Mert erről van szó: állami bürokraták, szociálisan érzékeny társadalmi mérnökök megint jobban tudják nálam, mi az én saját, jól felfogott érdekem, és ahhoz, hogy baloldali politikát tudjanak folytatni, arra van szükségük, hogy hagyjam a gyerekemet ott, ahol van, örökre összeláncolva a képzés esélyeit a társadalmi helyzettel, a lokalitással.
Ha igazi baloldali politikát akarunk folytatni, akkor nem engedhetjük meg emberek gazdagodását, hiszen azzal automatikusan mások szegényednek el -közölte nemrég Lamperth Mónika szociális és munkaügyi miniszter, azt javasolva: januártól szűnjenek meg a bérkülönbségek, vezessék be az államilag meghatározott egységkeresetet, szűnjön meg a tőzsde, és akinek két kocsija van, az egyet adjon ajándékba egy szabolcsi romacsaládnak.
Nem, Lamperth Mónika nem egészen ezt mondta. Hanem ezt: „Ha igazi baloldali politikát akarunk folytatni, akkor felül kell vizsgálni a szabad iskolaválasztást.” A közoktatási rendszernek ugyanis esélyt kell teremtenie, „segítenie kell abban, hogy azt a hátrányt, amit a gyerekek otthon elszenvednek, ki lehessen valamennyire egyenlíteni.” Márpedig „hogyan tudjuk ezt megcsinálni, ha egy nagyvárosi szülő meg tudja oldani a gyerek utaztatását egy általa kiválasztott iskolába?” Hát sehogy, így aztán mindenkitől elveszünk egy alapjogot.
Lamperthnek igaza van: ez az igazi baloldali politika.
*
Kísértet járja be a magyar közgondolkodást, a szocializmus kísértete: az egyenlősdi, sőt kényszeregyenlősítés gondolata nem tűnt el a rendszerváltás eufóriájában, mostanában már szabályosan felüti a fejét, éspedig balról és jobbról, állami, párt- és civil részről, mert ugye akkora a jövedelemkülönbség, hogy az már társadalmi igazságtalanság, úgyhogy itt csak az egalitarizmus segít. Egyenlő esélyeket mindenkinek – ha pedig valakinek nincsenek esélyei, akkor mi baloldali népboldogítók garantáljuk, hogy másnak se legyen.
Lamperth Mónika bátor ember, nincsenek alkotmányos aggályai, pedig körülnézhetne úgy a 67. § táján: „A szülőket megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adandó nevelést megválasszák.” Lehet persze alkotmányt és közoktatási törvényt is módosítani, de ha sikerül is, csak arról lesz papírunk, hogy egy szocialista emberkísérlet kedvéért a köztársaság ideiglenesen felfüggesztette az egyéni szabadságjogokat. Nem nagy ügy.
Mert erről van szó: állami bürokraták, szociálisan érzékeny társadalmi mérnökök megint jobban tudják nálam, mi az én saját, jól felfogott érdekem, és ahhoz, hogy baloldali politikát tudjanak folytatni, arra van szükségük, hogy hagyjam a gyerekemet ott, ahol van, örökre összeláncolva a képzés esélyeit a társadalmi helyzettel, a lokalitással.
Mégis mit képzel a szülő, kié az a kölök? A közoktatás azért közoktatás, mert a gyermek köztulajdon, sorsába bárki beleszólhat, és ha a hátrányos helyzetűekre hivatkozva az állam úgy dönt, hogy maradunk, akkor bizony mindenki marad ahol van, másokat felkarolni. Kikényszerített önkéntességgel, hogy valóban baloldali íze legyen.A látszólag progresszív javaslat azonban éppen azokat az állapotokat konzerválja, termeli újra, amelyeken túl akar lépni.
*
Nem túl jó hír, hogy a represszív ötletre villámgyorsan lecsapott az Országos Cigány Önkormányzat (OCÖ), amelynek szóvivője, ifj. Bogdán János szerint „cigányok esetében a szabad iskolaválasztás szabad gyerekválasztást jelent, mert az iskola dönt a felvételről”, márpedig „ez a szegregáció melegágya.” A helyzet az, hogy mindig az iskola dönt a felvételről, ésegyáltalán nem biztos, hogy aromák jobban járnak, ha mindenki másnak is előírnák: „ne vihessék magukkal az állami fejkvótát azok a gyerekek, akik nem a lakóhelyük szerinti általános iskolában tanultak.” Márpedig az OCÖ pontosan ezt javasolja.
