Gervai András
Ex libris
A XX. század művészetére, közgondolkodására kevés regény hatott annyira, mint a Sötétség délben és az 1984. Arthur Koestler 1940-ben, a világon az elsők között leplezte le a szovjet kommunizmus embertelenségét, a koncepciós pereket, George Orwell pedig a totalitarizmus rémét idézte látnoki erővel, nyolc évvel később született remekében. A két író-barát – akiknek sorsa, pályája és gondolkodása között nagyon sok a hasonlóság – a rendszerváltás előestéjéig itthon tilalmas szerzőnek számított. A koestleri életmű kiadása, sőt utánnyomása sajnos néhány éve elakadt. Lassú és látványosnak éppen nem nevezhető recepciójában viszont örvendetes esemény, hogy a közelmúltban három összegző munka is megjelent róla s munkásságáról. Orwell sok opusa is sorára vár, de szegényes magyar nyelvű szakirodalma most értékes hozzájárulást kapott.
Jeffrey Meyers: Orwell
Egy nemzedék fagyos lelkiismerete
Az amerikai Jeffrey Meyers rendkívül felkészült, megbecsült szakember, vendégprofesszor neves egyetemeken; egyaránt otthon van az irodalom-, művészet- és filmtörténet, az életrajzok s a levéltári kutatások terén. Eddig 43 könyvet publikált, megírta többek között Edgar A. Poe, Scott Fitzgerald, Katherine Mansfield, Joseph Conrad, Ernest Hemingway, Sommerset Maugham, sőt filmszínészek (Humprey Bogart, Gary Cooper) életrajzát, és festők portréját is megrajzolta. A szerzőről a fülszöveg semmit sem árul el; azt sem, hogy 1975-ben már publikált könyvet Orwellről. Magyarul most olvasható, kiváló, s nem mellékesen letehetetlen életrajza alapjául Orwell 1998-ban közreadott, húszkötetes, 8500 oldalas összegyűjtött műveinek szövegei és dokumentumai, a londoni Orwell-archívum még publikálatlan anyagai, s irodalomtörténeti munkák szolgáltak. Saját kutatást is folytatott: mintegy harminc személlyel, Orwell közeli hozzátartozóival, barátaival, munkatársaival, ismerőseivel készített interjút (még egyik iskolatársára és szeretőjére is rábukkant), s több mint egy tucat Orwell-levelet szerzett.
Meyers úgy látja, hőse szerette a bűntudat érzését, szüksége volt rá, akárcsak arra az élményanyagra, amelyhez az élete során hozott irracionális, néha életveszélyes döntések révén jutott. A professzor elutasítja a szent legendáját, s a maga összetettségében mutatja meg „az etoni proli, gyarmatellenes rendőr, burzsoá csavargó, tory anarchista, baloldali baloldalkritikus, puritán kéjenc, jóindulatú zsarnok” (195. o.) személyiségét. A kemény, önmaga démonaival küzdő, önpusztító alkatú, a társadalmi igazságosság mellett elkötelezett, a kommunizmusból és kapitalizmusból egyaránt kiábrándult író portréját több vonatkozásban árnyalja – viszonya apjával, burmai évei, tanítói magatartása, Jura sziget, nőkhöz fűződő kapcsolatai, kalandjai, betegségei -, sőt a portrét új vonásokkal egészíti ki.
Plasztikusan, szórakoztatóan, nem ritkán ironikusan fogalmaz, szinte filmszerű vágástechnikával dolgozik, s a művekről írottakat (keletkezés, tartalom, szereplők, értékelés) mintegy beleapplikálja, belesimítja az életrajzba. Az Orwellre emlékezők állításait, történeteit kellő forráskritikával kezeli. Az epilógusban Orwell hatását elemzi, amelyről jeles kortárs írókat is megkérdez. Mesél az író második felesége, Sonia Brownell sorsáról, magatartásáról, szexuális attitűdjéről, tékozló életmódjáról. (Feléli a hatalmas jogdíj-örökséget, Orwell fiának pedig szinte semmit sem juttat.)
A kötetet sok, részben eddig ismeretlen fotó, gazdag jegyzetanyag, s Orwell kórképtörténete egészíti ki, névmutatója azonban nincs.
(Fordította Magyari Andrea, N. Kiss Zsuzsa. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007. 446 oldal, 3500 Ft)
Körmendy Zsuzsanna:
Arthur Koestler
Harcban a diktatúrákkal
Körmendy Zsuzsanna irodalomtörténész a műfaj követelményeinek megfelelő (nagy)monográfiát írt a XX. század egyik legizgalmasabb, legösszetettebb intellektusáról, a korszak talán utolsó reneszánsz egyéniségéről. Hatalmas szakirodalmat használt fel (több mint 150 tételt, amelyből vagy ötven a Koestlerrel foglalkozó könyv és tanulmány), könyve terjedelmén s a részletek gazdagságán is látszik, hogy sok időt és energiát fektetett vállalkozásába.
