A törvényalkotás a kormányzati intézményeken túl az Országházban történik, ahol a pártok emberei ülnek. Kapcsolatot kell tartania velük annak, aki civil szerveződés ügyében el akar ott érni valamit.
Ami nem is olyan egyszerű.
A mai napig nyögi az MSZOSZ, hogy a tavalyi országgyűlési választás előtt a munkavállalók számára vonzóbb, egyúttal hihetőbb perspektívát festő miniszterelnök-jelölttel együttműködési megállapodást kötött. Amikor kiderült a választások után, hogy a nyeréshez segített személy kormányának intézkedései nem az egyezség szerintiek, s a vártnál sokkal súlyosabban hatnak a munkavállalókra, a szakszervezet hiába utasította és utasítja el következetesen a megszorító csomagot s az annak elemeit is tartalmazó konvergenciaprogramot, vezetői hiába hajtogatják, hogy nem párttal, hanem személlyel és programra kötöttek megállapodást, újólag megkapják a magukét innen is, onnan is.
„Innen”, még a napokban is azt mondta nekem egy, magának új szövetséget kereső szakszervezet: oda nem megyünk, mert nem akarunk pártkötődést. „Onnan”: a kezdeményezésükre öt szakszervezeti konföderáció által, az egészségbiztosítási rendszer terve ellen tartott múltkori demonstrációt azzal a nyakatekert hamissággal kommentálta a kormányszóvivő, hogy éppen azért tüntetnek, amit a kormány tesz, s ha ezzel leállna, ahogy követelik, akkor nem teljesülnének a szakszervezeti célok.
E tüntetés napján közölte egyébként lapunk a Fidesz közleményét, amely a pártfőnök Orbán és – a többi konföderáció megmozdulásában részt nem vevő, a sajátját szervező – a Ligafőnök Gaskó találkozójáról. (Fura módon csak egy hét után derült ki, hogy ezen ott volt egyébként a múltkori és a most következő demonstrációban egyaránt partner Munkástanácsok elnöke is.)
Kéretik most nem feltenni a kézenfekvő álkérdést: miért ne cserélhetne véleményt bármikor egy pártvezető és egy (két) szakszervezeti vezető? Nyilvánvaló, csak az időhatározó az azóta felizzott vita forrása: megtehetik, de nem bármikor. A szakszervezeti tiltakozásokhoz ugyanis nemcsak egyetértő civil szervezetek csatlakoznak, hanem politikai pártok is. Bár Gaskó kinyilvánítja, hogy nem a kormány, hanem egyes kormányintézkedések ellen tüntetnek, ugyanakkor harcias felszólítást küld a Jobbik, hogy a demonstráció legyen a kormánybuktató folyamat része, a MIÉP-hetilap vezérglosszáját bizonyos Cs. I. pedig arra hegyezi ki: „A november 21-i hatórás vasutassztrájk és az általánossá bővülő tiltakozás azonban megdöntheti Kókát és bandáját – és a zsinagóga túlhatalmát.” Aztán Kövér László a Fidesz szívét-lelkét ajánlja fel a 21-i akciósorozatban részt vevőknek.
Ne legyen kétsége senkinek: nem a szakszervezeteknek van szükségük a Fideszre, hanem a Fidesznek a szakszervezetekre. Már azt is hallani, hogy arrafelé valaki rájött, kicsinyes ügyekben kiötlött népszavazási kezdeményezésük kampányába jól illeszthető a sokféle eseménnyel járó, ezért nagy hírértékű tiltakozó nap – miért ne kössék hát össze a párt nevével is?
Ennek a társadalmi szolidaritás kifejezése érdekében kezdeményezett tiltakozó napnak – amelynek témái között az egészségbiztosítási terv ellenzése, a nyugdíjváltozások ügye, a vasúti mellékvonalak megszüntetése egyaránt szerepel – a sztrájkjait és egyéb demonstrációit másfél hónapja szervezik a mindenféle politikai nézetet valló, de a munkavállalók érdekében kitűzött célokban egyként gondolkodó szakszervezeti tagok. Ezt az egységet fertőzi meg gyanakvással a szóban forgó találkozó rosszul megválasztott időpontja. Tipikus illusztrációja a Talleyrand-mondásnak: „Ez több, mint bűn, hiba!” Mert a szerda (remélhetőleg békésen) elmúlik, de vajon ez a gyanakvás meddig marad?
Szöllősi Ferenc, publicisztika@nepszava.hu
