Beszélgetés Ágoston Vilmos íróval Wass Albertről és Doru Munteanuról
Népszabadság * Hovanyecz László * 2007. november 17.
Nem azért települt át Romániából Magyarországra, hogy a Vasgárdát Magyar Gárdára cserélje
Kép: Kovács Bence Az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány kiadásában jelent meg Ágoston Vilmos író, irodalomkritikus A kisajátított tér című, A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben alcímű könyve. A műről a szerzővel beszélgettünk, aki jelenleg a közalapítvány kutatójaként a nacionalizmussal és a médiapolitikával foglalkozik.
Az 1947-ben Marosvásárhelyen született kutató egy ifjúkori emlékét idézi fel arra a kérdésre, mi ösztönözte könyve megírására. 1971-ben állítólagos nacionalista izgatásért és amerikai kémkedésért kirúgták a kolozsvári Babes-Bolyai egyetemről, ahol angol-magyar szakos tanárnak tanult. Később visszavették, s akkor az intézmény egyik vezetője így magyarázkodott: meg kell értenie, hogy azok után, amit a magyarok 1940 és 1944 között tettek Észak-Erdélyben, előfordulnak ilyen esetek.
Ágoston Vilmost azóta foglalkoztatja az, amit ő a nemzeti képzelet problémájának nevez. Romániában ez magyar szempontból az 1970-es, 1980-as években a következőképpen jelent meg. Egyre durvábban sulykolta a hivatalos politika, hogy a román nép története több mint kétezer év – tehát a dák korszak – óta nem egyéb, mint szenvedéstörténet. A román nép mindig jó volt és ártatlan, ám ezzel mások visszaéltek. Elsősorban a magyarok, akik Ázsiából jőve kerültek a román területekre. Először a feudalizmus idején pusztították e betolakodók a románságot, azután a későbbiekben, mígnem 1918-ban teljesült a román nép kétezer éves vágya, az egyesülés. Ám jó két évtized múltán jöttek Horthy hadai, a magyar fasiszták, akik megint elszakították tőlük az ősi román földet, Erdélyt, és gyilkolták, pusztították a románokat. A Ceausescu-korszak idején tehát az állampolitika szintjére emelték a nemzeti képzeletet. Ágoston szerint éppen ezért helytelen ezt a rendszert kommunista diktatúrának nevezni, mert valójában nemzeti, illetve nemzetiszocialistának minősíthető. Semmi köze nem volt a kommunizmushoz, fő céljának a románföld megtisztítását tekintette az úgynevezett idegenektől. Ebben „sikereket” könyvelhetett el: a szászokat, a svábokat és a zsidókat fejpénzért adta el Nyugat-Németországnak, illetve Izraelnek, a magyarokat üldözte. Ennek következtében érezte úgy Ágoston, hogy képtelen tovább Romániában élni: 1986-ban áttelepült Magyarországra.
S éppen romániai tapasztalatai késztették az utóbbi években, hogy alaposan foglalkozzon a Magyarországon egyre nagyobb teret nyerő Wass Albert-kultusszal. Ebben ő a magyar nemzeti képzeletnek mindinkább egy olyan formáját látja, amely képes hatást gyakorolni a társadalmi magatartásra. Képes nemzeti kényszerképzetté, s így tömegmozgató, a párt- és állami, sőt a nemzetközi politikát is befolyásoló tényezővé válni. Annál inkább, mert a magyar nemzeti képzeletnek igen neuralgikus tényezői az Erdély körüli viták.
Amint A kisajátított tér című könyv szerzője mondja, a Wass Albert-kérdés egyik alapproblémájának tartják az író háborús bűnösségének ügyét. Wasst ugyanis 1946-ban távollétében gyilkosságra való felbujtás miatt halálra ítélte a román népbíróság. Kiderült azonban, hogy az ítélet eljárásjogilag támadható. Csakhogy a román igazságszolgáltatás nem hajlandó a perújrafelvételre. Ez a döntés viszont lehetővé teszi Wass híveinek, hogy ártatlannak minősítsék, s a kommunizmus (no meg a zsidóság által) üldözött nagy magyar írónak kiálthassák ki, akinek előkelő helye volna a nemzeti-irodalmi panteonban. Ám Ágoston szerint – amint ezt könyvében alapos elemzésekkel bizonyítja – a Wass-kultusz irodalmi és politikai szempontból egyaránt veszélyes.
Az 1908-ban született író pályájának a szerző szerint két szakasza van. Az első 1940-ig, Észak-Erdély visszacsatolásáig tartott, a második 1940-től Wass 1998-ban – öngyilkosság miatt – bekövetkezett haláláig.
Az első periódusban, 1934-ben jelent meg az író egyetlen maradandó értéket képviselő regénye, a Farkasverem, amely – igaz, később, 1940-ben – Baumgarten-díjat kapott. Ágoston a Nyugat kritikusát, Schöpflin Aladárt idézi, aki 1935-ben ezt írta: „Ez a regény a magyar irodalom általános mértékével mérve is jelentős írói képességeket mutat.” Wass versei viszont már ebben a korszakban is gyöngék, mondja az irodalomkritikus, és könyvében nagyszámú elemzéssel támasztja alá állítását. Mi több, jelzi: az írónak komoly gondjai voltak a magyar nyelv helyes használatával.
