KORNIS MIHÁLY
Nem akarok győzni
Kérdeztem-e már, szeretsz-e repülni?
Nem repülőgépen vagy helikopteren, nem is sárkányrepülőn, illetve más libegő vacakon, hogy a jó öreg seprűnyélről már ne is beszéljünk. Azt kérdem, hogy szokott-e repesni a lelked? Szállsz-e néha?
Megtanítlak, hogy kell.
Felsuhanni csendben
Ahhoz nem szabad drogokkal mérgezni magad, eldobni az agyadat, ellenkezőleg, maradj jelen. Emlékezni fogsz a pillanatra, mindegyikre külön. Nem lehet hozzászokni, az benne a legjobb. Felemelkedésünk mindannyiszor ünnep. Újra meg újra az első robbanás, azt érzed, fokozhatatlan. Kábé olyan érzés, mint amikor repüléssel álmodsz, de nem arra riadsz, hogy az ágyadban fekszel, hanem arra ébredsz, fenn vagy.
Fenn is vagy meg itt is.
Felemelkedhetünk egy napra, olykor több napra, de az a repülés például, amit most élek át, hetedik éve tart. Ha pedig léteznek ilyen hosszú eksztázisok, gyanítom, léteznie kell akkora boldogságnak, ami már beborít egy egész életet, de annyira, hogy alatta teljesen eltűnik a személy, és csak a boldogsága marad; futkározik, mint egy kis könnyű, érthetetlen szellő ebben a rettenetes kánikulában. Enyhületet ad, amerre jár. A jó szél természetesen nem mi vagyunk, a hatásunk. Hogy is mondjam? Rá lehet jönni, hol az ajtó. Hogy kell felcsatolni cseppnyi szárnyainkat a bokánkra, hogy lehet megszabadulni.
Kiskoromban jöttem rá
A sebezhető pontodra céloznak. Mindig oda céloznak. Azt akarják, fájjon. Nekik is fáj. Az, hogy létezel. Meg akarják bosszulni. Gyermekkoromban a fa tetejéről ú-szöges csúzlival céloztak, vagy sunyi lesből lépett elő de mindjárt szorosan körbe is vett az utcán az osztályból a horda, hogy ráérősen gúnyolódva lökdössön, mielőtt agyba-főbe ver. Előre nevetnek, gondoltam, amiért képtelen vagyok megakadályozni, hogy a tehetetlen játékszerük legyek.
Ez fájt a legjobban: a védtelenségemet élvezik.
Nem bírtam elfogadni, hogy nem tehetek semmit, és az első nagy verés után, következő alkalommal már az elején, a reám szórt trágár szidalmaik közben eksztázisba estem, ami kívülről idegrohamnak látszott, holott élveztem, magamon kívül voltam és fenn. Láttam is magam, ijesztő és megfoghatatlan lettem nekik, túl sok, ahogy a torkom szakadtából sikítva, tagolatlanul üvöltve csapdostam magam körül, széttéptem a kesztyűm, habzott a szám, akkora botrányt csaptam, hogy végül nem is értek hozzám.
Elódalogtak
Maguk sem tudták, miért. Így, a magam módján már az elemiben is, nemegyszer megvédtem magam. Szerettem volna büszke lenni rá. Olyan gyerek vagyok én, hogy a falkába verődött, sunyi állatoknak, mikor megkínozni akarnak, többnyire mégiscsak célszerűbbnek látszik elsétafikálni.
De szégyelltem ezt a gondolatot.
Nem volt könnyű megértenem, miért. Már ötven körül jártam, amikor eszembe jutott, az eksztázis akkori módja, tekintetbe véve serdületlenségem, még csak hagyján lenne – ám a büszkeségem már súlyos hiba volt, azért szégyelltem, mert a szívem mélyén tudtam: hazudok magamnak. De majd egy élet kellett hozzá, hogy fel merjem tenni a kérdést: honnan veszem én, hogy ők élvezik a védtelenségemet? Hogy ők erősebbek, és az tetszik benne a legjobban nekik, hogy ráérősen gúnyolódhatnak rajtam? De főként: mért gondolom, hogy védtelen vagyok?
Az, aki gyűlöl
Nem élvezi szabadon, amit tesz, muszáj neki.
Nem ér rá, sietne, felhőtlenül nem élvezi a vérző orrom látványát, addig jó neki, amíg képzeleg felőle, de a kiontott vér elsikálhatatlan: a mártírocskát védi mártíromságának a végérvényessége, ám én, gondolja, aki gyűlölöm, és nem tartom őt mártírnak, még mindig itt vagyok ebben a lihegő életben, félúton, kielégületlen, dolgom végezetlen… A gyűlölet megszállottság, leigázó kényszer.
Verjük meg, aki más!
Nem választjuk szabadon, ez ránk tör, mint az éhség vagy a düh. Felelősek akkor leszünk érte, ha engedünk neki, ha nem gondoljuk meg. A gyűlölet attól retteg a legjobban, hogy meditálnak rajta.