Roma aktivisták ésjogvédő civilek valamint az SZDSZ mostanában Kézdi Gábor-Surányi Éva frisskutatásával igyekeznek paternális módon meggyőzni arról: az integráció működik, a hátrányos helyzetű, illetve roma gyerekek integrált oktatása nem gátolja a többiek iskolai előmenetelét. Ez remek hír. De mi van, ha más iskolákban mások a tapasztalatok? Egy kétségkívül örvendetes kutatás eredménye felülírhatja bárki más alapjogait? Ha felmérések eredményeire alapozunk oktatáspolitikát, akkor már jövő héttől meg kell hívni minden osztályfőnöki órára Szili Katalint, mert nagyon népszerű.
A helyzet az, hogy szülőként ezer okom lehet iskolát váltani, és ezekből egy is elég, hogy – végső esetben – lépjek. Mondjuk inkompetensek a tanárok. Vagy jószándékúak, de hátráltatják a jobbak tanulását azzal, hogy alkalmazkodniuk kell a leggyengébbekhez. Vagy agresszív osztálytársak inzultálják a gyermekemet. Zsidózzák. Cigányozzák. Megverik. Elveszik az uzsonnáját. Ilyen esetben nincs kecmec: viszem a gyereket egy intézménnyel odébb. Nem veszem be azt, hogy zéró összegű játszmáról van szó, amelyben, ha valakitől elveszünk bizonyos jogokat, azok automatikusan jóváíródnak a többieknél.
Nem az én egyéni, szülői felelősségem, ha ezt mások „szegregációnak” fogják fel és engem bűntudatkeltés céljából kvázi lerasszistáznak, jól összemosvaaz önkéntes szülői lépések összességét a cinikus, normatíva-orientált és valóban rasszista önkormányzati szegregációval, amit természetesen sürgősen fel kell számolni. De ha azt látom, hogy a gyermekem osztályában túl sok a gyenge képességű, teljesítmény-visszahúzó és/vagy agresszív gyerek, akkor az elkövetők származásától függetlenül bizony élek ezzel az amúgy is minimális szabadságjogommal.
Ahogy egyébként az összes szegregáció-ellenes liberális ismerősöm is, aki, ha csak teheti, jól szituált alapítványi vagy magániskolába járatja a gyermekét, és nem küldi a nyóckerbe, hogy önfeláldozó módon segítse ledolgozni mások hátrányos helyzetét.
*
Ballib értelmiségiek kedvenc szabadságellenes teóriája köszön vissza állandóan: ha valakik nem tudnak élni egy bizonyos szabadságjoggal, akkor az nem is valódi jog. „Az olyan szabadság, amiből másnak kára származik, számomra nem szabadság” –írta sajnos még a kitűnő Kende Ágnes is néhány hete a Hírszerzőn, a „középosztály neurózisának” tartva azoknak a félelmeit, akik bármilyen okból élni akarnak a szabad iskolaválasztással. Így érvel a fél szociális szakma is, amikor megpróbálja megfúrni, hogy „egyesek” részben kivásárolhassák magukat az egészségügyi és a nyugdíjrendszerből.
A megoldás természetesen valóban nem az egyéni kivásárlás későkádári kváziszabadsága. Hanem az államilag garantált deszegregáció az egyik oldalon, az iskolák megversenyeztetése és az iskolaválasztás teljesen szabaddá tétele a másikon.
Meg kéne végre értetni a kényszeregyenlősítőkkel, hogy a bűntudatkeltés rossz stratégia, és hogy az oktatásban is verseny kell: nemcsak az állami és a magánntézmények között, hanem az állami intézmények között is. Dániában és Svédországban teljesen szabad az iskolaválasztás, Németországban hozzánk hasonlóan körzetesítés van, de a gyerek bármikor átkérvényezhető máshová.
Svájcban hamarosannépszavazás dönt a (Zürich kantonban már létező) szabad iskolaválasztásról, a referendum esélyei bíztatóak. Ráadásul a kezdeményezők összekötnék a strukturális szabadságot annak megfinanszírozásásával is: Milton Friedman régiötletére hivatkozva állami oktatási bont (vócsert) vezetnének be: a képzés költségét nem az iskola kapná, hanem a diák, illetve szülei. Aztán majd ők eldöntik, melyik iskolát tisztelik meg bizalmukkal.
Akárhogyan is, hazai viszonyainkat – esélyegyenlőtlenség, nulla társadalmi mobilitás – tekintve adhatnánk egy esélyt ennek a svájci modellnek. Nagyobbat nem bukhatunk vele, mint a szocialista röghöz kötéssel.
