Ha valakinek voltak még kétségei afelől, hogy szépszelídségű fővárosunk a világnak is fontos városa-e, akkor a múlt hét, s az azon zajlott nagyszabású kulturális események meggyőzhették, Budapest igenis világváros. Mert el lehet-e képzelni máshol, mint egy világvárosban azt a nagyszerű helyzetet, hogy adott hely kultúrára szomjazó lakosai egyszerre több, igen fontos kulturális fesztiválból választhassanak, hogy lekapcsolva lakásuk, irodájuk fényt szökkentő kapcsolóját, azon kelljen törniük a fejüket, vajon melyik fontos kultúrszolga helyszínre vegyék az irányt, film- vagy színházi fesztiválon vegyenek-e részt, s melyik program kihagyásával veszítenek kevesebbet?
A múlt héten Budapesten erős fejtöréssel indultak az estek, vajon a Művész moziba induljunk-e az idei Temps d”Images – Képek Ideje Fesztiválra, ahol többek között Eötvös Péter Három nővérének különösen érzékeny operafilmjét és több táncfilmet is megnézhettünk, vagy teljessé tehettük esténket a Bárka Színház fesztiváljával is, ahol például egy vilniusi Szentivánéji álmot, egy moszkvai Csehov-átiratot nézhettünk meg vagy ámulva szögezhettük tekintetünket Arthur Miller ügynökére és annak halálára a szédületesen nagyszabású berlini Schaubühne előadásában, Luk Perceval üres percet nem hagyó, hihetetlenül kemény rendezésében. Végül harmadik választási lehetőségként végigkísérhettük a Verziónak, az OSA (Open Society Archives) Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentum Fesztiváljának hat sűrű napját.
A Verziót idén szervezik meg negyedszer, és amint az a fesztivál megnyitó beszédében Kőszeg Ferenctől elhangzott, ebben a fesztiválban nemcsak az a meglepő, hogy néhány időt és munkát nem kímélő szervező (legfőképp Zádori Zsuzsa fesztiváligazgató és Oksana Sarkisova programigazgató) begyűjt és végignéz a világ ezer tájáról egy nagy halom filmet, aztán ezekből kiválogatva egy kisebb halmot (idén körülbelül negyvenet) egy héten át a nézők elé tár, hanem az is, hogy ennek a fesztiválnak évről évre számos nézője van, hogy az emberek eljönnek és megnézik a szomorúbbnál szomorúbb dokumentumfilmeket, hogy érdekli őket az, amire általában a nemazénügyem vállrándításával szokás reagálni.
A Toldi mozi kis- és nagyterme egy hétre az emberi jogoké volt, sőt idén a Cirko-Gejzír mozié is, a szélesen értelmezett emberi jogoké, amibe belefér a vallás szabadon gyakorlásának kérdése éppúgy, mint az, hogy mennyire szabad és lehet manipulálni az embereket választásaikban. Diktatúrák elnyomottjai és diktatórikus családok áldozatai. Csodákban hívő, beteg emberek, akik a hamis csodák árusait gazdaggá teszik, míg magukat még nagyobb nyomorúságba sodorják. Boldog emberek, akiknek testi csorbáit inkább a „nem teljes körű működést biztosító test” hivatalos meghatározásával lehetne leírni, s akik magukat nem szánandónak látják. Esély nélküli munkát keresők a világ egyik felében, munkát, és ezzel nyomorúságot találók a világ másik szegletében. Félőrült szélsőségesek, akik hittel hiszik nyomorúságos gondolataikat, teljesen őrült fanatikusok, akik öngyilkosságba taszítják híveiket. Büszke nácik. Derűs és civakodó holokauszt-túlélők. Megalázott nők, akikre ráfogták, hogy német katonák kedvesei voltak. Gyerekek, akiket katonáknak képeznek ki.
Szívszorító sorsok szenvtelen hangon bemutatva, máskor dühödt vadállatok ők-is-csak-emberré filmezve. Többnyire szomorú és felkavaró filmekben, sírás és düh határán nézhető alkotásokban.
A fesztivál nyitófilmje egy kínai iskolában készült, ahol kicsiny, játszótéri demokráciát játszanak hétéves gyerekekkel. A gyerekeknek kell eldönteniük, hogy három osztálytársuk közül ki legyen az osztályfelelős, a tanító néni későbbi segítője, hiszen a kínai, körülbelül hatvanfős osztályokban elengedhetetlenül szükség van ilyen posztra. A három jelöltet a tanítónő jelöli ki, így a gyerekeknek választaniuk lehet a már korábban is osztályfelelős, kissé diktatórikus vezetési elveket valló, a társait bántó, verekedős fiú; a demokratikus elveket daloló másik fiú; és egy sokat pityergő kislány között. A gyerekeket szüleik készítik fel a kortesharcra, a felkészítés néhol kissé érdekesen folyik, a vesztésre álló olykor nem riad vissza olyan eszközöktől sem, amelyek, akár játszótéri demokráciát játszunk, akár parlamentit, nem szoktak tapsot aratni. Már legalábbis megítélésünkben. Mert ha viszont az ilyen eszközök sikerességét nézzük, akkor e dokumentumfilm tanúsága szerint jobbat ki sem találhatunk, mint hogy ócsároljuk az ellenfelünket, megfenyegetjük, aki nem ránk akar szavazni, s ha minden kötél szakad, akkor hívjuk el kirándulásra az egész szavazóbázist. S láss csodát, fordul a kocka. Persze ilyenkor is beüthet a ménkű, szavát hallathatja az ellenfél is, de csüggedésre semmi ok, jöjjön, aminek jönnie kell, az utolsó választási beszédünk utolsó mondatát kövesse egy kicsiny, mindegy, milyen gagyi ajándék kiosztása, s kész a teljes körű siker. Ha pedig valaki ezen nevetni szeretne, hogy nahát, ezek a gyerekek!, akkor szívesen felidézném választási kampányainkat s az utolsó forduló előtti napokban postaládánkba érkező, duci borítékot, melyben négyévente ott lapul egy helyes kis golyóstoll, rajta a felirat, hogy. (Ide most egy-egy párt neve következne.)
Ha valakinek eddig voltak még kétségei afelől, hogy szépszelídségű fővárosunk a világnak is fontos városa-e, akkor a múlt hét, s az azon zajlott nagyszabású kulturális események meggyőzhették, Budapest igenis világváros.
Ágoston Eszter