Attól megsemmisül.
Éppen ezért előzetes óvintézkedéseket tesz; elvakítja, akit megszáll. Aki a gyűlölet célpontja, azzal a gyűlölet megszállottja nem bánhat emberként, elvégre veszedelmes jelenség tipikus képviselőjének véli, akit gyűlölnie kell. Ha én vagyok a célpont, nem embert lát bennem, sokkal inkább a többség akadályát. Elvégezhetetlen feladat vagyok a számára, már-már egy elpusztíthatatlan, noha kicsi isten. Le lehet csúzlizni, de bűnbak az mindig lesz.
Viszont a védtelenségemet nem ők élvezik, hanem én.
Üldözőim attól tartanak, hogy rettentő nehezen, vagy talán egyáltalán nem is vagyok legyőzhető. Különben miért is kellene nekik túlerőben lenni, miért ez a vad hangosság, amivel biztatgatják maguk, a mocskolódás, a hosszú előjáték? Sérthetetlenségem gyanúját a hetente ismétlődő afférjaink érthetetlenül kudarcos kimenetele újra és újra megerősítette. Hiába akartak megalázni, eléggé csak nem tudtak. Erősebb voltam náluk: képes voltam megvédeni magam.
Ki a tehetetlen?
És a védtelen?
Más kérdés, hogy akit gyűlölnek, vagyis gondolkodás nélkül a vesztét akarják – nem feltétlenül szó szerint, de a gyűlölet érzésének az a specialitása, hogy szavakkal is ölne, bármivel, a legkisebb moccanásával is ölni akar, a másik elpusztításának vágya élteti, különben nincs, már nem gyűlölet -, a gyűlölet célpontja egy halmozottan szerencsétlen alak.
Ha túléli is, vesztes.
Mindenképpen vesztes.
Mert hát, legyen bármennyire is ártatlan – az üldöztetése szempontjából mindenképpen az -, a gyűlölet örvénye berántja magába: az életéért küzdve erőszakhoz kell nyúlnia. Kénytelen. Az ártatlan sem élvezheti a szabadság mámorát, mikor ellenségeivel küzd – muszáj neki.
Ha élni akar.
S mert a gyűlölet az gyilkos – Ádám fia, Káin nem csak panaszkodik, Káin bizony le is döfi a testvérét -, Ádám fiának, Ábelnek, ha azt akarta volna, hogy élve maradjon, meg kellett volna előznie Káint az ölésben is.
Nem tette.
Alighanem az első liberális
Így az ő gondtalanul akadálytalan meggyilkolásával a családfa eme ágának hamar magva szakadt: mi már Káin és Séth utódai vagyunk a Földön mindannyian. Winston Churchill mindenesetre megvédte az angol népet, és mellesleg a szabad világot, mikor elérte, hogy Hitler a bunkerjában vegye be a ciánkálit, Keitel tábornok pedig feltétel nélkül tegye le a fegyvert. Nem meditált a nácik elleni engesztelhetetlen gyűlöletén, nem tárgyalt velük Nevill Chamberlain módjára; eltaposta a fasiszta világrendet, majd meghirdette a kommunista vasfüggöny-diktatúrák ellen a hidegháború politikáját.
Nem volt választása: nem tehetett másként.
Felelősséget érzett a diktatúrák börtönében vergődő védtelenek milliói iránt. Győzelmének azonban ára volt. Ölnie kellett, a földdel tenni egyenlővé néhány német várost, üdvözölnie az atombomba bevetését Japánban, a hidrogénbomba megszületését…
Szövetségesek vagyunk.
A gyűlölet az ártatlant is vétkessé teszi
Innen lehet tudni, hogy van rossz, gonosz létezik. Számomra ez a legfőbb nyoma: amihez ér, azt megfertőzi. A jót is rosszá változtatja – részben vagy egészben -, mikor megérinti. De nem isten vagy démon, annál sokkal rosszabb: a bennünk lakó kisebb.
Ami bennünk Káin.
Nem a puszta önvédelemben tenyészik a gyűlölet, de még ahhoz is kell, hogy sikeres lehessen. Valójában az emberben való csalódottság, az önutálat ellenszert nem ismerő mérge. Minden elképzelhető és el nem képzelhető hamisságra, undorító, mégis diadalmas gonoszságra képes könyörtelen és bosszúszomjas erő. Képesség, tehetség, zsenialitás. Vagy a hajbókoló szolga alamuszisága. Mikor mi. Hétköznapi közöny, felismerhetetlen. De nézz egy ördög szemével – és láthatod.
Bennünk van.
Ki akarok szállni
Jöttem rá – hogy is?
