November 13. az Elnök napja volt. A szőnyeg szélére állította a kormányt a gyűlöletbeszéd szigorítása kapcsán. Mielőtt közhírré tette volna, hogy nem engedi hatályosulni a jogszabályt, magához hívatta a szöveg szerzőjét, Lomniczi Zoltánt, a Legfelsőbb Bíróság elnökét. A két legfőbb méltóságos feltehetőleg intézményükhöz méltó rendíthetetlen higgadtsággal találkozott. A köztársaság megszemélyesítője semleges hangon közölhette, hogy a legfőbb bíró szövege alkalmatlan, ezért majd az Ab mondja ki róla az ítéletet. A főbíró feltehetőleg felhívhatta az elnök úr figyelmét arra a bizonyos hitközségre, amelyet neki ismételten akceptálnia kellett, mire a „homo regius” tájékoztathatta, hogy e téren minden rendben: épp két napja vett részt a keresztény-zsidó párbeszéd hangversenyén. Magától értetődik, hogy a törvénytervezet elhasaltatása ügyében fel sem merülhet a huncut összekacsintás lehetetlen alternatívája. Csak az elszabadult fantázia hozhatja össze az LB eddigi gyakorlatát (gyűlöletbeszéd, háborús bűnösök felmentése) és e mostani bodicseket.
Ki róhatná fel Sólyom Lászlónak, hogy alkotmányos érzékenységét sérti a polgári törvénykönyv módosítása? Ahogy felkent szóvivője útján tudatta: már 2002-ben egy, a zsidóságot sértő kijelentés miatt „hosszú tanulmányt készített az ilyen esetekben rendelkezésre álló jogi lehetőségekről, megvizsgálva a külföldi gyakorlatot is. Már ennek a tanulmánynak a végkövetkeztetése is az volt, hogy nincsen alkotmányos lehetőség olyan tág körben a sérelmek orvoslására, mint amilyet a mostani törvény előirányoz.”
A kormány, az MSZP, Gyurcsány Ferenc személyesen magára vessen, ha az Elnök 2002-es véleményét nem vette iránymutatásnak 2007-ben. Hiszen mi is változott volna 2002 óta? Mi indokolhatná véleményének felülbírálatát? Nem történt időközben semmi…? 2006. október 23-án este, a Felvonulás téri ünnepségen az Elnök úr cserbenhagyta a saját maga által is meghívottakat, – hogy a nemzetről ne is beszéljünk, – mert félt az üvöltve gyűlölködőktől. 2007. augusztus 25-én cserbenhagyta azokat, akik tiltakozását várták, hogy a szélsőséges pártszolgálatosok ne az ablaka alatt idézzék meg Szálasi szellemét. Tőle tudjuk, mit sem kívánt kevésbé, mint hogy a mostani döntéssel azokat bátorítsa, akik a „közösségeket sértő magatartást tanúsítanak”. Arra persze az elnöki palota ablakából a város felett eltekintve nem gondolhat, hogy a munkába utazók, a kórházi folyosón várakozók, az ügyintézésnél sorban állók között mindig akadhat olyan, aki gátlás nélkül kezd rasszista tirádába, megfélemlítve a többieket. Az „erő vele van”, – hát legyen a törvény is…
2002-től az itthoni, majd a 2006-os ősznek köszönhetően a világ közvéleménye is meggyőződhetett arról, hogy a Fidesz-KDNP-féle „polgári” propaganda számára nem magas ár, hogy a terek, utcák, kórházak, közlekedési eszközök zsidózástól, gyűlölködéstől hangosak.
Nem szeretünk civilizáltságra inteni hőzöngőket, felülni provokációknak, ugyanakkor megaláz minket saját hallgatásunk. Kérdés, hogy a köztársaság elnökének vannak-e alattvalói vagy a lakosságnak van köztársasági elnöke? Schiffer dr. csűrheti-csavargathatja a jogot, Lányi úr bandukolhat az árpádsávos zászlók élén. Közönyössé váltak arra, vajon milyen módon viselik el a hétköznapi közhangulatot a járműveken, közintézményekben összezsúfolt emberek. A gyűlöletbeszéd korlátozása elleni beadványukat a szabadság védelmének állítják be – pedig az emberi méltóság megsértéséhez való korlátlan jogot védik.
November 10. egy másik Elnök napja volt. Vaclav Klaus büszke lehetett. Prágában a köztársasági elnök, az egyházi és a világi intézmények, a közvélemény, a politikai pártok példát mutattak, hogyan kell szembeszállni a náci remix-szel. Míg Budapesten Sólyom László és a nagy egyházak utólag sem csatlakoztak a hungarista eszme intézményesülését megakadályozni akarókhoz, míg a politikát Semjén Zsolt parlamenti zsidózása, a médiát pedig az október 14-i terrorellenes megemlékezés cserbenhagyása jellemezte, addig a csehek összefogtak a kísértetjárással szemben. A kontraszt megrázó. Felmerül a kérdés, ha ott lehetett antifasiszta egység, akkor nálunk miért nem?
Egyesek azokat a civil szervezeteket okolták e kudarcért, akik pedig megpróbálkoztak vele, hogy a prágai náci megmozdulással párhuzamba állítható Magyar Gárda avatásakor ne a tespedt közöny tűnjön a magyarok egyedüli reakciójának. Prágában november 10-én 1200 anarchista verekedett össze az újfasisztákkal, Budapesten augusztus 25-én 1000-1500-an demonstráltak békésen. A nagy kontraszt abban van, ahogy a nyilvánosság elé került a dolog: itt a sajtót az antifasiszta megmozdulásokból maximum a megjelenő provokátorok érdeklik, amott viszont a szélsőjobbal való szembenállás. Hiába volt Magyarországon 2007-ben négy antifasiszta tüntetés is – köztük az egyik 10 ezer fős részvétellel -, se érdeklődést a sajtó, se összefogást a politikai és egyházi intézményrendszer nem mutatott ezen alkalmak kapcsán. Már-már normális dologként fogadta el az ember, hogy a magyar televíziók, rádiók és újságok sokkal nagyobb teret adnak különféle tíz-húsz fős vidéki útlezáró demonstrációknak – de ez a gyakorlat most Prága tükrében mégiscsak abszurdnak látszik.
Az erkélye alatti gárdaavatás után köztársasági elnökünk nemzetközi nyomásra illetlennek nevezte az árpádsávos zászlózást – és ezzel a csínyt letudta. Mai véleménye, hogy „sértő magatartások ellen nem alkotmányos szempontból aggályos jogi eszközökkel kell fellépni”.
Ez sehol a világban nem vezetett eredményre, aligha igazolódott Prágában. Ott más mértékkel mérik az egyetemleges jogokat. Ott a köztársasági elnök a fasizmus feltámadását nem a szólásszabadság részének tekinti. Ott az emberi méltóság sincs száműzve az emberi jogok közül. Ott előbb megvédik a megtámadottakat, és csak utána mérlegelik az alapvető emberi jogok érvényre jutásának arányait.
Volt nekünk már egy Sólyom Lászlónk, az altábornagy, aki személyes kockázatot vállalva szállt szembe a Gestapóval, nyilas pribékekkel csakúgy, mint utóbb a németek kitelepítése kapcsán Rákosi Mátyással.
Jó lenne, ha mai névrokona nem elfeledni, hanem példát venni próbálna róla.
A szerző jogvédő
