2007.11.15., 2007. évfolyam, 46. szám
szerző: Nagy József forrás: 168 Óra
címke: Gyurcsány Ferenc
Négynapos országjárásra adta a fejét a múlt héten Gyurcsány Ferenc: lovagolt a Hortobágyon, benézett Biharba, hallevezett Baján, lesett szarvast Somogyban. Főként a Nemzeti Fejlesztési Terv számára most különösen fontos állattenyésztőkkel és zöldségtermesztőkkel találkozott, s biztatta őket, pályázzanak EU-s pénzekre. Csapatunk a turné második napját kísérte végig.
Jaj, csak le ne késsük a reggeli fejést.
Három óra húszkor csöng a vekker, messze még a hajnal, de nincs mese, indulni kell. A bihari Bakonszeg a cél, juhot fej ott nyolckor a miniszterelnök. Mátyás király jut eszünkbe az éjsötét sztrádán, aztán druszája, Rákosi, a búzában, majd kolbásztöltő Orbán Viktor. A nép között, ott a jó a vezérnek.
Hét tízre érünk a faluba. Szállásadóinál, Kovácséknál früstököl épp a kormányfő. Belesnénk a tányérjába, kíváncsiak vagyunk, lágyan szereti-e a főtt tojást, ám a ház előtt rendőrök, kormányőrök, tűzszerészek és a stáb képez falat. Beletörődően rágcsáljuk otthoni párizsis zsömlénket.
Fél óra múlva a kétszáz méterre lévő gazdaságban, az Awassi-kúriában pótreggelizik immár nyilvánosan a kormányfő, juhsajtot kóstol. „Tudod, melyik állaté a legvidámabb név? – kérdi suttogón egy tréfás kolléga. – A juhé!”
Kattintson a képre!
A birkából él Bakonszeg, ötezer awassi fajta, tejre tenyésztett állatot tart a község téeszből szétprivatizált, majd nagy nehezen összerakott vállalkozása. Szereti a világ a juhságokat, mondják, korlátlanul bővíthető a piac. Fejlesztene is a cég, ám nincs pénz. De nem véletlenül van itt Gyurcsány: biztatja a tulajdonosokat, pályázzanak EU-s forrásokra. Nincs kétségünk: születőben az a pályázat, lesz is foganatja, s jövőre vagy utána, ha visszatér a miniszterelnök, dupla ennyi birka legeli majd a mezőt. Négy-öt éve is nagyot fejlődött a gazdaság – akkor éppen egy Medgyessy-látogatást követően. Ami Bakonszegnek a megélhetés, az a politikának feladat. Meg reklám. Végül is, rendben van ez így.
Közeleg az attrakció, kikocsikázik a konvoj a karámokhoz. Egymásnak lapítva, fémkordonban (jajaj) állnak a jerkék, fejésre várnak. Pipiskedünk, le ne maradjunk, ahogy Gyurcsány tőgyhöz kap, de csalódnunk kell: köpenyes asszony csatolja a gépet a jószágokra. Felbuzog bennünk az agrárius vér, kérdjük egy helyitől, hol vannak a kosok. A válasz lehangoló. A báránylányok hosszú életben reménykedhetnek, csak a tejüket veszíthetik, a bak barik viszont ifjan mennek az exportlevesbe. Megint a csajok jártak jobban – állapítjuk meg Gazsival, a fotós kollégával.
Tízkor már a békési pálinkaüzemben a helye a miniszterelnöknek, búcsút int hát a bakonszegieknek. Míg a következő állomás felé robog kisbuszán, mi benézünk az immár védelem nélkül maradt Kovácsékhoz. Átlépjük a küszöböt, amelyet a kormányfő is átlépett, a padlástérben megtekintjük a vánkost, amelyen álomra hajtotta fejét, s aztán ahhoz az asztalhoz ülünk, ahol ő is ült.
„Ugye nagy izgalommal várták a miniszterelnököt?” – kérdezzük a Szabad Nép stílusában Kovács urat. „Hát már miért izgultunk volna? Épp vacsorához készülődtünk a gyerekekkel, amikor szóltak, hogy jön.” Bocs. Persze van alapja az önbizalomnak: Kovácsék otthonát „91 áprilisában maga az akkori ipari miniszter, Bod Péter Ákos avatta vendégházzá. A lak felkerült a politika protokoll-listájára, utóbb – magyar családokat váltva – aludt itt még francia miniszterelnök-helyettes is.