Amikor először elfogadtam a sorsom, vagy bárhogyan is nevezzük a szükségszerű rosszat, eljátszottam a gondolattal, hogy nem fog sikerülni, úgy ötven körül, számtalan diadalmas lázadásom után, amikor már – csak a szökéseim vegyük – megszöktem az óvodából, a Nemzeti Balettből, a színházi pályáról, az ellenzékből, egyszer a feleségemtől is, máskor a legjobb baráti körökből, kirohantam a reggeli tévé élő adásából, még az Élet és Irodalom felülmúlhatatlanul rangos szerzői istállójából is megszöktem – no de magam elől nem tudok megszökni! Mindent megpróbáltam, nem politizáltam és politizáltam, jóképet vágtam és nem vágtam jó képet, teljesen mindegy. Ki akarok szállni.
Épp megütött valaki.
A sebezhető pontomon, hogy fájjon. Igazán szenvedtem tőle, mint ahogyan életemben mindig, és napról napra jobban. Minél idősebb vagyok, annál érzékenyebb. Annyira, hogy felötlött bennem – őrült gondolat -, mi volna, ha eztán nem szöknék meg a verések elől, nem harapnám szét a kesztyűmet, nem csapkodnám magamat a földhöz? Nem ijeszteném meg, aki gyűlölni akar.
Hát hisz neki rosszabb.
Nem akarok győzni
Ettől a gondolattól felemelkedtem. Még soha nem gondoltam. De hiszen béke van. Ha a szabadságom visszaszerzése – hogy ne kelljen gyűlölnöm, és ne ránthasson magával, aki nem szeret engem – ennyire könnyű, akár egy puszi: nem akarok győzni, én nem akarok győzni! Ha csupán rólam van szó, az önérzetemet, az emberi méltóságomat veszik semmibe – azt hadd vegyék, az övék!
Ezzel már fenn voltam.
Nem azért, mert nem fájt, hanem mintha eddig, több mint ötven évig kétségbeesetten tartottam volna egy sziklát a fejem felett, és már sikongani szerettem volna a súlyától, mint szoktam, de életemben először eleresztettem, és ahogy rám zuhant, és csak zuhant bennem lefelé, akkora mélységet vájt belém, ami már feldobott. S elmosolyodtam – de már akkor szálltam -, mert átsuhant rajtam, vajon Mózesról mit írt az egyiptomi sajtó. Meg a zsidó sajtó. Miközben ő tette a magáét. Akkor megéreztem, fenn tudok maradni.
Fenn tudsz maradni
Még egyszer és először: nem szabad győzni, ha csak magadért. A legritkább esetben érdemes győznöd, például ha a gyümölcseiből semmit se kóstolhatsz. A győzelem gyümölcse nem a tiéd, vagy különben megkeseredik. Ellenben a bukás pillanatait ha elvállaljuk, a szintünket tapasztaljuk. A valóságot pillantjuk meg, ami mennyei. Sokára értettem meg. Amiben csak lehet, érdemes rácáfolni a természetemre, erőteljesen meglepnem magam. Aki azt a sorsfordító fájdalmat okozta, megkerestem, elbeszélgettem vele. Megköszöntem, hogy felnyitotta a szemem. Meglepő volt, magamnak főként, de igaz. Zavarából bizonyosodtam meg új felismerésem helyessége felől. Már ő se akart verekedni: repesni akart.
Rádöbbentem, az engedékenység nem megalkuvás, hanem erő.
De csak abból engedhetek, ami az enyém. Amit megtartani gyengébbé tesz, mint elengedni. Nem csupán a világnak azt a tengernyi tartozást, de elengedni évtizedes akár jó, akár rossz szokásaimat is; hagyni, hogy kiolvadjanak belőlem még olyasfajta apró megrögzöttségek is, hogy elsőként vagy utolsóként szeretek felszállni a villamosra. Mindegy. Ajándékozz egy mosolyt az üres arcú szembejövőnek. Tekintsd hozzájárulásnak a puszta léted – mihez? A másik létezéséhez, nem várt pluszt. Ha egyikőtök sem várta, közös repülés. De vigyázz…
Ugyanattól kétszer nem repes a lélek
Dac az engedékenység ellentéte. Az ugyanattól repesés vágyának kudarcából jövő megbántottság, a bosszúvágy határán. Dacból ne legyél jó. Nem vagy isten, nem köpködöd pillanatonként magadból a kozmoszokat – szörnyű.
Repülni, repesni mindig újra lehet csak: először.
Amire tanítlak, az a szabaddá tétele annak, ami nem az – addig, amíg te azt az érthetetlen áldozatot meg nem hozod, hogy hajlandó vagy belebukni abba, ami a te szinted. Vállalod a csak számodra vállalhatatlant. Vereségemet belátom. Az ember kapálódzik, de hát a nagy fennmarad a rostán, a kicsi meg kihull. Meghalok. Minden ember meghal. Negyven év múlva már senki nem él a generációmból.
Irgalom.
Szó nincs vallásosságról. Nem kegyelem a részedről, hogy kegyelmet kapjál, nem hoci, nesze. Csak hoci. Hoci, hoci, hoci. Hoci tőled, hoci a legrosszabbért. Csak úgy. Irgalom az egyetlen udvariasság. Ez a szárnyunk, az ajtó, a kijárat.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 46. szám
