Az Egyesült Államoktól jövő katonai fenyegetés egy olyan, olajban gazdag közel-keleti ország felé, amely támogatja a terrorizmust és eltökélten folytatja az urándúsítást, megosztja az Európai Uniót, és ez bénító következményekkel hat mind az EU-ra, mind a NATO-ra.
Ismerős a helyzet? Csak annyi a különbség, hogy a helyszín Iraktól 1500 kilométerrel keletebbre helyeződött, de egyébként ugyanaz a szituáció, mint 2003-ban volt. De most még nagyobb józanságra lesz szükség ahhoz, hogy Európai Unió ne hasonuljon meg önmagával, miközben – mivel az ENSZ biztonsági tanácsa eddig nem ért el sikereket – arra keres megoldást, hogy hogyan gyakoroljon nyomást Iránra és tartsa vissza az Egyesült Államokat.
Első pillantásra egyszerűnek tűnik a helyzet. Nagy-Britannia és Franciaország támogatják a szankciókat és a katonai beavatkozással való fenyegetést, és mindenképpen szeretnék megakadályozni, hogy Irán atomfegyverhez jusson. Németország és Olaszország nincs meggyőződve róla, hogy az urándúsító program megállítható, és nem támogatják a nagyobb mértékű szankciókat, részben mivel ez esetükben komoly gazdasági érdekeket sértene: 2006-ban Németország 5 milliárd, Olaszország 2,3 milliárd dollár értékben exportált Iránba. Ha nem tudnak a tagállamok konszenzusra jutni a kérdésben, akkor nagy a valószínűsége, hogy vagy az USA fogja megtámadni Iránt, vagy – az USA támogatásával – Izrael.
Az európai országok abban egyetértenek, hogy a katonai beavatkozás valószínűleg nem túl sok eredménnyel járna. Abban is egyetértenek, hogy az eddigieknél keményebb szankciókra van szükség ahhoz, hogy eredményt érjenek el velük. Egyetértés van abban is, hogy ha Oroszországot vagy Kínát rábírják az együttműködésre, az csak erősítheti helyzetüket, főleg mivel Kína hamarosan megelőzi az EU-t, mint Irán legfontosabb kereskedelmi partnerét. Legvégül abban is egyetértenek, hogy lehetőleg el kell kerülni mind azt, hogy Irán atombombát állítson elő, mind azt, hogy sor kerüljön az USA katonai beavatkozására.
Ahhoz azonban, hogy az ENSZ hitelesen léphessen fel, és az USA beavatkozás esélye csökkenjen, az EU-nak egységesen kell cselekednie, és megpróbálni minden lehetséges békés megoldást. Nincs olyan európai külügyminiszter, aki megbocsátana magának, ha Irán atombombát állítana elő, vagy ha az USA támadást indítana még mielőtt az EU az összes békés eszközzel megpróbálkozott volna.
Ez azt jelenti, hogy az áprilisban meghatározott közös álláspont alapján kell cselekedniük. Az EU-nak komolyabb szankciókat kell alkalmaznia: meg kell vonnia az Iránba exportáló cégektől a hiteleket és azon gondolkoznia, hogyan gyakoroljon nagyobb nyomást Irán omladozó olajgazdaságára, amelyet már csak a magas olajárak tartanak életben. Ez azt is jelentheti, hogy rá kell vennie Szaúd-Arábiát nagyobb mértékű olajkitermelésre, és megoldásokat keresni Kínával, hogy az csökkentse energiaszükségletét.
Mindez nem egyszerű feladat, de az EU még korántsem vetette be minden igyekezetét. Franciaországnak komoly befektetései voltak Iránban az elmúlt években, Németország pedig még mindig a legfontosabb kereskedelmi partnere. „A gazdasági érdekeket sértő szankciók azonban még mindig jobb alternatíva, mint egy nukleáris fegyverekkel bíró Irán, vagy mint egy USA-támadás, vagy – ha Európa ugyanúgy nem tud egységesen fellépni az ügyben, mint ahogy nem tudott Irakéban – akkor mind a kettő” – vallja Daniel Korski, Nagy-Britannia bászrai rekonstrukciós csapatának volt vezetője, a Külkapcsolatok Európai Tanácsának munkatársa.
