NOL * Elemzés * 2007. november 19.
„Bármily meglepően hangzik, beleéléssel és együttérzéssel ajánlott fordulnunk éppen az úgynevezett antiszemiták felé” – írja terjedelmes esszéjében Fekete György történelemtanár, mentálpedagógus. – „A világ zsidósága, mint történetének 5767 esztendeje alatt oly sokszor, ismét humanitárius-humanizációs kényszerbe szorult.”
„Stratégiai, az ügyben perdöntő tényező az lesz, hogy sikerül-e rádöbbenteni az antiszemita felfogású embertársainkat: antiszemitizmusuk, vagyis a zsidókat célba vevő bűnbakolásuk, őket úgyszintén meggyötri, nekik is káros, hiszen vádjaik (és ezeknek megfelelő cselekedeteik) – elfojtott bűntudat formájában – saját fejükre hullanak vissza, s önbizalmukat zsugorítva, valóságérzékelésüket torzítva újragerjesztik pont azt a vesztesnek-korlátozottnak-akadályozottnak, idegen-ellenséges (zsidó) külső erőktől behatároltnak általuk érzékelt állapotukat, amelytől az antiszemitizmussal eredetileg szabadulni igyekeztek (ugyanez a szociálpszichológia nyelvén és pozitív megközelítésben: a kognitív disszonancia frusztrációs háttere képességnövelési, kreativitáserősítési lehetőség biztosításával szűkítendő)” – érvel Fekete György. – „Fontossága miatt ismételjük meg a tételt: amennyiben – a korábbi hasonló erőfeszítések minden kudarca dacára – nem az emberi elesettség dimenziójában értelmezett, abban specifikált empátiával és szolidaritáskészséggel fordulunk az antiszemitákhoz (miközben egyáltalán nem szentesítjük esetleges gonoszságaikat, sőt…), nem fogjuk tudni elérni, hogy velük együtt tárjuk fel, milyen kudarcok, sérülések és sértettségek vagy előítéletek ágyazták meg életveszélyes beállítódásukat, zsidókárhoztató irányultságukat.
Miért szánta rá magát Fekete György esszéje megírására?
„Az utóbbi két esztendőben – a napi politizálás részeként! – a fasiszta időkre emlékeztető jelszavak, lökdösődések, tüntetések, az elemi magatartásnormákat felrúgó utcai viselkedések, szóban és tettben megmutatkozó gyűlölködések, az írás, a szellemi alkotás szentségét meggyalázó irományok, Jézus népe ellen uszító keresztény papi megnyilvánulások tanúi lettünk” – fogalmaz. – „. Az elkövetők jelentős hányada annyira fiatal, hogy nemcsak saját tapasztalatokkal nem rendelkezhet a Gonosz uralmáról, a Vészkorszakról, hanem e téren, a rendszerváltással kikerülhetetlenül együtt járó értékzavarok és történelem-átmagyarázási túlzások miatt, a helyes fogalmi tudást úgyszintén nélkülözi. Az ő emberségük érdekében vázolok egy valóságos, hús-vér sorsot (a magamét), hozzákapcsolva az antiszemitizmus (mindenféle zsidók elleni gyűlölködés vagy őket sújtó utálkozás) feloldásának titkát feszegető töprengéseimet. A munka során támaszkodtam a tárgyban korábban keletkezett írásaimra, mind publikáltakra, mind olyanokra, amelyek ez ideig az asztalfiában vesztegeltek. Ezeket fűztem most egybe. Tisztelettel a köz elé bocsátva.”
Betegség és terápia
Fekete György egyértelműen betegségnek tekinti az antiszemitizmust, és részletesen leírja, milyen csoportos, elsősorban nem orvosi, hanem a civil önszerveződésre építkező mentális kezelést javasol a – lehetőleg a betegek minél nagyobb részére kiterjedő – gyógyításra. Ugyanakkor szubjektív követelményeket is támaszt.
„Aki barátom – e helyütt ismét hadd pengessek egészen személyes húrokat is – és ugyanakkor, eltérően tőlem, zsidó származásban nem érintett, nos az az ember nem hallgathat, ha jelenlétében bárki zsidózik, s e tekintetben – részéről – az sem megnyugtató felelet számomra, hogy az illető mindenféle ilyen uszítást elítél, hanem előzetesen és specifikus konkrétsággal le kell szögeznie, legalább nekem, legalább egy alkalommal, hogy adott esetben magától értetődően kinyilvánítja, ha efféle helyzet adódik (mert éppen antiszemita történés zajlik, akár magánszituációban, akár köz előtt), hogy ellene van, hogy elítéli a zsidózást, mégpedig anélkül, hogy az antiszemitizmus elleni kiállásához hozzáillesztené a kisebbségvédelem elvont hangoztatásába való belehátrálást; hiszen Magyarország polgárai vagyunk: ahol a magyar állam kizárólag zsidó származású magyarok százezreit ölette le saját lakosságából, és a saját lakosság hitvány részének asszisztenciájával cselekedte ezt alig több mint hatvan éve. Elvárom a nem-zsidó barátaimtól is, hogy a mai magyar zsidóság zöméhez hasonlóan „hungaro-patrióták”, s ne „hungaro-nacionalisták” legyenek.”
Fekete György, végül vállalva az idealizmus látszatát is, szól az antiszemitizmus elleni folyamatos fellépés legfőbb értelméről:
Hiszek abban (a történelem minden eddigi cáfolata ellenére), hogyha eléggé kitartóak, következetesek, találékonyak és – a gonoszság eltűrését kivéve – együtt érzők, elfogadóak vagyunk a jelen antiszemitái javára, akkor belőlük lényeges mértékű önszembesülést és önkritikát válthatunk ki.”
„Amennyiben szüleink, mi magunk és utódaink (minden tisztességre igyekvő ember) tesszük a dolgunkat az antiszemitizmussal szemben, felbukkanhatnak ugyan a jövőben is antiszemiták, azonban e pestis, mint társadalmi rettenet, eljelentéktelenedik. Illetlen lesz. Magyarországon is. A kulcskérdés (nem lehet elégszer ismételni): a valamikori csendőrök, nyilasok, ávósok dédunokái, ükunokái szégyenkezés nélkül, de elődeik bűneitől – belső szükségletükként – elhatárolódva alakíthassák sorsukat. Hogy zsidó és nemzsidó, cigány és nemcigány, magyar és nemmagyar ajkú stb. szeretettel, bizalmat előlegezve és feltételezve nézhessen egymás szemébe…”
Fekete György „Kettős (magyar-zsidó) önazonosság és az antiszemitizmus
