Forrás: NOL

Népszabadság * Bächer Iván * 2007. november 17.

Kép: Teknős Miklós Aki ebbe a házba belép, azt rögtön kizsebelik, attól a kapuban elveszik a pénzt. A papírt, az aprót, mindet. Hamar rájön az ember, jól teszik: van abból itt benn épp elég.

Ezt saját szememmel láttam: beszoktam mostanság a jegybankba ugyanis. Kétszer is kószáltam egy jót az épületben. És láttam rengeteg pénzt. Sok-sok ezer, sok tízezermilliárd forintot láttam. Egymás hegyén-hátán állt a pénz. Ahova néztem ott pénz volt. Belevakultam már a pénzbe.

Fémpénz és papírpénz, régi és új pénz, hamis pénz és valódi, szakadt, sérült, beteg, végét járó pénz, halálra ítélt pénz, kegyelmet kapott pénz, és friss pénz, büszke, ropogós, vadonás áll itt halomban, hegyben, rakáson. Pénz van a trezorban, az asztalon, a masinában, a targoncán, a toszogán, a liftben, ketrecben, dobozban, fachban, ölben. Pénz lobog, lefeg, ropog, pereg finom kezében az itt munkálkodóknak, akik serényen, forgatják, vizslatják, szortírozzák, selejtezik, nyomják és vágják miszlikbe, kiadják, beveszik, tolják, rakják, gurítják, dugják és veszik el, és mindenekelőtt számolják forintra, darabra a megszámlálhatatlanul rengeteg pénzt.

Láttam a gépeket – BPS a szép nevük -, melyeken egy évben átszalad a honi bankómennyiség negyede. A masinák a fáradtas vagy – urambocsá – hamis, de legalábbis gyanús bankjegyeket kiköpik, azokat kézzel-szemmel vizslatják tovább. A jó pénz szépen adjusztálva, csomagolva, kötegelve, fóliázva folytatja útját. De a lebukott bankók igen csúnyán végzik. Azokat bizony miszlikbe darálják. A darálékból nagy nyomás segedelmével brikett készül, amit jó pénzért égetnek el valahol.

Voltam igazi trezorban, nem is egyben, egyebek között abban is, amelyet még Alpár Ignác épített bele a házba, és amely épp úgy funkcionál, mint száz évvel ezelőtt. Több méter vaskos falában egyetlen ajtó van hagyva csak, mely méter vastag, és amelyet kulcsok és kormánykerekek segedelmével nyitogat-csukogat három különkulcsos dolgozó.

Amúgy fölösleges ez a nagy vigyázás: itt nem csupán nem lehet lopni, de nem is szokás. Ebből a szempontból az intézmény neve nem precíz.

Nem csupán a trezor eredeti itt, de jószerivel minden. Ez azon kevés magyar házak egyike, amely az ma is, aminek épült: jegybank. Nemzeti és magyar. Igaz, osztrák-magyar banknak épült, de akkor is jegybank volt, Ausztria-Magyarország voltunk, ha prüszköltünk is néha ellene, mi marhák.

Ez más bank, mint a többi. Ez a nemzet bankja, a bankok bankja, a posta bankja. Itt a pénzt nem csupán őrzik, adják és veszik, de átvizslatják, selejtezik, kibocsátják, cserélik; itt a magyar pénzt vigyázzák, ápolják, gyógykezelik is.

Láttam majd mindent, és láttam mindenütt rengeteg pénzt. Bele is fásultam, meg is untam; anyánk mondása jutott eszembe a tengernyi pénz láttán: “Hol az a húszas?”

A pénzre van, ki vigyázzon: új vice főnökösködik itt, Juli, nincs ok aggodalomra, nagy baj már nem lehet. Miközben kalauzoltak, az egyik munkatárs megjegyezte, hogy ezen és ezen a problémán már egy éve dolgoznak, de még nem lelték a megoldás, mire Juli az ő ellenállhatatlan mosolyával csak annyit mondott. “Igen? Nem baj, holnapig még van éppen huszonnégy órájuk, hogy megoldják.” Azzal viharzott tovább. Boldog vagyok, hogy egykor osztálytársa voltam, boldog, hogy barátja vagyok ma is – beosztottja lenni már nem nagyon szeretnék.

De engem nem is annyira pénzt nézni csekkolt be ide, mint inkább házat.

