November 18-án este 6 órakor a Dohány utcai zsinagógában nagyszabású jótékonysági koncertre kerül sor az Élet Menet Alapítvány javára. Haumann Péter és Szulák Andrea mellett a sztárelőadók között találjuk Illényi Katciát is. Ő volt az, aki néhány évvel ezelőtt a Madách színházban ámulatba ejtette nézőit a virtuóz játékával, ahogy akrobatikusan 150 alkalommal felmászott hegedűvel a kezében a háztetőre, és elhúzta mindenki nótáját. Az azóta eltelt évek alatt a színpad maradt az otthona, de már önálló estjeivel kápráztatja el a hallgatóságot. November 18-án a Dohány utcai Zsinagógában Az Élet Menete Alapítvány támogatására rendezett jótékonysági koncert egyik előadójaként láthatja és hallhatja újból a közönség. A következő sorokban a művésznő mesél a siker rögös útjáról.
Hogyan kezdődött a karriered?
A szülői háttér miatt egyértelmű volt a zenei pálya, hiszen édesapám az Operaházban hegedült. Három és fél évesen adta kezembe először a hangszert és sokáig ő tanított két fiútestvéremmel együtt. Négyen vagyunk testvérek, akik közül egyedül a húgom lóg ki a sorból a csellójával. A napi három-négy óra gyakorlás ellenére is rendesen jártunk iskolába, ahol sokszor megrendeztem a magyar és történelem órák tananyagát, amiket aztán az osztálytársaimmal előadtunk.
A szüleid csodagyereknek tartottak?
Nem, csak annyit tudtak, hogy nagyon jó hallásom van. Elmagyarázták a szüleim, hogy a hegedűhöz biztos van tehetségem. Egy szülőnek, pedig az a kötelessége, hogyha látja a tehetséget gyerekében, akkor abba az irányba kell terelgetnie az útját. A tánc és az éneklés iránti lelkesedésemet ez akadályozta meg, úgyhogy ezt az álmomat félre kellett raknom egy időre.
Hogyan kerültél 14 évesen a Zeneakadémia „különleges tehetségek” évfolyamába?
Édesapám elvitt egy meghallgatásra Kovács Déneshez, aki tehetségesnek talált, és javasolta a tavaszi felvételit a különleges tehetségek osztályába.
A zeneakadémiai évek alatt, nem gondoltál arra, hogy külföldön folytasd tanulmányaidat?
16 évesen egy évig a detmoldi zeneművészeti főiskolán tanultam Németországban. Nem sokkal utána, hogy hazajöttem, elkezdtem énekelni és táncolni tanulni, majd különböző operettekben léphettem fel. Zenekari muzsikusként biztos nem maradtam volna itthon, ahogy a testvéreim sem, mivel itt méltatlanul kevés fizetés vár a zenészekre.
Mindig is az önkifejezés vonzott, a közönséggel való élménymegosztás, a szólista pálya. Többet szerettem volna kifejezni a zenével, mint amennyire lehetősége van annak, aki a zenekari árokban muzsikál. Erre készültem tudatosan a táncórákon, a sztepp és énekóráimon, az egész életemben tartó napi több órás gyakorlással és az életmódommal egyaránt.
Miért pont a jazz műfaját választottad?
A komolyzene mellett a jazzt mindig is szerettem. Ez a műfaj megérint, ellazít, megnyugtat, és pihentet. Az improvizáció szabadsága rettenetesen vonz. Egy barátomtól megkaptam Stéphane Grappelli albumát. Ő volt a francia jazzhegedű legkiválóbb csillaga. Csodálatos improvizációi egyszerűen lenyűgöztek. Olyannyira, hogy sokat leírtam közülük és megpróbáltam azokat kottából lejátszani. Emlékszem, még nyaraláskor is vittem a tengerpartra a cd-t és mikor a többiek kint szórakoztak, én nem mentem velük, hanem fanatikusan még éjszaka is kottáztam ezeket az improvizációkat. Rengeteg gyakorlást vett igénybe, mire megéreztem a stílust.
Hogyan lettél Te a Hegedűs a háztetőn?
A Budapest Klezmer Band tagja voltam, és ezt az együttest kérte fel a Madách Színház a Hegedűs a háztetőn című darab zenei kíséretére. 150 alkalommal másztam fel a háztetőre, és hegedültem, néha egy-egy táncepizóddal gazdagítva.
A Klezmer előtt sok színpadi szereped volt külföldön. Itthon miért nem vállalsz színházi felkéréseket?
