Forrás: ÉS

POÓS ZOLTÁN

Házi áldás

„Majd otthon, hol az ablak előtt fák lombja susog s a

Fénnyel hűs levegő játszik, ha az emberi élet

Történelméből egy lapnyit elolvasok…”

Friedrich Hölderlin: A szabadnap

(Rónay György fordítása)

Előszó

Három hete, 1964. szeptember 23-án, délelőtt tíz órakor kimondták a válásomat. Elváltam Herter Katinkától, akit 1954-ben vettem feleségül. Ugyanolyan földrengésszerű változáson ment keresztül életem, mint húsz éve, 1944 szeptemberében, amikor kastélyunkban megjelentek a szovjet katonák. Azóta kisvárosunkat az elsőként felszabadult településként tartják számon.

Az én felszabadulásom három hete kezdődött, azon a napon, amikor félhivatalos ünneppé nyilvánították a Vörös Hadsereg bevonulását.

A könyv első részét közvetlenül a házasságkötésem után, a Kékestetőn töltött mézeshetek alatt kezdtem írni, akkor, amikor elhatároztam, hogy megemlékezem életem sorsfordító napjairól.

Az esküvővel akkor nem foglalkoztam, az 1944-es nap összegzése rengeteg időt vett el. Nem vagyok íráshoz szokva, hosszú ideig piszmogtam a spirálfüzetem fölött.

A mézeshetek idején kezdtem el a könyvet, főleg akkor írtam, amikor a feleségem aludt. Minden hajnalban felébredek, hogy kimenjek vécére, és utána már nem tudok visszaaludni. Vadul, szinte gondolkodás nélkül jegyeztem le 1944. szeptember 23. eseményeit. Öt hét alatt lettem kész a munkával.

A mézeshetek után néhány nappal saját házunkba költöztünk.

Abban az időben még finomítottam a vázlatszerű szövegen, majd szép lassan megfeledkeztem róla.

Néha kedvetlenül belelapoztam, úgy, mintha egy lejárt útlevelet tanulmányoznék.

Mi dolgom már az 1944-es évvel? Mi dolgom ezzel az egésszel?

Hétvégeken újrafedtük a házat, járdát, vízaknát, kaput és kerítést csináltunk, bepucoltuk az épület hátsó részét, szóval, semmire nem maradt időm. Most viszont mindent bepótolok. Az esküvőről – mely értelemszerűen sorsfordító esemény volt – csak nagyvonalú visszatekintést adhatok, mert helyébe tolakodott egy fontosabb nap. A válásom. Ennek fényében a lakodalommal kapcsolatban nincs kedvem túlzott részletekbe bocsátkozni. Ahol kell, ott ki fogok térni rá.

Harminchárom éves vagyok. Eddig a múlthoz kötve éltem, kikerülve a jelen minden érintését. Nem volt szükségem a képzeletem ellentámadásaira, elég volt felidéznem a kastélyos élet egykori eseményeit ahhoz, hogy méltósággal viseljem a földbirtokos család sarjaként ért sorscsapásokat. Néhány hete elhatároztam, hogy megírom a válásom, azaz a felszabadulásom napját is. Így lesz kerek a történet.

Talán eljön az idő, amikor majd másoknak is megmutatom a kéziratot.

Hiszek benne, hogy nem hullottam ki teljesen a kegyelem állapotából, akkor sem, ha egyedül maradok, és ha a hozzátartozóimat közelebb és közelebb szorítja egymáshoz a hallgatás.

Beliczey László

Első rész

1944. szeptember 23.

1.

Amikor az évszak első mennydörgése felverte a sűrűn benőtt kertet, megrezzentek az ajtó fölé kitűzött rókalepke szárnyai. A bögölylegyek a fecskeszaros vaskerítésről a veranda üvegtábláira szálltak. A kert buján virágzott, és ez már nem lehetett pusztán a természet műve. Szinte felfakadt a kora reggel. Képtelenül nagyra nőtt dáliák között, mint egy óriáskígyó, nyálkás vízzel teli fekete slaug tekeredett.

Az elviselhetetlen szagú gyomnövények felől abbamaradt a rovarzsongás, csak a Beliczey-kastély redőnytokjaiba bújt darazsak zaja hallatszott. Mintha a vegetáció is egy követ fújna a határszakasz erdeiben élő farkasokkal, akik néha bemerészkednek a városba, hogy szétmarják a kertek alján alvó csavargókat és a katonaszökevényeket.