Mert ez egy nagy ház, egy nagy magyar ház.

Sugárzik a nagyság belőle.

Nagy mester építette nagy időkben. Nagy költőnek lenni lehet kis időkben is, de nagy építésznek soha. Nagy megrendelő nélkül az építész kicsi marad, nagyon-nagyon kicsi. És a nagy megrendelőnek nem csupán gazdagnak kell lennie, hanem értőnek is.

Alpár Ignácnak szerencséje volt. No meg sok egyebe: mély gyökere, őstehetsége, hangya szorgalma, bivalyereje.

Utána bogarásztam kicsinyt. (Hajós György, Kubinszky Mihály, Vámossy Ferenc 2005-ben megjelent monográfiája volt segedelmemre.)

A régi nagy magyar építészek többsége vagy svábból jött, vagy zsidóból – az úri magyar virtustól a vakolókanál és a finom tusceruza egyként idegen volt.

Az 1855-ben Schöcklnek született Alpár Ignác még a ősi német céhrendszer fegyelmét, munkaerkölcsét, becsületét szívta be otthon, és az asztalos nagyvállalkozó papa gyártelepén. Az iskolában még rossz tanuló, de jó hangú és jó kedélyű, nagy darab csibész bámulatos szívóssággal és munkabírással vágott bele a tanulásba, miután tizennyolc éves korában kőművessegéddé avatták. Hauszmann Alajos irodájában rajzolt egy évet, majd Berlinbe ment, ahol elvégezte az egyetemet, közben és utána bejárta fél Európát és mindenekelőtt Itáliát. Szívta magába a tudást, diákvezér volt, és szenvedélyesen pályázott szinte a kezdetektől. Életeleme volt a verseny és a siker. Gyakran adott be több pályázatot, és nyert el első és második helyezést egyszerre.

Jellemző Alpár mentalitására, hogy nemigen tervezett passzázst, mert úgy vélte, az keleti bazárból van átplántálva, és csak arra jó, hogy lusta, lézengő “aszfalttaposók” esőtől védve kószálhassanak.

Lenyűgöző, hogy Alpár Ignác mit össze nem épített nem is oly hosszú élete során. Csak megyeházából tervezett több mint féltucatnyit: Dévára, Segesvárra, Dicsőszentmártonra, Nyíregyházára, Kolozsvárra, Nagyenyedre példának okáért. Ő tervezte az Ottlik soproni laktanyáját, ő készítette vagy két tucat magyar középiskola, megannyi laktanya, bíróság, szálloda, fürdő, templom, villa és lakóház terveit. És aztán következett a nagy siker, az Ezredévi Kiállítás palotája, a mai Mezőgazdasági Múzeum, majd sorra a Tőzsde háza és a bankok: a mai Belügyminisztérium, a mai Pénzügyminisztérium épülete, és persze ez, a Nemzeti Bank.

Ez a ház – szemben a kibelezett Tőzsde-palotával – épen megmaradt. Igaz, a bútorokat kissé agyoncserélték, de a ház tömege, díszei, a külső és a belső ma is eredeti: ez a bank, amely hivatal, üzem is egyben, s melyben számos lakást is tervezett egykor a mester, valóságos múzeum is. Ahova fordul az ember ott Senyei Károly, Maróti Géza, Róna József, Markup Béla szobrai, az építész testvére, Alpár Ede művészi lakatosmunkái, Walla József gyönyörű burkolatai, és persze Róth Miksa káprázatos üvegablakai akasztják meg a tekintetét.

Igazi eklektika van itt, vagyis minden: barokk, reneszánsz, szecesszió. Ami érdekes, hogy mégis egységes, harmonikus, méltóságteljes az egész.

Nagyság, gazdagság, méltóság, jó ízlés, büszkeség, harmónia, bizakodás sugárzik és süt a falakból.

Odakünn a falakról pedig a pénz igazi “csinálói”, tekintenek le a járóra, kelőre; parasztok, munkások, bányászok, hajósok, iparosok vannak kifaragva a mészkőtömbökből, melyeket ötven bivaly vontatott el Pestre a kolozsmonostori kőbányából annak idején.

És ott a mester robosztus alakja is a sarkon; középkori kőfaragó ruhában.

Hirdessen Ön is az ETARGET-tel!

Comments are closed.