1940-től azonban egy teljesen másik Wass Albertet látunk, mint korábban. Ennek Ágoston szerint az lehetett az oka, hogy Észak-Erdély Magyarországhoz csatolásával az író eltávolodott attól a kiegyensúlyozottságtól, amelynek jegyében korábban látta a magyar-román viszonyt. S ettől kezdve – mind publicisztikájában, mind regényeiben – egyre inkább a reváns írója lett. Hosszú írói pályáján – amely 1952-től amerikai emigrációban folytatódott – ez volt a vezérgondolata: a magyar-román probléma egyetlen lehetséges megoldása az, hogy egész Erdély visszakerüljön Magyarországhoz.
Ezt a gondolatot találjuk 1940-től esztétikailag is gyönge regényeiben, de különösen hangsúlyosan publicisztikájában.
A sokszínű amerikai magyar emigrációban természetesen jó néhányan realistán elemezték térségünk problémáit. Az ő véleményük az volt az 1970-es, 1980-as években, hogy az Egyesült Államok támogatását a romániai magyarság emberi jogainak védelméhez lehet megszerezni, az irredenta politika taszítja az USA politikusait. Wass Albert e realista magyarokat hazaárulóknak tartotta, s tovább „fújta a magáét”. Ezzel kiváló szolgálatot tett a román nemzeti diktatúrának. Elsőrangú érvanyagot szállított a Ceausescu-korszak történelmi-ideológiai törekvései, illetve az ezeket kiszolgáló értelmiségiek számára.
Közéjük tartozott Doru Munteanu, akinek többek között a Fekete péntek (Vinerea neagra) című regényét elemzi könyvében Ágoston. Az irodalomkritikus szerint Munteanu és Wass könyvei egymás tükörképei. Mindkettejük mondandójának lényege: saját népük vendégszerető, ám a betolakodók (Munteanunál a magyarok, Wassnál a románok, és mindkettejüknél a zsidók) visszaéltek a vendégszeretettel, elrabolták az őshonosok földjét, gazdáit pusztították, gyilkolták. Pedig mindkettejük népe ártatlan és tiszta.
Van azonban egy nagy különbség Munteanu és Wass munkáinak a sorsa között, figyelmeztet Ágoston. A román írót ma már senki nem olvassa. A román irodalmi lexikonokból teljesen eltűntek a Munteanu-féle nemzeti képzeletet megtestesítő művekre mint tényirodalomra való hivatkozások. Bármilyen problémái legyenek is Romániában a magyaroknak, ott ma a nemzeti képzelet – korábban stabilnak hitt – bástyáinak lebontása folyik. Ezt tekintélyes tudósok jelentős művei bizonyítják.
Nálunk viszont egyes pártok és híveik éppen a nemzeti képzelet már leomlottnak hitt bástyáinak újbóli felépítésén munkálkodnak. Ennek jellegzetes megnyilvánulása, hogy az utóbbi években az egyes magyar egyetemi katedrákon és közéletünkben hódító útjára indult Wass Albert nemzeti mítosza. Művei azt sulykolják, hogy az „ősi magyar” Erdélyt a románok elrabolták, és azt valamilyen módon vissza kell szerezni. Wass olvasói pedig úgy vélhetik, hogy amelyik kormány nem így gondolkodik, azt el kell zavarni, mert nem képes azonosulni a magyarság szenvedéstörténetével.
Arra a kérdésre, hogy mindennek volt-e valami köze a 2004-es, a határon túli magyarok kettős állampolgárságával kapcsolatos népszavazáshoz, Ágoston Vilmos határozott igennel válaszol. A népszavazás tétje ugyanis az volt – emlékeztet -, hogy a Fidesz képes lesz-e szavazótáborát a határon túliakkal gyarapítani. A kampányban jelentős szerepet játszott a Wass-kultusz a médiában, egyházi rendezvényeken, tüntetéseken, gyűléseken. Mindez nem kis mértékben járult hozzá, hogy a magyarországi népszavazás eredménye nagy csalódást okozott az „egységes” nemzeti képzeletben bízó, reménykedő hazai és határon túli magyarok érzelmi-tudati világában.
Ágoston végül arról beszél, hogy nehezen érti meg azokat a romániai magyarokat, akik átélték a Ceausescu-korszakot: miért nem látják, hogy a Wass-kultusz ugyanolyan megnyilvánulása a nemzeti képzeletnek, mint amilyennek a jegyében őket elnyomták a román nemzeti diktatúra idején? Ő maga azért települt át Magyarországra, mert úgy érezte, hogy nincs keresnivalója egy olyan társadalmi-politikai rendszerben, amely lehetővé teszi, hogy a nemzeti képzeletre és a hamis történelmi érvelésre hivatkozva fosszák meg emberi jogaitól. Mostanáig azt tapasztalta, hogy Magyarországon garantálva voltak e jogai. A jövőt illetően azonban már nem bizonyos ebben. Márpedig, mint megállapítja: nem azért települt át Romániából Magyarországra, hogy a Vasgárdát a Magyar Gárdára cserélje.