A regények, memoárok, tudományos művek elemzéseit rövidebb életrajzi részekkel váltogatja; többnyire az életút Koestler memoárjaiból és a szakirodalomból ismert eseményeit, fordulatait ismerteti, de több adatot is pontosít. Ugyanakkor akadnak a Koestler-sagának olyan periódusai, amelyekre nem fordít figyelmet (1933-37) vagy csak aránytalanul keveset (az első két és fél évtizedre és az utolsóra.)
Műelemzései gondosak, aprólékosak, de gyakran szárazak. Egyáltalában: stílusa egyenetlen, szövegeiben sok a képzavar, nyelvficam. Például: „Az alkotásba menekülés nála nem az elefántcsonttornyot jelentette, hanem inkább az elefántcsorda vonulásának szabad, bár nem kockázatmentes megfigyelését.” (75. o.) Cynthia Koestler iránti „szeretése nem változott” (464. o.) vagy: „A Történelem kereke a lejtőn nagyon fel tud pörögni.” (545. o.)
A kétfajta alkatú, egyaránt önző, ellenvéleményt nem tűrő Koestler és Orwell jellemében Körmendy szerint közös vonás a munkabírás, elhivatottság, céltudatosság és éleslátás. Barátságukat inkább elvinek, mint személyes jellegűnek tartja. Előző, Orwellről szóló monográfiájában különben az írót emberfeletti magányra ítélt szentté stilizálta, aki a liberális, baloldali értelmiség vaksága miatt egyedül kényszerül megvívni a kommunizmus elleni hősies harcát – ez a torzító szemlélet kicsit ebbe a könyvbe is beszivárgott. Már az alcím is bizonyos fokig tendenciózus, mert, bár a diktatúrák elleni harc Koestler munkásságának fontos részét képezte, legkésőbb a hatvanas évek elejétől kivonult a politikából, s ambícióit inkább a tudomány kötötte le. Leszűkítő értelmezés, hogy a Nyílvessző a végtelenbe és A láthatlan írás „savát-borsát” Koestlernek a kommunizmushoz való útja, majd az eszmével való leszámolása jelenti (330. o.). Azt is megtudhatjuk, hogy Koestler „hiába volt ateista (…) lelkének lényege szerint vallásos alkatú volt”. (531. o.) Átpolitizált utószavában Körmendy az egykori ellenzéket támadja, mondván a szamizdatokat a Kádár-rendszerben egy „igen vegyes összetételű társaság terjesztette”, amely „nem tartható számon egyértelműen (…) mint a „hősök teamje” – tisztelet a kivételnek”. (544-545. o.) Azt is fontosnak tartja közölni, hogy az 1984 szamizdat kiadását egy besúgó készítette.
Körmendy talán túlságosan is a filológusi aprómunkára koncentrál, s sokszor túlságosan is elmélyed részletkérdésekben. Koestler zsidósághoz és magyarságához való viszonyát, értelmiségi szerepvállalását külön fejezetekben vizsgálja, de az ezekhez hasonló, az életmű belső gondolati összefüggéseit megvilágító, az életművet európai összefüggésekbe helyező nagyobb, átfogó elemzésekkel, szintézissel adós marad.
(XX. Század Intézet, Budapest, 2007. 574 oldal, 2900 Ft)
Márton László: Koestler, a lázadó
Márton László – az évtizedekig Franciaországban élt író – életrajzi munkájában plasztikusan idézi fel az író, újságíró, közíró, gondolkodó Koestler alakját, az „Ügyek Casanováját”, aki mindig ott volt, ahol történt valami, ahol cselekedni kellett. A hallatlanul változatos élet- és pályarajz tárgyalásakor Márton – bár felhasznál vagy húsz monográfiát, tanulmányt – nem törekszik arra, hogy nagyító alá vegye a szakirodalom minden érvét és ellenérvét, hanem a saját olvasatával, Koestler-képével akar megismertetni minket. Olvasmányosan, szórakoztatóan fogalmaz, mintegy a nagy példakép memoárjainak tömény stílusát, szellemességét idézve. Előadásmódjának előnye a sodró lendület, a sorsfordulatok gyakran regényes formálhatósága, hátránya a lábjegyzetek hiánya. Talán ez utóbbi miatt, talán írói habitusa s az anyag csábítása miatt Márton gyakran hajlik arra, hogy forrás megjelölése nélkül idézzen, s főleg, hogy állításait ne ellenőrizze. Kijelenti például, hogy Koestlert a „legenda szerint” háromszor is felterjesztették Nobel-díjra, amelytől csak azért esett el, mert a bizottság nem találta meg számára a megfelelő kategóriát. (342. o.).