Túl a folyón már számolni kell a szodomitákkal, a bálványimádókkal, az emberevőkkel és az éjszaka más gyermekeivel, de én csak arra tudtam gondolni, amit hajnali fél ötkor láttam, amikor kimentem pisilni a nyári konyha melletti vécébe. Bár a kastélyban volt angol vécé, mégis a sajátomat, a Herter Katinka körömlakkjával kifestett illemhelyet szerettem.

A hengerelt minták rácsait, mint afféle kifestőkönyvet a tizenhárom és fél éves Katinkával színeztem ki. A bérmálkozására kikönyörgött mélyvörös lakkjával valóságos ékszerdobozzá varázsoltuk a budit.

Ahogy álmosságtól kábán, a nyári konyha hátsó traktusa mellett lépkedtem, neszezésre lettem figyelmes. A zaj Sztanoj Bogdán gazos telke felől jött.

Szellő lebbent át a kerten, és leverte a harmatot, majd eltűnt a sötét bozótban.

Elképzeltem a kíváncsiságtól ragyogó arcom; olyan lehetett, mint a frissen elmosott porcelán, vagy éppen olyan vörös volt az izgalomtól, mint az öntelt páviánok feneke.

Lenn a Szárazér partja felé – ahol a telkünk széle rojtosodni kezdett, és gazos tereppé vált -, csapatostul vonultak el az őzek és a szarvasok. A táj olyannak tűnt, ahol mindjárt történni fog valami, vagy már meg is történt. Az Egyesült Államokba emigrált Sztanoj Bogdán üres telkén keresztül vonuló állatok hirtelen megálltak, majd valamit kikerülve továbbmentek. Valószínűleg a meszes gödröt, amit még a kastély építésekor hagytak ott a múlt század utolsó éveiben. Ötéves lehetettem, amikor először merészkedtem el a gödörig, melyben megpillantottam a mészbe fulladt, ördögfiókához hasonlatos, démoni ábrázatú nyércet. Amikor később a hegyes körmű, szőrös tenyerű Drakula grófról hallottam, mindig a nyérc jutott eszembe.

Talán nem is a mészben lelte halálát, hanem a gróf szívta ki a vérét.

A beékelődő porta már nem tartozott szüleim birtokához, jobbára nem is háborgatta senki. Úgy tekintettem a területre, mintha amerikai föld lenne, mintha a szomszéd portán kezdődne az Egyesült Államok, mintha kiparcelláztak volna néhány négyszögöl Kaliforniát, itt, a román határtól két kilométerre.

A Szárazér mellett futó vizes ösvényeken fagyökerek nyúltak át, mintha föld alatt élő hatalmas állatok végtagjai lennének. Néha megbotlott bennük egy-egy szarvas.

A legfurcsább azonban mégsem az állatsereglet ideges vonulása volt, hanem maga az ösvény, az, hogy nem tűnt el teljesen. A kastély vasrácsos kerítése mellől kiinduló halvány utat kutyatej és rezeda szegélyezte, és olyan növények, amelyeket nem ismertem. Tulipános vaskapu tartóztatta fel az előrenyomuló erdőt és a növényzet dühödt rohamait. Az egyre nagyobb gaz az átláthatatlan kaliforniai vadonba vezetett.

Észrevettek az őzek, és az egész csorda megállt.

Visszaléptem a fák takarása mögé, de amikor fél perc múlva sem hallottam zajt, megéreztem, hogy az állatok annak a gesztenyefának a törzsét bámulják, amely mögé bújtam. Jobbnak láttam ellépni onnan, és a bokros, gazos televények között határozott léptekkel visszamenni a birtokunkra.

A lóistálló, melynek tetőzetén fémdarabot rázott a szél, osztozott a szomszéd telek sorsában. Elhanyagoltabb volt, mint a kastély. Az itatója melletti betonplaccon fácántollak kavarogtak, és nekicsapódtak a fehérre meszelt toldaléképületeknek.

Háromnegyed öt lehetett, amikor megszólalt a kakasunk. Vászika, a cselédünk szerint minden kakri el van átkozva, mert amikor megtagadták Jézust, kakas kukorékolása hallatszott. Ásítottam, és már-már el is felejtkeztem a vécézésről, mikor a szél kihajtotta az illemhely ajtaját, és kiröppentek a fenéktörléshez összevágott újságlapok. Leültem, hogy dolgom végezzem. Az ajtót nyitva hagytam, hogy jól belássam a terepet. Esni kezdett, a szél szétbontotta a magtár göcsörtös falára felfutó szőlő leveleit, és kirángatta a fal apró repedéseibe belenőtt fiatal ágakat.

