Szeptember elsejétől ötvenegy megváltozott munkaképességű ember talált értelmes és hasznos időtöltést az Angyalföldi Szociális Egyesület foglalkoztatójában. Egyszerű munkákkal megkeresett minimálbérük több, mint szánalmasan csekély rokkantnyugdíjuk, szociális járadékuk. A Szekszárdi úti műhely nem csak pénzkereseti forrás számukra. A magány szülte depresszióból, az otthon nyomasztó körülményeiből kiszabadult emberek társakra találtak és megismerhették a semmihez sem hasonlítható érzést: fontosak, rájuk is szükség van.
Erőteljes citromillat fogadja a foglalkoztatóterembe lépőt. Sötétkék egyenköpenyes emberek műanyag pánttal rögzíthető illatcsíkokat erősítenek folyékony szappanos flakonokra. Pontosan, hibátlanul kell dolgozniuk: a megrendelő nem más, mint az izraeli légitársaság. Az elektromos hajtású kerekes székben ülő Sándorszky Ede előző nap még díszdobozokat hajtogatott, az valamivel könnyebb munkának bizonyult.
– Tíz éve egyedül nevelem a két gyermekemet – mondja a férfi, akit 1957-ben tepert le a gyermekparalízis-járvány. – Próbálkoztam több dologgal, vállalkozóként három kötőgéppel dolgoztam, de ma már nem keresik ezt az árut. Tönkrementem, mint a többiek, akiket kiszorított a szakmából a kínai piac. Négy hónapja kerültem ide, a foglalkoztatóba. Előtte nagyon nehéz volt. A rendszeres szociális járadékom 28 ezer forint…
– Hogyan jut el a munkahelyére?
– Busszal. Szerencsére ma már a buszok többsége a tolókocsisok számára is használhatók.
Tóth Józsefné ügyessége folytán már a csoportvezetőségig vitte. Miközben maga is dolgozik, figyeli, segíti társait, ha elakad a munka. A halláskárosult asszony, akit a trombózis is meggyötört, kénytelen volt elhagyni korábbi munkahelyét. Ötvenszázalékos rokkantként alkalmi munkákból kereste a kenyerét.
– Itt hét órában hatvanegyezer forintot keresek bruttóban – mondja majdnem elégedetten, bizonyítva a relativitáselméletének gyakorlati jelentőségét.
Schwanner Károlyné is megkönnyebbült, amióta reggelente a Szekszárdi úti intézménybe visz az útja. Csupán tizenkilenc évig tudott dolgozni a szűcs szakmában, végül elbánt vele az asztma és a gerincbántalom.
– Leszázalékoltak, 58 ezer forint a nyugdíjam. Anyagilag is, lelkileg is lesüllyedtem. Két fogyatékos felnőtt gyereket nevelek. El tudja képzelni? Itt majdnem annyit keresek, mint a nyugdíjam. De nem csak ettől változott meg az életem. Végre érdemes fölkelnem, újra van értelme az életemnek.
A munkaasztalok között járva megdöbbentő felismerésre jut a látogató: ezek az emberek többnyire egyedül kínlódják az életüket. Társuk föladta, odébbállt. Talán ott, az a fiatalember. Ő még boldog lehet.
Majdnem ráhibáztunk.
– Van egy társam, készülök a vele való életre – mondja a 34 éves, de különös mód galambősz Garami Árpád. Kerekes székben ül ő is, születési probléma folytán egyensúlyzavarban szenved, ráadásul serdülőkorában egy kezelés következtében elvesztette járóképességét. Magyarán, százszázalékos rokkant.
– A szüleim találták nekem ezt a lehetőséget. Már maguk is nyugdíjasok. Édesapám hoz el reggelente, délután magam megyek haza busszal. Nagyon jól érzem magam itt, a régi foglalkoztatóban mostohák voltak a körülmények. Itt európai a színvonal. Amit keresek, odaadom a szüleimnek a közösbe, hiszen együtt élünk. Ez az illatcsíkrögzítés nem túl jól megy nekem. Az ujjaim nem akarnak engedelmeskedni.
Ezt azonban senki nem rója fel neki. A foglalkoztatóban nincsenek normák. Mindenki annyit nyújt, amennyit tud.
A folyosókat járva feltűnik, hogy a falakat mindenfelé különös technikával készült festmények borítják.
– Egy infarktuson átesett dolgozónk képei – magyarázza büszkén az Angyalföldi Szociális Egyesület elnöke, Tátrai Kálmán. – Érdekes, István azelőtt sose festett.
Mintegy vezényszóra megérkezik az 58 éves Csereklye István. Sokszor elmondhatta a különös történetet: 2000-ben majdnem elragadta a halál. A halál közeli időszakban valami furcsa játszódhatott le az agyában, mert felépülése után azonnal festeni kezdett. Egyik-másik képe afféle dombormű, valódi búzaszárak festékruhában, csendéletek, elvonatkoztatott, talányos ábrák. A férfi egykor a baromfiiparban mérnökösködött, most itt hajtogatja a dobozt, amit megváltozott élete kínál számára.
– Nem elégedetlenkedem – mondja. – A sok pénz megbolondítja a népeket…
Horváth Ildikó
Uniós normák szerint
Az itt megkereshető pénz mellett legalább olyan fontos a társaság Fotó: Bielik István A 12 éve működő Angyalföldi Szociális Egyesület a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása előtt más egyébbel is felhívta magára a figyelmet. Tátrai Kálmán elnök elmondta, hogy négy szociális boltjuk működik a kerületben, ami azt jelenti, hogy a rászorulók tagsági könyv ellenében nagybani áron vásárolhatnak ezekben az üzletekben. Idén márciusban az önkormányzat úgy döntött, hogy a régi szociális foglalkoztatót átadja az egyesületnek. Önkormányzati és pályázati forrásból, 50 milliós költséggel hozták létre a Szekszárdi úti intézményt. Az uniós normák szerint átalakított épületben a tágas munkatermen kívül konyha, öltözők, zuhanyozók, a mozgássérültek számára is használható mellékhelyiségek vannak. A megváltozott munkaképességűek egy része négy órában parkgondozóként vigyázza a kerület parkjait, a többség 6-7 órában terítőket szeg, dobozokat hajtogat, száraz virágból díszeket készít. Megrendeléseik egyelőre szerények, 10-12 partnerrel állnak kapcsolatban. A védett címet elnyert foglalkoztató egyelőre támogatások segítségével végzi feladatát, 2011-re azonban önfenntartóvá kell válniuk. Erre – az elnök szerint – megvan minden remény.