Azt tapasztaltam, hogy legtöbbször úgy lehet érvényesülni színészi körökben, hogy ki kivel mennyire van jóban, ezért állandó görcs van a színészekben. Személyes érdekeknek, a rendező szubjektív véleményének van kiszolgáltatva mindenki, s általában nem a tehetség számít, hanem az, hogy ki, kivel, milyen viszonyt alakított ki. Én ehhez nem tudok statisztálni, ezt a függési rendszert nem tartom elfogadhatónak, a művészet nem erről szól, sokkal magasabb szintű küldetése van. Egyébként sem tudom elviselni a kiszolgáltatott helyzeteket, én a magam ura szeretek lenni. Most senkinek nem kell megfelelnem, azt csinálhatom, amit szeretek.
Mi alapján állítod össze egy-egy koncert este programját?
Az élet adja az ötleteket, s a dalok maguktól találnak rám, és mivel már sokszor elmondtam, hogy szinte mindenről írtak már dalt, így könnyű olyan számokat összeválogatni, ami a közönségnek is tetszik, és nekem is élvezetet nyújt. Néha a műfaji keveredések okoznak kisebb problémát, hiszen egy-egy előadás alatt szteppelek és énekelek is, valamint különböző stílusokban hegedülök. A műsort úgy kell felépíteni, hogy legyen átjárhatóság a műfajok között.
Hogy éred el, hogy az előadásod értékhordozó is legyen, de a tömeget is vonzza?
Soha nem követtem a pillanatnyi divatot. Soha nem játszottam valamit azért, mert az emberek épp erre vevők. Mindig olyan zenét adok elő, ami a szívemhez közel áll, és olyan műsorokat állítok össze, amelyeket élvezek és szeretek. A zenélés sokszor a hangulattól is függ. Mikor például nehézségeim voltak a magánéletemben, szebben tudtam megformálni az érzelmesebb dalokat. A zene egyébként is érzelmekről szól, azt tudom átadni a közönségemnek, ami bennem van.
Mikor és hogyan lettél úgymond befutott zenész?
Ezt a hosszú évek türelmes munkája, kitartása, a közönség szeretetteljes visszajelzése mutatja meg.
A család és a hírnév hogyan egyeztethető össze szerinted? Egyáltalán lehetséges mind a kettő egyszerre, vagy az egyiket föl kell áldozni a másikért?
Abszolút nem zárja ki egyik a másikat, egyszerűen szerencse kell hozzá. Gyakran a férfiak nehezen dolgozzák fel, ha a gyengébb nem van előtérbe helyezve, ezért olyan partnerre van szükség, aki elviseli, hogy a hölgy az ismertebb. Szereti, támogatja, segíti a munkájában, háttérben tud maradni, nem irigykedik, nem féltékenykedik. Hál Istennek nekem ilyen adatott.
Magyarországról vagy inkább külföldről érnek kritikák a zenéd miatt?
Szerencsére nem kaptam kritikát, vagy legalábbis nem hallottam róla, bár legutóbb az interneten ráakadtam egy oldalra, ahol rólam beszélgettek. Nem szakmailag kritizáltak, hanem egész elképesztő dolgokat vágtak a fejemhez, például, hogy milyen fehérneműt hordok. Végül kiderült, hogy néhány főiskolás volt, akik még életükben nem hallottak játszani, csak épp nem volt jobb dolguk. Egyszerűen tovább kell lépni, mert ahogy az ember feljebb lép a társainál, és sikerei lesznek, annál többet fognak rá acsarkodni. Nem szoktam ilyenekkel foglalkozni.
Nem kezdtél el későn tanulni táncolni vagy énekelni?
Mindig azt mondom, hogy soha semmihez nincs késő. Az éneklésre egyébként is azt mondják, hogy 18 éves korig nem nagyon szabad komolyan énekeltetni a gyereket, hiszen ekkor még állandóan változik egy tinédzser hangja. Nekem például 16-17 évesen még mutált a hangom annyira, hogy mindig kibicsaklott. Nem is mertem senkinek se mondani, hogy az éneklés az álmom, mert csak kinevettek volna. Ha valakiben van elszántság, akkor csinálni kell, mert ki tudja, mi lehet még belőle.
Érdemes belefektetni ennyi energiát a zenélésbe?
Ha valaki úgymond szerelmes a hangszerébe, mint én, akkor igen, de rendkívül nehezen lehet belőle megélni, hozzáteszem Magyarországon. Ambíció és szerencse kell hozzá, míg valaki rátalál, mi az, amit képviselnie kell. Saját úton kell tovább menni, és a saját személyiségnek megfelelő művészi önkifejezést kell megtalálni. Én is csak 18-20 évesen kezdtem érezni, hogy nem a zenekari árokban, hanem a színpadon szeretnék „mesélni”.
Valamilyen szinten ez egy szerelem, ami soha nem alszik ki….
Lőrincz Dorothy