Itt kellett átvészelnem a vihar első hullámát. A körömlakkos cifra palotámtól tíz méterre egy üregre lettem figyelmes. Persze, pár nappal ezelőtt, mikor édesapám szétszedette a neogótikus cserépkályhát, és itt ásatta el Knébel Zsívával, sziondai birtokunk gazdatisztjével.

Nagyapám – akit az első világégés idején koronás arany érdemkereszttel és Ezüst Signum Laudis-szal tüntették ki, és akitől 1920-ban elvették az Arad-modenai uradalmát – idegösszeroppanást kapott, amikor egy hónapja a románok átálltak az oroszokhoz. A román megszállás idején a katonák kifosztották a birtokot, elvitték az ékszereket és az ezerötszáz pengő értékű állatállományt.

Rossz volt az előérzete, minden értéket elásatott az uradalom területén. Az ezüst szőlőtőkés dísztálakat, a Mária Terézia királynővé koronázásának emlékére készített gyöngyház betétes rokokó karkötőt és a többi ékszerünket, a perzsabundákat, a huszármentéket, a család baráti köréhez tartozó Molnár C. Pál festményeit, a szőnyegeket és még tíz bödön zsírt is. Csak nehogy elvigyék Zsíva bácsit, mert ha tényleg átvonul a városon a front, akkor fel kell túrni egész Sziondát zsírért, ha rántást akarunk készíteni.

2.

Városunk a Pestről Aradra vezető postaúton, Aradtól két állomásnyira feküdt. Igaz, ezt csak az iskolában mondtuk így, hisz Arad már egy másik országhoz tartozik, ahogy az öt kilométerre található Tornya is, az a falu, ahol édesapám született.

Mellettünk napkeletről nézvést voltak a vizesi – és varjasházi puszták, délről a pécskai határ, napnyugat felől a sziondai – észak felől pedig a dombegyházi puszták.

Egy vadgalamb – ahogy mi mondtuk, vaci – lebegett a veteményesünk fölött, méregetve a szél erejét. Visszasétáltam a kastélyba. Ahogy most a hajnali félfényben rápillantottam, olyan idegenül állt itt a semmi közepén, mint egy elhagyott, díszes vasútállomás, amely előtt fölszedték a síneket.

Apám szerint egész Csanád vármegyében a mi házunk volt a legszebb, még ha nem is a legnagyobb, ezért nem kell csodálkozni azon, hogy a város többi új épülete is a miénkhez lett hasonlatos. Lehet, hogy csak a kéményt vagy a stukkókat másolták le, de több tucat kúria és gazdaház lett a Beliczey-kastély rokona. Nagyapám szerint kastélyunk homlokzatát egy Trieszt melletti épületről mintázták, melyet Miksa mexikói császár – Ferenc József öccse – épített még 1860-ban. Ezt még elhittem, de azt már nem, hogy a kastélyba beépítettek olyan, a gerecsei bányából származó hasábköveket, melyeket az esztergomi bazilikához faragtak ki, de aztán már nem volt rájuk szükség.

– Hogy hozták ide, az Alföldre? – kérdeztem nagyapámat.

– Hát hogy, vonattal! A carrarai márványt hogy hozzák ide, Albert?

Mindig Albertnek szólított, ami ellen – tudja Isten, miért – sosem emeltem kifogást. Pedig Beliczey László a becsületes nevem, nem tudom, ki lehet az az Albert valójában.

A kastély a táblákra osztott magas ablakaival, faragott lombfüzéreivel, fülkékben elhelyezett szobraival, orgonasövényekkel árnyalt lépcsőfeljárójával, mértéktartó pompájával lenyűgözte egész Csanád megyét. Pedig fakult, foszladozó volt itt minden, még azokban a termekben is, melyek a család lakhelyéül szolgáltak.

Nem is szólva a használatlan helyiségekről.

A kastély az udvari kápolnával és várszerű magtárával együtt tornyok, galériák, kapuhajtások szabálytalan komplexumát alkotta. 1882-ben készült el, abban az évben, amikor krivinai Lonovics József főispán buzgó fáradozása folytán a városban vasútállomás épült, és megindulhatott Szeged és Arad felé a vasúti közlekedés.

A szalonnak hat földig érő ablaka volt, az ebédlőtől pedig hatalmas, kacskaringós mintájú üvegmozaik választotta el, melyen szőlőfürtök, pánsípon játszó faunok és elcsábuló nimfák voltak láthatóak.

