Lelőhely
Népszabadság * N. Kósa Judit * 2007. november 17.
A Magyar Dal 1944. májusi száma Mit tehetnek énekkaraink a mai komoly időkben? – kérdezte Márton Barna Nagykőrösről a Magyar Dal című folyóirat XLIX. évfolyamának 5. számában. 1944 májusát írták, és a derék karvezető három teljes oldalt kitevő írásában meg is adta önnön kérdésére a választ.
Meglátása szerint akkortájt három markáns csoportra voltak oszthatók a magyar énekkarok: úgy mint „1. működő, 2. válságos helyzetben lévő, 3. szünetelő” dalegyletek. Az elsőbe tartoztak a „szerencsés”, javarészt üzemi kórusok, amelyeknek tagjait nem hívták be katonának. Nekik kapóra jöttek az egymást érő jótékonysági rendezvények, hisz „hadiárváink, bombakárosultjaink megsegítése állandó munkaprogrammot” biztosított. S a szerző csak helyeselhette, hogy ragadják meg a kínálkozó esélyt: „Most lehetne bebizonyítani, hogy a magyar társadalom által kellően alig-alig méltányolt dalegyesületek mit tudnak tenni a legválságosabb időkben. Meg kell mutatni a kétkedőknek, hogy a magyar lelkekből fakadt, s magyar ajkakon felcsendült ének hogyan lesz kenyér az éhezők és hajlék, a lakás nélkül maradottak számára”.
Márton Barna persze arra is látott lehetőséget, hogy a magyar dalegyesületek épp ekkor lesznek képesek „a háború borzalmai közt élő embert nemesebb indulatok felé ragadni, az anyagiság bűne és a csapások súlya alatt porban fetrengő lelket felemelni, a kétségek között vergődőket megnyugtatni”. Nem csoda hát, hogy szinte ontotta az ötleteket a 2. és 3. csoportba került dalegyletek felvirágoztatására. A férfikart a családtagok verbuválásával vegyeskarrá szervezni, fiatalokat bevonni, a kényszerből kislétszámú kórusokban szolfézst oktatni, Kodály módszerével kiteljesíteni a zenei műveltséget – a karnagy vészterhes időkben sem fogadott el kifogást.
Nagyszerű ember volt egyébként Márton Barna. Nagykőrösön ma is a református tanítóképző karnagyaként és a századfordulón alapított városi kórus felvirágoztatójaként emlékeznek rá. A húszas évektől vezette a dalegyletet, a harmincas évek közepére csaknem száztagú vegyeskart épített ki, s 1940-ben már önálló rádióhangversenyt adtak Bartók, Kodály, Ádám Jenő és Bárdos Lajos műveiből.
Meg aztán a Magyar Dal 1944 májusi számának hangvételét amúgy sem a letargia jellemezte. Lózsy János felelős szerkesztő – a lexikonok szerint 1945-ben már a Szabad Nép szerzője, majd évtizedeken át a Népszabadság olvasószerkesztője – és dr. Fülei Szántó Endre felelős kiadó – aki pedig nem lehetett más, mint az ezen a néven ismert jogi egyetemi magántanár, a váltójog szakértője, korábban kultuszminisztériumi alkalmazott, 1951-től kitelepített – javarészt fontos és míves szakmai anyagokkal töltötte meg a Magyar Dalos Egyesületek Országos Szövetségének folyóiratát. Simonyi Lajos Udvardról – aki később autodidakta festőként szerzett nevet magának – a zenei nevelésnek a tanítóképzésben betöltött szerepéről értekezett, és ebbéli hevületében intézett éles kirohanást a „szennyzene”, a „városi-kávéházi zenészek és nótaszerzők” ellen. Raics István pedig (aki életrajza szerint az év őszére már az illegális ellenállók között kötött ki) A dallam szépsége Palestrina művészetében címmel tett közzé magvas tanulmányt.
A lap beszámolt arról is, hogy „a magyar dal szolgálatában” kik kaptak tíz-, húsz- és harmincéves kórustagságukat igazoló emlékérmet. Megírta, hogy a tagdíjat kérő felhívásra szép számmal érkeztek befizetések, sok kórus korábbi hátralékát is rendezte. A hároméves dalosigazolványok kiállításához minden tagtól egy hatszor kilenc centiméter nagyságú fotográfiát kért. Megemlítette, hogy megjelent Kodály 333 olvasógyakorlat című műve, a szerző Székelyfonóját pedig nagy sikerrel adták elő a Zeneakadémia növendékei. Kitért többek között a pécsi, a miskolci, a kassai és a pozsonyi dalegyesület tisztújító közgyűlésének eredményére.
Közreadta persze azt is, hogy „A szövetség bérletsorozatának utolsó két hangversenye elmarad. A rendkívüli körülmények olyan akadályokat gördítettek a további hangversenyek megtartása elé, hogy a Szövetség vezetősége kénytelen volt azok megtartásáról lemondani”. De hát ezen senki sem csodálkozhatott, hiszen már a címlapon jelezték, hogy az április 23-ra összehívott közgyűlés is elmaradt. Mint írták, „az utazási nehézségek miatt” határozatképtelennek bizonyult az értekezlet, és így a márciusban elhunyt elnök, dr. Ripka Ferenc utódjának megválasztásáról sem tudtak dönteni. (Ripkát mint a főváros 1924-ben kinevezett Bethlen-párti kormánybiztosát, majd főpolgármesterét ismerjük elsősorban, de ő elnökölte a Budai Dalárdát is.)
Az ügyvezetést Fülei-Szántó Endrére bízták, az új közgyűlést előbb május 14-re hívták össze, majd – mivel a belügyminiszter gyülekezési tilalmat rendelt el – egy lapzárta utáni közleményben azt is lefújták. Örömmel számoltak be ugyanakkor arról, hogy Kodály iniciatívájára a belügyminiszter (Jaross Andor) a kultuszminiszter (Antal István) felkérésére elrendelte: „az óvónők jövő évi foglalkozási tervezetükbe már vegyék fel az ősi, népi eredetű és kisgyerekeknek való dalokat, játékokat”.
A folyóirat 12. oldalára egy ugyancsak aktuális közlemény is bekerült. Ez arról tudósít, hogy egy április 22-én kiadott miniszterelnöki rendelet értelmében a sárga csillag viselésére március 29-től kötelezett zsidók ekkortól az újonnan létrehozott Magyarországi Zsidók Szövetségének tagjai, így más egyesületek soraiba nem tartozhatnak. A Magyar Dalos Egyesületek Országos Szövetsége így fogalmazott: „A fenti rendelet értelmében felhívjuk tagegyesületeink vezetőségét, hogy amennyiben egyesületük kötelékébe esetleg zsidó személyek tartoznak, azoknak tagságát szüntessék meg, illetőleg őket a tagok sorából azonnali hatállyal töröljék”.
