VÉGSŐ ZOLTÁN
A Halál és a császár
Zene
Először szeptemberben, a Művészetek Palotájában a Mahler-ünnepen, most pedig a Trafó kortárs zenei sorozatának egyik előadásaként lehetett hallani és látni Viktor Ullmann Atlantisz császára avagy a Halál nemet mond című operáját. A mű önmagában is megállja a helyét, most mégis úgy esett, hogy valamilyen keretrendezvény is szükségeltetett a bemutatáshoz, ami a Trafó esetében félrevezető volt. Ugyanis Ullmann egyfelvonásosa korántsem kortárs opera!
A theresienstadti koncentrációs táborban született műről előzetesen mindent megtudhattunk már, ami megtudható volt (lásd a Fischer Ivánnal készült interjút: ÉS, 2007/36.). Ez pedig nem túl sok, hiszen az 1944-re tervezett bemutató elmaradt, és a közreműködők közül csak a Halál szerepét éneklő Karel Berman basszista élte túl a háborút. A magyarországi ősbemutatóra Fischer Iván rekonstruálta és alkalmazta a Fesztiválzenekarból kicsippentett kis hangszeres egységre az operát, szem előtt tartva az Ullmann által alkalmazott mini apparátust. Theresienstadt különös mintatáborként szolgált a náci propaganda számára, amit nyugodt szívvel mutogattak a külvilág számára: lám, nem is olyan rossz a zsidóknak, hisz városi életet élhetnek, szinte minden megengedett nekik. A Trafó előterébe kifüggesztett basszus szólamkotta néhány lapja alapos munkáról árulkodik: vonalzóval húzott vonalak; kézírásból letisztázott, szépen, jól olvashatóan megrajzolt hangjegyek. Ám a fedőlapon egy halálfej díszeleg – a külalak nyugodtságából kiolvasható remény találkozik a kőkemény racionalitással, mint álom a valósággal. Ullmann operájának szimbolizmusa egyszerű és közérthető, nagyszerűsége pedig bátran összevethető a sokat emlegetett kortársak bármely kiváló alkotásával. Nyugodtan mondhatjuk, mesterművel van dolgunk, amely a következő évtizedek zenei áramlatait is megelőlegezi.
Ullmann 1898-ban született Csehországban (szülővárosa ma Lengyelország területén található), iskoláit Bécsben végezte, Schönberg tanítványa, majd a prágai operaházban asszisztens. 1942-ben került Theresienstadtba, de már addig is komplett szerzői életművet tudhatott maga mögött (kórusművek, kisebb-nagyobb zenekari művek, vonóskvartettek, zongoraszonáták, dalok, variációk, opera); elismert művészete mesterén, Schönbergen keresztül a mahleri hagyatékig nyúl vissza, de a posztimpresszionizmuson túl a bartóki expresszionizmus is hatással volt rá. Műjegyzékét böngészve a láger mintha megsokszorozta volna erejét: életének hátralévő szakaszában közel annyit komponált, mint addig összesen. A librettót a szintén ott raboskodó költő és festő, Petr Kien írta; a komponálás, majd a tervezett előadás próbái 1943-44-ben zajlottak. A cselekményt filozofikussá nemesíti az analógia, miszerint Atlantisz diktátor császára háborút indít a világ ellen – ahogyan azt Hitler tette. Talán az első mű, amely a náci vezért részben dilemmák között vergődő emberként láttatja, aki vízióiban a sztrájkoló Halállal folytat párbeszédet, hiszen a halál természetes folyamat, nem pusztításra való. A Halál csak akkor hajlandó újra „munkába” állni, ha a császár lesz az első, aki meghal. Mintha Hitlert látnánk a berchtesgadeni Sasfészekben a külvilágtól elzárkózni, ahol magányában kénytelen szembesülni a nála nagyobb erők akaratával. Lukáts Andor rendezése a végtelen minimalizmusra törekszik, amely a metafizikai mélység és az abszurditás kettősségét helyezi kontrasztba. Egyetlen kopottas fatákolmányon zajlanak a rövid színképek, díszlet valójában nincsen, Nagy Viktória jelmezei azonban mintha Fellini Amarcordjából érkeztek volna – a fasizmus képének ez is egyfajta megidézése. A Fellini-analógia azért is indokolt, mert a filmrendező házi zeneszerzője, Nino Rota stílusa egyértelműen Ullmannt idézi. A fanyar melódiák hol szvingelő dzsesszbe váltanak, hol pompásan szövődnek egybe a dramaturgiai tempóváltásokkal, vagy közismert témák kerülnek új kontextusba. Ilyen például a német himnusz is, aminek az operába épített, rohasztott változata indok lehetett arra, hogy végül ne mutassák be a művet.
A háromnegyed órás kamaraopera Viktor Ullmann széles látókörbe oltott tehetségéről tanúskodik. A szerző csillogó tehetsége a rendelkezésre álló szerény eszközökön keresztül is kiviláglik; e köré épített a Fesztiválzenekar, Lukáts Andor és a közreműködő énekesek (kiemelés nélkül) egy remekül kidolgozott, több irányból táplálkozó, a témához illően szikár előadást.
(Viktor Ullmann: Atlantisz császára avagy a Halál nemet mond, Op. 49. – Trafó, november 1., 2., 3.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 45. szám