A szalonbútorokat Temesvárról hozatták nagyszüleim. A stukkós plafonról kristálycsillárok lógtak, mindenfelé empire virágvázák és pogány idilleket ábrázoló alabástromszobrok díszelegtek.

Azt a helyiséget, ahol az eredeti elgondolás szerint őseim gálavacsorákat rendeztek volna, átalakították zeneszalonná, hogy zongoraesteket adhassanak.

A kőpadlót az aradi piacon vásárolt perzsaszőnyegek borították, hogy ne legyen olyan visszhangos a terem. Ez volt a kastély középpontja. A falakat, karszékeket és a díványt borító perzsakárpit aranylóan csillogott az ablakokra csapódó fénytől.

Az ablakokról aranyzsinórral hátrafogott vörös selyemfüggönyök lógtak le nehéz redőkben, egész a parkettáig. Egy tölcséres gramofon is állt a teremben, nekitámasztva néhány Verdi-lemez.

Az épület dór oszlopos, árkádos teraszáról remek kilátás nyílt a Szárazér partján kapirgáló tyúkokra, a lyukas üstökkel és zsákokkal teli posványra. Meghitt kapcsolatom volt a folyóval, vizében nem egy esetben lándzsanyeleket, kardhüvelyeket, kötélkorbácsokat halásztak ki a környék tanyáin élő gyerekek.

Amikor Vászika tyúkot vágott, egypengősöket és nyílhegyeket talált a bögyükben. Reménykedtem, hogy majd aranyrög is előkerül, de a legnagyobb kincs egy római ezüstpénz volt. Apám mesélte, hogy Ábrahám Vitályos nagyapja, aki stéget épített a folyóra, lovagi páncélzatot talált a vízben, melyben csontváz is volt, de még a születésem előtt eladta a fémet egy szegedi régiségkereskedőnek.

A páncél olyan büdös volt, hogy egy hónapon át minden reggel átmosták. Amikor ráleltek, a folyó melletti ártér iszapja már részben kiölte a füvet, bűzös pocsolyákat ölelt körül, amelyekben nyüzsögtek a gőték és az ebihalak.

A Szárazér a múlt században minden nyáron kiapadt, át lehetett gyalogolni rajta, az iszapos meder üresen tátongott, és csak az őszi esőzések után telt meg ismét. Volt, hogy teljesen kiszáradt, és fű nőtt benne. Amikor aztán jött az ár, néhány napig füvel bélelt folyónk volt.

Azóta szabályozták egyes szakaszait, az elmúlt húsz évben már nem száradt ki. Télen zeneszóra korcsolyáztunk a jegén. Sokak szerint a legszebb nő, aki valaha is feltűnt a városban, Fock Laura, aradi műkorcsolyázó volt, aki 1875-ben városunk számára állított össze egy karácsonyi korcsolyaműsort. Akkor még zongorát is vittek a partra, melyen Chopint játszott Grósz Anna énektanárnő és zongoraművész.

Születésem évében, 1932-ben belefulladt a kántor tizenkét éves lánya. Amikor ráakadtak, hínárfürtök fedték felpuffadt arcát. Seprényi Julika akkor sem hagyott ki egyetlen istentiszteletet sem, amikor harminckilenc fokos láz gyötörte. Azt beszélik, hogy ahol elnyelte az opálos színű víz, a hullámokban néha megjelenik Isten arca. Ha a fulladás pontos helyére követ dobnánk, a vízfodrokban láthatóak lennének az Atya vonásai.

Néhány éve cserépdarabot hajigáltam a vízbe, és mintha hallottam volna, ahogy egy öblös hang ezt kérdezi:

– Miért dobálsz engem?

Juliskának felnőtt koporsót rendeltek, mert menyasszonynak öltöztették, és csak abban fért el uszályos ruhája. Koporsóját koszorúslánynak öltözött barátnői vitték a városon keresztül, míg a temetőbe ért a menet.

Ahogy becsuktam az udvar didis kapuszárnyait – melyek olyanok voltak, mintha hatalmas női mellek domborodnának rajtuk -, leesett az ajtó fölé kitűzött pávaszemlepkéből valami, és besodródott a folyosóra, melynek padlóját sakktáblaszerűen lerakott fekete-fehér kőlapok borították. Kezet mostam a folyosó csapjánál, majd szédelegve visszamentem a szobámba, és azonnal elaludtam.

