Minden ember más-más Verzió
Immár negyedik alkalommal lett megrendezve a Verzió emberjogi dokumentumfilm-fesztivál. 26 ország 40 filmjét válogatta ki az előzsűri, különböző tematikus rendezőelveket követve. Az idei fesztivál főbb témái a hit, a demokrácia, a családokat érintő kérdések, a kétkezi munkésk élete-sorsa a világban, a közösségek, a nők, a gyerekek sorsa voltak, s volt egy retrospektív vetítéssorozat is, amelyen Nick Broomfield angol rendező munkáiból formáltak a szervezők egy tematikusan a fesztiválhoz igazított csokrot.
A témakörök tehát lényegében az élet minden területét felölelték, így igazán a minőség figyelembevételével folyhatott a szelekció.
A filmek sok esetben kiegészítették egymást, noha eltérő témát vagy korszakot érintettek. A hetvenes évek kiábrándult, úttévesztő éveiről szólt a megrendítő Jonestown, Stanley Nelson filmje, amely a Népek Temploma nevű szabadegyház sorsát kísérte végig. Ismeretes, hogy ez a szekta 1978-ban tömeges öngyilkosságot követett el Guayana szigetén, telepükön. A film egyrészt felhasznált rengeteg archív felvételt, másrészt felkutatott olyan túlélőket, akik lényegében véletlenül túlélték az eseményt.
Azon túl, hogy Nelson felvázolja Jim Jones prédikátor személyiségportréját is, nagyszerűen (mert teljesen visszahúzódva) mutatja be, hogy lett úrrá a paranoia és a téboly Joneson, hogy csapták be magukat hívei, akiket Jones rendre rabszolgaként dolgoztatott, megesett, hogy megalázott, izolált. A hippikorszak virággyerekei el akartak menekülni a kiábrándító időkből, amikor Martin Luther King, Kennedy szenátor és mások merénylet áldozatai lettek. S végül ezek az emberek odáig jutottak, hogy egy végzetes napon saját apjukat-anyjukat, saját gyerekeiket megmérgezzék. „Túléltem, de azóta nem vagyok képes hinni a mennyországban” – szól könnyek közt az egyikük.
Szintén a 70-es évek kiábrándulását idézi meg Leo de Boer A vörös évek – terroristák voltunk? című filmje. A holland rendező országa szélsőbaloldali radikális csoportjának, a Rode Jeugd (Vörös Ifjúság) történetét göngyölíti fel. A német RAF-hoz hasonlóan ők is antikapitalista szervezetként indultak, tiltakoztak a vietnami háború vagy a görög katonai junta (a holland Phillips cég általi) támogatása ellen. De míg a RAF eljutott a fegyveres erőszakig, a Rode Jeugd megtorpant, elbizonytalanodott. Szerepet játszhatott ebben az, hogy holland társadalom liberálisabb, kevésbé hajlik az erőszakra, illetve a német RAF sorsa is elrettentően hathatott. A Red Jeugd története végül azzal a szimbolikusnak is tekinthető konszolidációs gesztussal zárult, hogy Lucien von Hoesel polgári házasságot kötött egy elvtársával.
Afganisztánban vagyunk, közelebbről Kabulban. A romos zsinagógának már csak két lakója van, a város két utolsó zsidó lakosa. A vén Izsák és a jó negyvenes Zebulon azonban egymás kibékíthetetlen ellenségei, bármi történik, egymást okolják, perlekednek, mindennek elmondják egymást. Kettejük élete mellett megismerkedhetünk a kabuli hétköznapokkal is. A muzulmán környezetben a két zsidó éli életét, Zebulon bort termel, s a zsidó temetőt próbálja rendbe hozni, Izsák pedig amuletteket készít, illetve a maga módján gyógyít: rontást űz el. A Kabbala Kabulban nagyon közvetlen film, a kamera és a film készítője hangsúlyosan jelen van, mégsem lép be igazán a történetbe. A nagyon egyszerű filmnyelv ambivalens érzelmeket kelt, a magány, az elszigetelődés és az élni akarás egyszerre van jelen. Ugyanakkor Dan Alexe filmje mégsem a nagy szavakról szól, hanem az élet kis, apró dolgairól.
Ugyanígy Afganisztánban maradunk, de visszamegyünk az időben 2001 márciusáig. Ekkor robbantotta fel a talibán az 1500 éves bamijáni óriás Buddha-szobrokat. Christian Frei filmje messze túlmegy tulajdonképpeni témája taglalásán, a két hétig elhúzódó robbantássorozaton, a barbár tettet képes más szemszögből is láttatni, rámutat a nyugati világ iszlámmal kapcsolatos sematizmusára, a demokráciaexport visszás logikájára – tudniillik a rezsim, amely az egész világra a maga értékrendjét akarta ráerőszakolni, épp a tálib rezsim volt. A felrobbantott Buddhák utóélete is érdekes: először Kínában indult egy projekt, a legnagyobb Buddha-szobor mellett, Lesanban akarták a kínaiak újra megalkotni a hatalmas szobrokat, ez a gigantikus giccs végül félkész maradt, ám a munkálatok elpusztítottak pár valódi antik értéket.
Az afgán történet pedig úgy folytatódott, hogy az UNESCO szakemberei lézeres műszereikkel és számítógépeikkel a helyszínre siettek, hogy restaurálják a Buddhákat a megmaradt törmelékekből. A munkálatok elkezdődtek, s az addig a bamijáni két Buddha között, a sziklafalban, a hajdani buddhista szerzetesek kőbe vájt hajlékaiban élő hazara, tadzsik és egyéb emberek betonkockákba kellett, hogy költözzenek pár száz méterrel arrébb. Így válik a kulturális örökség védelme, a nyugati civilizáció egyben átokká is. De idézhetnénk magát Buddhát is, aki azt mondta: „Öld meg Buddhát – ha találkoznál vele!” A Buddha szobrok elpusztításával a szellem nem pusztul el. A változás életünk természetes része: „Minden változik, óráról órára.” Christian Frei filmje bámulatosan finom, a különböző szempontokat bemutató és érvényesülni engedő stílus nagy bölcsességről árulkodik.
Csak négy filmről írtam, ezeken túl még huszonkettő kínálta fel az utazás, a belehelyezkedés, a megismerés örömét-bánatát, élményét. Lehet elkezdeni a visszaszámlálást a következő Verzióig!
Szerző: Dercsényi Dávid | egyéb írások a szerzőtől 
