A kilencvenéves Ljubimov az A38-as hajón emlékezett
Népszabadság * Szemere Katalin * 2007. november 20.
Ljubimov, a kilencvenéves legenda
Kép: Szabó Bernadett Tucatnyi kapoccsal kötődik Magyarországhoz a legendás Taganka Színház alapítója, Jurij Petrovics Ljubimov. Rendezett a Vígben, a Nemzetiben, Szolnokon és az Operában. De mindezek előtt, színháza budapesti Hamlet-vendégszereplésekor beleszeretett tolmácsába, későbbi feleségébe, Koncz Katalinba. A kilencvenéves rendező a hét végén Budapest díszpolgára lett, az A38-as állóhajón pedig régi színész-rendező kollégáival beszélgetett.
Politika nélkül megkerülhetetlen a beszélgetés. Találkozások, előadások, utazások és próbák sztorijába besúgók, cenzorok, lehallgatók szürke emléke vegyül. Bevésett pillanat: a rendezőt 1956-ban arra akarják rávenni, nyilvánosan helyeselje a magyarországi szovjet beavatkozást. Ezt határozottan elutasítja, ami akár komoly következményekkel járhatna. De a következményekre még várni kell.
Akkor vágja ki a biztosítékot Csernyenkóéknál, amikor a nyolcvanas évek elején Londonban a Bűn és bűnhődést állítja színpadra. A pártkatonáknak nem az előadással van gondjuk, hanem a The Timesnak adott nyilatkozatával. Ljubimov azt sérelmezi, hogy hazája légterében szovjet vadászgépek lelőttek egy dél-koreai utasszállítót. Szabadon beszél a moszkvai korlátokról, cenzúráról, a bemutatók jóváhagyatásáról. Otthonról reagálnak is erre: megfosztják állampolgárságától. Magyarországra települ, majd végigjárja a legnevesebb színházakat Milánótól Londonig. Izraelben lel új hazára, majd az izraeli mellé 1999-ben magyar állampolgárságot kap. Ekkor már nyolc éve, hogy – papírforma szerint is – újra orosz.
Sztálin csizmájára emlékszik első budapesti látogatásából. A rettegett diktátor már nem áll a talapzaton sem, mégis megjövendöli a rendező: – a csizmák itt maradtak, ezt még sokáig érezni fogjátok.
– Élő szobor, aki nem csizmanyomot hagy maga után, hanem emberit – mesél Ljubimovról szőtt első benyomásáról Jancsó Miklós filmrendező.
Hosszú asztalnál mikrofont kapkodnak egymás kezéből a régi színész- és rendezőtársak. Tordy Géza és Kútvölgyi Erzsébet a vígszínházi Bűn és bűnhődésre emlékezik. Nem könnyű megszokni, hogy az orosz vendégrendező ötször annyi energiával dolgozik, mint ami a Vígben szokásos. Az elégedetlenkedőktől Ljubimov csak annyit kérdez: miért engem hívtak ide?
A darab Szonjája, Kútvölgyi Erzsébet egy moszkvai vendégszereplést idéz, mikor Darvas Ivánnal a Taganka Bűn és bűnhődésére lógnak el. Az előadás kezdete után öt perccel érnek oda, zárva minden ajtó. „Já vengerszkaja Szonja!” – csapkodja az üvegajtót, meglehetősen eredményesen. Elképesztően szép előadást látnak; „orosz színésznőnek kellene lennem” – gondolja ekkor Kútvölgyi.
Ljubimov jól emlékszik, hogy a nemzetis Háromgarasos operánál mennyire hálás az a tizenkét idős, nagybeteg színész, akiket a színészotthonból hív a darabba. És hogy a produkció szimbólumává váló emeletes buszhoz hogyan lopnak megállót a díszletezők a Nemzeti elől. Meg azt is meséli, hogy Brecht figyelmeztetéséből derült ki: a királyi hírnöknek lóháton kell érkeznie. Mivel a királyi hírnököt játszó színész félt lóra ülni, a Peachumöt játszó Garas Dezső idomította kockacukorral.
Csak a hajó áll, a történetek peregnek. Néha összemosódnak helyszínek, nevek, idők, színházak. De talán nem is a történeti hűség a lényeges, hanem hogy valamikor mindez megesett egy kilencvenéves legenda életében.