Aztán amit a nagypolitika adott, elvette a helyi rutintalanság. Tó áll a faluszélen, oda járt ki nyaranta hűsölni a környék apraja-nagyja, távoli városok iskolái szerveztek tábort a partjára. Látványosságnak ott volt a birkatelep és a táj, lazulni a strand. „Ingyen úszhatott, aki akart, szegény ember fürdője” – mondja Kovács úr. Aztán az első szabadon választott polgármester nagyot gondolt, s huszonszázalékos hitelből hotelt építtetett a remélt idegenforgalomra. De az üzemeltetésig már nem jutott el, becsődölt a hivatal. Pénz kellett hamarjában, eladták hát a tavat egy maszeknak, aki körbekerítette a területet, s kitette a behajtani tilos táblát. Hogy a faluval mi lesz, mit érdekelte őt. Odalett a szegények strandja, oda az idegenforgalom, s persze oda a szálloda is, hiszen arra nehéz vendéget szervezni, hogy van egy tavunk, csak nem lehet a közelibe menni. Megnéztük, ma is ott pusztul a kísértethotel a senki földjén. Hab a tortán, hogy a csőd miatt a falu évtizedre kizárta magát az állami pályázatokból.
Kovács úr „94-ben adta fel a küzdelmet, a turizmusról „átnyergelt a juhokra”: ő az Awassi-gazdaság három tulajának egyike. Azóta hónapszám üres odahaza a minisztereket látott tetőtér, jó, ha évtizedenként beesik egy kóbor kormányfő. A család – ha kérik – szállást ad, de slambucfőzős, báránysimogatós, kirándulós programot már nem szervez. Kár.
Évszázadokig virágzó vidék volt Bihar. Az első nagy pofont Trianon adta. „A románok vitték a megyeszékhelyt, Nagyváradot, s vele a jó földeket. Nekünk meg maradt ez a szikes szar – búsong egy helyi. – A szocializmusban elvoltunk, bármit termeltünk, elnyelte a szovjet piac, de a rendszerváltás, a továriscsi konyec betette nekünk a kaput. Pár év alatt lerohadt a csirkekeltető és a baromfiüzem is.”
Maradt a birka.
Na de, majd most.
Gyurcsány után indulunk. „Gyere ki, te, mocsok!” – ez fogad bennünket Békésen, a pálinkaüzem előtt. A kormányfőt csalogatják így árpádsávos, trikolóros tüntetők, lehetnek tán harmincan. Mind közül Katika a leghangosabb. Bringával jött, ő a városka legjobbosa. „Kedves, dolgos asszony, nincs vele baj, de ha demonstrálni lehet, nem bír magával – tudjuk meg egy biztonságitól. – Legutóbb az állatmenhelyért vonult utcára.” Értjük. „Gyere ki, a kurvanyád!” – rikoltja a dolgos Katika, mire a bentiek pogácsát visznek ki a kompániának. Elfogadják, bemajszolják. „Nemzetgyilkosok vagytok, szopjatok le!” – e sajátos, lényegében megoldást is kínáló képzettársítás szele sodorja le szájuk széléről az utolsó morzsát. Behúzódunk.
A főzdénél zöld plüsslepelbe burkolódzott emberek tűnnek fel. A látszat csal: nem kosztümös film forgatása zajlik, csupán a vendéglátók, a Pálinka Lovagrend tagjai öltötték magukra ünnepi talárjukat. Isteni cefreszag fogad, izzad a rézlepárló, csepeg a nedű, ezerliter-számra áll a hordókban a szesz: szilva, barack, körte, meggy, ágyas, bolyhos, elixír; ballonban, akácban, eperben, jólesően zsibbad a májunk. Pláne, amikor belegondolunk, hogy a miniszterelnöki látogatás itt sem jelenthet mást, mint fejlesztést. De most még csak kóstol Gyurcsány. „Hogyan lehetséges, hogy vannak pálinkák, amelyekben nincs semmi karc, csak lágyság?” – informálódik illő áhítattal, kezében két hete desztillált málnával. Már a juhoknál is őszintének tűnt az érdeklődése, de itt valahogy még mélyebb az empátia. Következő kérdése szolgál magyarázatul: „Ez olyan, mint amilyet fent ittunk?” Aha.
Minden hordó kiürül egyszer, tartja a költő, Békésen is eljő a távozás ideje.
Katikáék látják a mozgást, rögvest fütyülésbe fognak. „Gyere ki, te, rohadék, mutasd magad, elgázollak a biciklimmel!” Pár fős kordonon túlról fröcsögik le a mikrobuszt, az ablaktörlő némi szélvédőmosó folyadékkal megtámogatva hamar leviszi a harag nyomát. Helyreáll a rend, a nagyon magyarok hazamennek, s végre bebocsátást nyerhet a bácsi, aki még reggel, a falu túlvégéről talicskázta idáig cefréjét bérfőzésre.
