Nincs itt valami zavar? Mert a személyiségi jogokért felelős ombudsman oroszlánként védelmezi a bűnözők személyiségi jogait. A gyilkosokét, fosztogatókét, sírrablókét, sírgyalázókét, besurranó és zsebtolvajokét, stricikét, csalókét, szélhámosokét, olajszőkítőkét és borhamisítókét, a korrupt vállalkozókét, korrupt köztisztviselőkét és közalkalmazottakét, és korrupt politikusokét.
Továbbá: a rasszistákét, az idegengyűlölőkét, az antiszemitákét, a romagyűlölőkét, a homofóbokét, a botránykeltőkét, a nők bántalmazóiét, a pedofílekét, a randalírozókét, a neonácikét, a különböző szélsőséges és extrém nézetek híveiét, a bigottokét, a fundamentalistákét és a terroristákét.
És énvelem mi lesz? Engem senki se véd meg? Az én személyiségi jogaimmal senki sem törődik?!
De nézzünk a probléma mélyére: vannak nekem személyiségi jogaim egyáltalán? Nekem, békés, törvény- és jogkövető állampolgárnak, aki csak élni szeretnék békésen ebben a háborús övezetben?
Nincs, de nem várok választ. Költői kérdés volt.
Mindez konkrétan arról jutott eszembe, hogy a halottak napja után a Budapesti Temetkezési Rt. igazgató asszonya interjút adott a Nap-keltének. Igen meggyőzően beszélt a temetők biztonsága kapcsán arról, hogy a magyar „gyászoló közönségnek” szégyenletesen nincs viselkedési kultúrája. Fogalma sincs arról, mi illik egy temetőben. Nálunk mindennapos az a magatartás, ami egy nyugat-európai országban elképzelhetetlen volna. Ott nem is kell a sírokat őrizni, mert ismeretlen a temetőben a lopás – nálunk sokan már nem is visznek virágot szeretteik sírjára, mert úgyis ellopják. És ki lopja el? A másik gyászoló. Hogy az ő anyukájának, nagypapájának a sírját ingyenes, másoktól elemelt virággal díszítse. Mit gondolhat a gyászról, a kegyeletről, a halottai iránti tiszteletről az, aki más fejfája mellől lopott virággal kedveskedik az ő halottjának? Nem gondolja, hogy anyukája forog a sírjában a lopott krizantémtól?
És ez még a legártatlanabb formája a gyalázatnak. Ez még nem konkrét lopás, amikor a sírról lefeszített színesfém díszeket, a szobortól a bronzrózsáig értékesítés céljából lopják ki a temetőből. Ha a fölvásárló a fűzfa alatt búsuló gerlét, eredetét látván, nem veszi át, akkor a sírrablók beolvasztják. A magyar temetőben emellett is mindennapos a sírgyalázás, a randalírozás, a temető áhítatos rendjét fölforgató barbár viselkedés. Vagy ne nemesítsük barbarizmussá az ilyen magatartást? Nevezzük annak, ami: bunkóságnak, csőcseléktempónak?
Hasznos lenne, mondta az igazgató asszony, a térfigyelő kamera, de az ombudsmani akadékoskodás miatt elálltak tőle. Igaz, nyugaton az ilyen megoldás ismeretlen, de nincs is szükség rá. Valamitől megérzik az emberek a temető légkörét. Nálunk miért nem? Régen is így volt? Az egykori falusi temetőket is csendőrszuronnyal kellett védeni? Ugyan! Mindenki tudta, hogy illik viselkedni a temetőben.
A temető csak tükre a magyar életnek. Csepp a tengerben. Erről jutott eszembe az egész…
Képi- és hangfelvételt készíteni a közterületi felügyelet és a rendőrség jogosult. (Hát a televízió, amikor fölveszi kedvenc népi szórakozásainkat? A parlament körüli sátorozást, a gondozott gyep átlényegítését klozetté, a televízióostromot, a hídfoglalást, a képviselők zaklatása nevű népi játékot plusz a rendőri intézkedést?! Vízágyút, tömegoszlatást, és a Ki nevet a végén nevű társasjátékot? És ezt hónapokon át napi műsorrá avatja, mint olcsó hazai akció-thrillert? Na?! Nekik szabad?!)
Aggályos (sőt tilos), ha a kamera nemcsak az őrizendő vagyontárgyra, hanem emberekre, emberi magatartásokra, szokásokra, megnyilvánulásokra, magára az emberi testre irányul. (A tolvaj, rabló, rongáló állampolgári, adatvédelemhez való jogát sérti, ha ő is bekerül a képbe. Láthatóvá tehető a síron a bronzszobor, aztán – hipp-hopp! – egyszercsak nincs szobor.) A fosztogató jogait védi az ombudsman. Mert tilos valakit úgy megfigyelni, hogy nem is tud róla. Elektromos megfigyelés (itt rejtett kamera értendő) alkalmas arra, hogy a magánszférába behatoljon – az istenért; temetőben?! – intim, szenzitív élethelyzeteket rögzítsen.
Jó, ha a rejtett kamerát fürdő- vagy hálószobában, klozetban, kuplerájban, női napozóban, gyári vagy sportlétesítmények női öltözőiben szerelik föl. Engem is zsenírozott, amikor ötvenhat után a gyári rendészet három darab két-két coll átmérőjű lyukat fúratott minden vécé ajtajára, nehogy zavartalanul firkálgathassuk föl a falra tacepaóinkat: hogy MÚK, márciusban újra kezdjük, meg hogy Kádár apró dögei, a szemüket nyomjuk ki! Azért a vécészlogeneket fölrajzoltuk, az zavart, hogy a rendész elvtárs bebámulhatott a lyukon, miközben kakálok.
Engem például ma semmilyen térfigyelő kamera nem zavar sehol, ugyanis nem cselekszem olyat, amit bárki ne figyelhetne meg. Na jó; a hálószobámban, a klozeton kissé zsenírozna egy megfigyelő kamera, de máshol nem érdekel. Sem az utcán, sem a temetőben, sem a villamoson vagy a metrón, mert nem én vagyok a zsebtolvaj, engem zsebelnek ki, nem én vagyok az antiszemita neonáci, a zaklató, én vagyok a zsidó, és lélekben én vagyok a roma, és ha „heteró” vagyok is, nem vagyok homofób, és nem én vegzálom a nőket, de az én feleségemet, lányaimat zaklatják. Ha a repülőtereken szigorú az ellenőrzés, siránkozhatnék, hogy megszabják, mi lehet a kézitáskámban, minden fontos cucc tilalom alá esik, van, ahol még az ujjlenyomatomat is elkérik, vízumot követelhetnek az útlevélhez, lépten-nyomon géppisztolyosokba, kommandósokba botlok, körülöttem mindenféle civil titkos ügynökök cikáznak – engem nem zavar! Nem vagyok drogcsempész, terrorista, Interpol által keresett nemzetközi bűnöző. Miért zavarna? Világos, hogy minden szigorított ellenőrzés az én biztonságomat szolgálja.
De ha az ombudsman tiltakozik az ellenőrzés ellen, ha nem az én jogaimat védi, hanem az ellenségemét, akiktől félni vagyok kénytelen, és ha az adatvédelmi, állampolgári jogok biztosa változatlanul a deviánsok, a bűnözök, a rasszisták, a fanatikusok, a szélsőségesek és a terroristák jogait védelmezi (az én jogaim helyett), egyre több okom lesz félni.
Hát ezért kérdezem: az én személyiségi jogaimat ki védi meg?
A szerző író
