A kubai menekültek megérkezése óta meghasonlott lélekkel járok-kelek. Mert ha Szent István király intelmeit veszem, akkor ez tisztes és hasznos gesztus tőlünk. Ha viszont Göncz Árpád exelnök tanításával azonosulnánk (amit régebben egy olasz lapnak nyilatkozott), akkor magam is sajgó bűntudattal óhajtom, hogy mi, intoleráns, összeférhetetlen magyarok kapjuk végre össze magunkat. S tegyünk bizonyságot arról, hogy méltók vagyunk a népek barátságát munkáló nagy nyugati nemzetek közösségébe tartozni.
Segítő szándék
Jobb híján abba a vékony szalmaszálba kapaszkodom, hogy ha kabarok, kunok, besenyők, török elől futó románok, szerbek, pogroműzött zsidók, örmények, negyedszer is felosztott lengyelek, polgárháborút túlélni igyekvő görögök mind hazára leltek nálunk, akkor bizonyosan nem lehet gond egy maroknyi kubanóval. Annál kevésbé, mivel a chilei Allende követői már kitaposták a (Fényes) Ösvényt nálunk, s jöttek sokan ösztöndíjjal Peruból, Nicaraguából, Costa Ricából, s varrónőnek számosan a cukornád hazájából is.
Igaz, e felajánlások akkori nagy szövetségesünk kedvére születtek a szükségesnél is mélyebben átélt internacionalizmus jegyében. A rendszerváltás óta viszont e nemes érzés veszni látszik. Cigányozunk, zsidózunk úgymond, és – kivált balliberális kurzusok idején – magyarkodunk mértéktelenül. Csillagos helyett sávos lobogókkal vonulgat a pógár gyanús tömegekbe verődve. Hogy aszongya: „Magyar vagyok, nem turista!” S nyilvánvaló az efféle üzenetek értelme a haladó világ számkivetettjeinek: ha van mód, mindenki máshol legyen más. Ne minálunk.
Ilyenek volnánk, csakugyan? (Búskomorrá tenne.) Hát nem mi adtunk kommunikációs-logisztikai kapcsolatot a külvilágtól légmentesen elzárt Kis-Jugoszláviának (a légtérsértőnek)? S a magyar kártyát oly gyakran kijátszó románoknak nem mi vittünk erőn felül élelmet, gyógyszert a falforradalom idején? (Végtére is muníciónak a „romlott-mérgezett áruval ármánykodó ungur”-t súsárlóknak.) S újólag a felső-tiszai és bánsági árvizek kárvallottjainak? Nem mi siettünk a cunami árváit örökbe fogadni a messzi Ázsiába? S nem mi gyűjtöttünk Esmeralda szemműtétjére, noha csak filmszerepe szerint volt világtalan?
Szívünk a helyén van
A szívünk tehát helyén volna, úgy gondolom. Inkább csak jobbik eszünk ment világgá. Az érdekfelismeréssel, -érvényesítéssel adódnak még bizonyos gondjaink. Ugyanis a délszláv háborúk idején az EU még azt az elvet követte, hogy a régió népei vegyék magukra a sokszázezres migráció terheit. (Közbevetőleg nyugtáznám: a karibi térség nem velünk határos.) De osztrákok, németek és magyarok arányában a többszörösét vállalták annak, amit a többiek. Kollektív bűnös háborús vesztesként bizonyára kellő empátiával tudták szemlélni a drámai eseményeket. A sok balkáni szomszéd viszont sanyarú helyzetére hivatkozva lett önmegtartóztatóan humánus humanitárius. Franciák és angolok érces szónoklatok után nevetséges ezrekben szabták meg a menekült-kvótát. Csizmaország pedig a koszovói albánok exodusát figyelte részvétlenül, noha a sok százéves italo-albán kolónia (mely F. Crispi személyében nagyformátumú vezetőt is adott az olasz nemzetnek) próbált közvetíteni. Mindezek dacára az Adriát lélekvesztőkbe zsúfolódva átszelő kimerült menekülteket durván taszigálták a fogadásukra kirendelt csendőrök. S mutatták a visszautat a (vízen) földönfutóknak. – A tévénézők okulására!
Kérdezhetnék persze, mi végre e hosszas okfejtés huszonnyolc ember miatt. Miközben kormányunk, ha kiérleli saját(os) nemzetkoncepcióját, nekünk bizonyosan egymillió távol-keleti befogadásával lesz módunk feltölteni erősen megcsappant turáni génállományunkat. Egyet viszont csakugyan nem értek: ha jó nekünk kubai, kínai, miért nem kell a sajátunk, a vér a vérünkből? Akiknek „nem térkép e táj”. Akik akaratuk ellenére lettek külföldiekké, és nem törvényszerű, hogy nekünk már annyira idegenek, hogy a nemzet fő-fő vezetője büntetlenül kampányolhat – ellenük. A napokban üljük a jogfosztott felvidéki magyarság kiűzetésének – és befogadásának – hatvanadik évfordulóját. Ideje volna eltöprengeni azon, hogy milyen felelősség terhel minket abban, amit ránk mért a „sors”, és az olyan kormányzati politikát, amely hallani sem akar(t) határon túli magyarokról és nemzeti érdekről.
Szétszéledve
Sarkozy egyebek közt a bevándorláspolitika kérlelhetetlen fenegyerekeként alapozta meg nemzetközi tekintélyét, míg nálunk, a faramuci „bennszülötteknek kívül tágasabb” felfogás dívik. Egy szétszéledni hagyott, sőt erre biztatott nemzetet látunk, és a perverz „hozott anyagból pótlás” politikáját. Még ha a Guantanámót elhagyni rendelt célszemélyeknek teljes ellátás jár is a gazdag amerikai nagybácsitól. Egy évig? Budai Bernadett kormányszóvivő mégis egészen megnyugtatott: ha fenekére vágunk a – vízummentesség nélkül is – csinos adománynak, aztán már a magyar törvények szerint tudunk támogatni. S lesz lehetősége e különben is adókerülő hajlamú és történelmileg vétkes népnek, hogy jó ügyet szolgálva javítson valamit önbecsülésén.
Mellesleg szólva ez a kis áldozat eltörpül Prágay János „48-as emigráns és honvéd társai hőstettéhez képest, ők még a José Marti, Che Guevara és Fidel előtti időkben áldozták életüket a kubaiak szabadságáért. Most már legyen rajtunk a sor!
Makkai Béla, történész
