Népszabadság * Aczél Endre * 2007. november 13.
A diplomácia története a múlt hét vége óta egy fejezettel föltétlenül gazdagabb. Spanyolország uralkodója a santiagói iberoamerikai csúcsértekezleten „Miért nem fogod be a szádat?” kiáltással fordult Hugo Chávez venezuelai elnök felé. A spanyol király haragját az váltotta ki, hogy Chávez nem hagyta az ő szocialista miniszterelnökét, Zapaterót beszélni, amikor az, kizárólag a jó modor nevében, védelmébe vette konzervatív elődjét, Aznart.
Aznar azóta szálka Chávez szemében, hogy az ellene megkísérelt 2oo2-es puccs óráiban a Caracasban működő amerikai és spanyol nagykövet a puccsista ideiglenes elnök új külügyminiszterének társaságában mutatkozott. Chávez azóta hiszi rendületlenül, hogy az államcsínyt nemcsak Amerika, hanem Spanyolország is támogatta. Ezért látta jónak most Santiagóban lefasisztázni Aznart, majd kérdőre vonni (a csúcs után) a királyt is.
Spanyolország szocialista miniszterelnöke joggal gondolta úgy, hogy bizonyos határokat nem lehet átlépni. Arra próbálta emlékeztetni a demokrácia iránt nem éppen fanatikusan elkötelezett Chávezt, hogy konzervatív elődjével lehet ugyan nem egyetérteni, de ahhoz nem szükséges verbálisan inzultálni (vö. fasisztának nevezni) őt. Ami egyébként Chávezt minimálfokon se hatotta meg, állandóan félbeszakította Zapaterót, amit a miniszterelnöke mellett ülő király bírt egy darabig, aztán elszakadt nála a cérna…
Tényszerűen állapítsuk meg a következőket. 1. Minthogy II. János Károlynak hervadhatatlan, történelmi érdemei vannak a Franco utáni demokrácia védelmében, a Tejero-puccs néven elhíresült katonai államcsíny leszerelésében, még csak nem is feltételezhető, hogy puccsistákat vett volna pártfogásába. Különben is: semmi dolga a spanyol külpolitikával. Emlékezetem szerint szava nem volt arról, hogy Aznar spanyol csapatokat küldött Irakba, de arról se, hogy Zapatero hazahozta a katonákat. 2. Zapatero és Aznar, noha világnézetben és politikai vonalvezetésben „világok” választják el őket egymástól, ápolják civil jó viszonyukat. Mindketten tiszteletben tartják a demokrácia játékszabályait. Aznar, noha 2oo4-ben oly meglepő módon veszített Zapateróval szemben, mint Orbán Medgyessyvel szemben két évvel korábban, ugyanúgy gratulált legyőzőjének, mint ahogyan most is, amikor fölemelte a telefont, s megköszönte neki a védelmet, amelyet Chávezzel szemben kapott. Ezek a gesztusok akkor helyezhetők el a politikai térben nem kevés áthallással, ha tudjuk, hogy például Lech Kaczynski lengyel elnök mind a mai napig nem köszöntötte fivére választási legyőzőjét, Donald Tuskot. Az ilyesmiktől marad a spanyol demokrácia erős, a lengyel meg gyönge. 3. Hogy a Fidel Castrót eszményképének tekintő, dühödten Amerika-ellenes és hevesen Kuba-barát Chávez miért éppen a spanyolokat szemelte ki bikamód, rejtély az én szememben. A „helyzet” tudniillik az, hogy az „iberoamerikai szolidaritás” nevében még Franco félfasiszta Spanyolországa se csatlakozott soha a Kuba elleni amerikai bojkotthoz, ráadásul épp Aznar idejében vált Spanyolország a Castro-diktatúra harmadik legnagyobb kereskedelmi partnerévé. A mai, szocialista vezetésű Spanyolország pedig épp azon munkálkodik, hogy az Európai Unió nyomásgyakorlás helyett fogadja el a félig már Castro utáni Kubát olyannak, amilyen. Működjék vele együtt, gazdasági értelemben „föltételek nélkül”. 4. A spanyol király és miniszterelnöke a demokrácia tisztességét, méltóságát védelmezte Santiagóban, amit én itt, kellő ünnepélyességgel, nagyon dicséretes dolognak mondanék.
