Életének 72. évében szombatra virradóra meghalt Ember Judit Balázs Béla-díjas dokumentumfilm-rendező, kiváló művész .
Ember Judit állami kitüntetést vett át Göncz Árpádtól 1998-ban Fotó: MTI Nyolcesztendős gyerekként szállították édesanyjával és testvérnénjével, Máriával, a későbbi írónővel együtt haláltáborba Ember Juditot. Mária Hajtűkanyar című könyvében kiírta magából élményeit. Judit ellenben nem készített a holokauszttal közvetlen kapcsolatban lévő filmet. Azt mondta, nem tud és nem is akar az akkor átéltekre emlékezni, képtelen rekonstruálni bármit, és túl sok gyűlölet halmozódott fel benne. Márpedig gyűlölettől elfogultan nem lehet rekonstruálni a valóságot. Ellenben egyik avatott méltatója felfigyelt arra, hogy filmjei a hitleri és sztálini fasizmus gondolati-eszmei összefüggéséről szól. Általában elmondható, hogy a holokausztélmény nélkül talán soha nem készültek volna el legkiválóbb filmjei: például a Pócspetri és a Hagyd beszélni Kutruczot s természetesen a Nagy Imre-tragédia filmjei.
Hihetetlenül bátor, öntörvényű filmes publicista volt Ember Judit. Nem mondanám, hogy rendező, mert tudatosan kerülte a „rendezés” szót. Szuggesztíven magyarázta e sorok írójának, hogy dokumentumfilmet csak az élet rendezhet; vágni lehet csupán az élet filmkockáit. Ő filmes tényfeltáró újságíró-szerkesztő-riporter maradt egész életében. S ebben a műfajban iskolapélda.
Körömszakadtáig ragaszkodott a valósághoz, de nem csupán a mának, hanem a jövő történész és művész kutatóinak is alkotott forrást jelentő filmeket. Rendíthetetlen volt az igazságkeresésben s ragaszkodott az eleven történelemhez.
Talán legnagyobb sajtóbotrányt kavaró riportfilmje, a Snagovi gyerekek körömszakadtáig vívott utóvédharc volt a források szentségéért, a teljes történelmi igazság feltárásáért. Számolt azzal, hogy egy oldalról a kegyelet és a személyes érzékenység, más oldalról a valóság mániákus és önkínzó tiszteletének ellentmondásába ütközhet. Ő mindig az utóbbit választotta.
Legutolsó filmjeit hősies önuralommal készítette, hiszen csaknem teljesen mozgásképtelen volt már, és barátok segítségére szorult. Ők pedig nemcsak azt tudták róla, hogy a filmcsinálás tartja életben végkimerülésig, hanem az önzetlen közlésvágy és mániákus használni akarás is. Angyalföld című kiváló alkotását együtt néztük egy kicsiny otthoni vásznon. Akkor érezhettem meg, mennyi érzés és líra szorult ebbe az annyi indulatot vállaló, 71 esztendőt végigkínlódó művészben. Nyomorúságban fogant szeretet.
N. Sándor László