Márton többé-kevésbé megfelelő arányban vegyíti az életrajzot és a műelemzést, s tömören összefoglalja, elemzi az egyes műveket. Izgalmas beszámolója a Sötétség délben franciaországi hatásáról, a kommunisták választási vereségében játszott szerepéről. Több fontos dokumentumot is közöl: Koestler 1938-as búcsúlevelét, amelyet a kommunista írókhoz intézett a Német Kommunista Pártból történt kilépése alkalmából; A magyar írókhoz című, 1957 januárjában a párizsi Irodalmi Újságban publikált cikkét; a Kongresszus a Kultúra Szabadságáért nevű szervezet általa fogalmazott zárónyilatkozatát; öngyilkossága előtt papírra vetett búcsúlevelét.
A könyvből jól rekonstruálható Koestler egészen az irracionálisig, a parapszichológiáig vezető szellemi fejlődése, kiábrándulásának folyamata. Furcsa aránytalanság azonban, hogy élete utolsó két, két és fél évtizedéről – amikor az „ügyek a Szent Utópia látóhatáráról egyre inkább a belső én felé fordultak” (302. o.) – már kevés szó esik.
Márton könyve – akár Körmendyé – kedvcsináló lehet az életmű megismeréséhez, kalauz annak megértéséhez.
(Pallas Könyvek, Budapest, 2006. 406 oldal, 2900 Ft)
Szívós Mihály: Koestler Arthur
Tanulmányok és esszék
Irodalom-, filozófia-, tudomány- és eszmetörténet, s egy kis élet- és pályarajz keveréke. A filozófus szerző bevezetőjében kifejti, céljának az életmű szerkezetének felvázolását, fontos állomásainak rekonstruálását, belső összefüggéseinek elemzését, legfontosabb eredményeinek megvilágítását tartja, s ezért nem vizsgálja részletesen az egyes műveket. Sajátos módszert választ: szétszálazza az életmű, a pálya s a személyiség komplex problémáit. Külön fejezetekben foglalkozik – mindig a kronológia sorrendjében – Koestler írói, tudományos írói tevékenységével, politikai nézeteivel és szerepvállalásával, az őt ért filozófiai hatásokkal, életműve etikai problémáival, legvégül pedig Koestler baloldaliságával, a szovjet-kommunizmus totalitárius módszereivel. (A fejezet része a kötet legkiválóbb tanulmánya a kommunista és náci mozgalom közötti tanulási, mintaátvételi folyamatról szól.)
Szívós az életrajz tényeit, az opusok szövegeit s a szakirodalom állításait kommentálja, értelmezi, értékeli, s helyezi nagyobb gondolati, filozófiai keretbe. Mindenekelőtt is Koestler alkotói, szellemi fejlődése, a változások okai izgatják, a mű és az életút, a belső érlelődés és a kor (ideológiája, eszmei áramlatai) közötti kölcsönhatást akarja megérteni. Az alapos kronológiával kiegészített, de névmutatóval nem rendelkező, ambiciózus, ugyanakkor többnyire nehézkes stílusú műben érdekes és eredeti gondolatok és okfejtések keverednek vitatható, megalapozatlan állításokkal és teóriákkal és nyilvánvaló evidenciákkal. Szívósnak mindenképpen érdeme, hogy megvilágítja Koestler magyar és közép-európai identitását, igyekszik tudatosítani életműve és a magyar nyelv, kultúra, szellemi élet közötti kapcsolatokat; bár némileg túlértékeli József Attila hatását. (A Sötétség délben című regényen dolgozó Koestler gondolatvilágát, lelkiállapotát a költő halálára írt nekrológja segítségével kísérli meg rekonstruálni.)
Az életmű problémáit Szívós korábban több tanulmányban és előadásban tárgyalta, s azok szövegét – álláspontja megváltozása miatt – átdolgozta. Nem teszi azonban világossá, hogy a könyv mely részeinél használta fel saját anyagait, azok hol és mikor jelentek meg, illetve hangzottak el (vagy ezek azonosak lennének az irodalomjegyzékben szereplő némelyik tanulmányával és előadásával?), s jelezhette volna, miben változott meg a véleménye. A kötet alcíme és a szerző bevezetője is felhívja a figyelmünket arra, hogy kvázi nem egy egész művet, hanem részeket: tanulmányokat és esszéket kapunk (azok között „műfajilag” nehezen tudnék különbséget tenni). A tanulmányok azonban kötetbe, egységes, összefüggő szerkezetbe vannak rendezve, együtt és egymás után olvasandók, tehát óhatatlanul összeadódnak. A fejezetekből, metszetekből azonban összességében csak töredezetten rajzolódik ki az életmű, a személyiség teljessége.
(Typotex Kiadó, Budapest, 2006. 384 oldal, 2600 Ft)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 46. szám