Míg a miniszterelnök Kondoroson ebédez környékbeli szocikkal, mi Párizs fényében fürdünk. Párizs – ha valaki nem tudná – Békés cigánytelepének neve. Párizs fénye pedig: a kocsma. Párizs fénye italbolt – áll a cégtáblán. Nem lehet nem bemenni. A placcon biliárdoznak, az egyik sarokban zsugáznak, a másikban vesztőautomata nyeli a segélyt, a harmadikban wurlitzer szól. Egyetlen perce vagyunk bent, már kérdik a nótánkat, Piramis, mi más, időutazunk, s gondol mindenki arra, akire akar. Fotós Gazsi kolléga szilaj fröccsözésbe bonyolódik a kisebbségi önkormányzat vezetőjével, kapcsolatuk a pálinkázásig mélyül, igaz, itt nem a bolyhos, hanem a kommersz a menő. Az újságírónak Laci jut beszélgetőtársul. Két családja, egy beteg felesége meg nagy lelke van neki. Harmincnégy éves, nem néz ki negyvennek. Tenyere mint kéreg, mutatja, büszke rá, dolgozott ő már Erzsébetfürdőn is, kőműves mellett, segédmunkásként. Mostanság napszámba jár. Fél nap alatt fölás egy teljes kvadrátot. „Az mekkora?” „Nem tudod? Pesti… Hát hússzor húsz méter.” Szégyenkezünk. „És a hektárt tudod-e?” „Százszor száz, tanár úr.” „Na, azér.” Egy kvadrátért kétezer-ötszáz forint jár, zsebbe. „Abból ezeröt a családé, a többi az enyém, italra.” Korrekt.
Persze meg kell becsülje magát az ember, ha jövőre is kell a munka. „Nem hegyezünk, tövig nyomjuk. Érted?” Naná. Hegyezni annyit tesz, hogy csak ímmel-ámmal nyomja a dolgozó a földbe az ásót. A gazda fizet, hiszen nem lát a mélybe, de tavasszal szentségel, amikor képtelen ledugni a palántát. Hát így.
Soká hallgatnánk még a trükköket, de látjuk, hogy Gazsinak, aki amúgy vegetáriánus, már házi kocsonyát kínál új barátja. Fotósunk mintha elgondolkodna, furcsa, vad fény gyúl tekintetében, alig néhány maligán választja el, hogy visszatérjen a ragadozó-életmódhoz. Nem várjuk ki a gasztronómiai pálfordulást, inkább Szentesre indulunk, ahol zöldségtermesztőkkel találkozik a miniszterelnök. Paprika, paradicsom, az való a mi békés Gáspárunknak.
„A Szent László Kertészet kétezer négyzetméteres üvegházában állunk” – folytassuk így termelési riportunkat. Van itt ilyen építményből pár tucat. És lesz is még néhány, ha jól sejtjük. „Mi károsíthatja a termést?” – érdeklődik a miniszterelnök. „Tűzkár, vízkár, Oszkár…” – így az agronómus. Aztán zsáknyi repicsemegét ad Gyurcsánynak. Kormányőr venné át a pakkot. „Ebből nem kap!” Klára asszony konyhájába van az szánva.
„Jó napot, Gyurcsány Ferenc vagyok. Hogy van?” „Ugyanúgy.” „Ugyanúgy?” „Ugyanúgy.” „Hát, jól van.” Ez a párbeszéd már a csomagolóüzemben zajlik egy hajhálós rakodó és a kormányfő között. Tíz perc van a csarnokra, dolgoznak bent vagy hatvanan, mint a gép – tíz másodperc per ember. Letelik. Mi kicsit még maradunk, az „ugyanúgyembert” szólítjuk meg. Háromszázhuszonhét forint az órabér, nyolcórás a műszak, kvadrátásásnyi pénzt lehet keresni naponta, csakhogy ezt bruttóban. Egy sorban négy láda fér a raklapra, tizenöt sort kell pakolni, de gondosan ám, mert szétcsúszik, négyszer tizenöt, az hatvan. Aztán elölről. És megint. És megint. Ha érik a zöldség, van meló, ha nem érik, nincs. Havonta nettó harmincezer is összejön. Amúgy az aszszony kórházban, rákos, válságos állapotban. Ugyanúgy.
Míg mi a gombócot nyeljük, a miniszterelnök már kertészkerekasztal mellett pogácsázik a tárgyalóban. Balján az agrárminiszter, hallgatják a vállalkozók kéréseit, panaszait, majd ígérnek, nem is keveset: az üvegházi négyzetméterek megduplázását és az öntözés fejlesztését pár éven belül. Alighanem meglesz a 2010-es kampányra. Ha véresre pályázzák magukat a helyiek, akkor is.
Pacsizás, és indulás a városházára: a Nagy Párbeszéd című sorozaton tart lakossági fórumot a Gyurcsány. Csupa tiniből álló csapat pfujol jöttére, valaki „Néró, tudsz aludni?” feliratú táblát emel a magasba.
Alvásról szó sincs, pörög a kormányfő a zsúfolásig telt nagyteremben. Székét lazán átadja egy álldogálónak, fel-alá sétálva hinti az igét. Mondandója a feketegazdaság elleni küzdelemről, a közbiztonságról, az egészségügyről, a felsőoktatásról, a vállalkozások támogatásáról és a nyugdíjreformról olvasható mindenütt, például kettővel ezelőtti lapszámunk miniszterelnöki interjújában is, most hadd ne ismételjük. Amúgy: jól beszél.
A másnapi sajtóban az a hír, hogy lefasisztázta a kint óbégató árpádsávosokat.
Neki se könnyű.
Kattintson a képre!