Az öt éve halott Beliczey nagyapámról álmodtam, akinek házában a Rohonyi-féle cukrászda található. Amikor 1938-ban az épületet eladtuk, nekiálltak az átalakításnak.

Az új tulajdonos ajtót és ablakot cserélt. Az egyik tokos ajtó kibontásakor kétszáz ezüst Horthy-ötpengős volt a küszöb alatt. Aztán a perzsaszőnyegekkel díszített cukrászda olyan pompázatos lett, mintha az isztambuli bazárban lenne.

Álmomban Beliczey nagyapámról mindenki azt suttogta, hogy visszatért, és a kőrakatú répacsűrben fejti a borsót. Hosszú ideig nem merték megszólítani, mígnem Kaszás Sztána, a tanítónő a veteményeshez vezető út karósorán odamerészkedett hozzá, majd a földből kihúzott száraz gallyal megbökte szalmatörekkel teli zakóját, de Beliczey nagyapa erre semmit sem reagált. Sztána néni bátortalanul odalépett mellé, majd a fülébe súgta, hogy a nagyságos úrnak hagynia kéne, hogy a cselédek fejtsék ki a borsót. Az öreg viszont csak mosolygott. Mintha valamit mondani akart volna, megmozdultak duzzadt, alaktalan ajkai, de hang nem hagyta el a száját.

Megijedtünk, mert azt hittük, hogy a tanítónő elszólja magát, megkérdezi, hogy lehet itt a nagyapa, ha már öt éve meghalt. Sztána azzal jött vissza, hogy a legegyszerűbb, ha kimegyünk a temetőbe, és megnézzük, mi történt a családi kriptával.

Egész kis kompánia indult útnak, lehettünk vagy tízen. Ott jött mellettem anyám szótlanul, mögötte Sztána néni és a cselédek, akik közül Dácsin Áron lemaradt, hogy megsimogassa a dombegyházi úti Berényi csárda hatalmas deszkafészerében élő medvét. A csárda vendégei megtanították egy lábon ugrálni és integetni.

Megálltunk, hogy a felnőttek legurítsanak egy hosszúlépést. Anyám ellenezte, hogy igyak belőle, de Sztána mégis megkínált egy korttyal.

A pult felett megpillantottam egy Petőfit ábrázoló képet, melyen a költő összekuporodva sír a segesvári csatamezőn. Megdöbbentem a fotószerű arcon, és én is elsírtam magam. Anyám magához vont, és azt mondta, hogy ez nem is fotó, hisz a szabadságharcról nem készültek fényképek, és hogy ez csak egy nívótlan festmény. Ahogy kiértünk a bányatavak melletti temető hátsó bejáratához, egy táblát láttunk a rozsdás drótból szőtt kapun:

Kulcs a parókián, vagy bejutás a főkapun. Vigyázat! Támadásra kiképzett dögevő kutyák!

A felnőttek úgy döntöttek, hogy itt megyünk be, mert a dolog nem tűr halasztást.

A kerítésből csak egy másfél méter magasan feszülő rozsdás drótszál maradt, így könnyedén átbújtunk alatta. Csenevész bokrok kapdostak a lábam után, hallatszott a gyökerek titkos reccsenése, de nem volt időm ezen gondolkodni, mert az foglalkoztatott, hogy erdőszél fúj-e, vagy valami más zajt hallok. A többiek, mintha csak egy üres betonúton mennének, semmivel sem törődve, könnyedén hatoltak keresztül a gazos terepen. Mintha magnetikus erő vonzaná őket a családi kriptához. A vastag majomkenyérfák mögött honoló sötétségből hirtelen előbukkant a kripta.

Úgy emlékeztem, hogy sokkal messzebb volt a sírhely, közvetlen a kápolna mellett, a Jézus vérét fölfogó stációkép mögött, mely képet, a többivel együtt, a templomunk átalakítása után hoztak ki a temető főútvonalára, és emelték nekik a kapuzatszerű építményeket.

A kripta félfényében érintetlennek tűnt nagyapa koporsója. A csapat semmi rendkívülit nem fedezett föl a szűk és homályos helyiségben, de én éreztem, hogy a levegő megtelt fenyegetéssel. Ahogy a többiek körbe-körbe sétáltak, feltűnt, hogy négy különböző korú rokon márványtábláján ugyanaz az év szerepelt a halálozási dátumban. Az álom szerint négyéves voltam, tehát nem tudtam olvasni, így a többiek nem is izgatták magukat amiatt, hogy esetleg összefüggéseket találok a számokban. Csak azt láttam, hogy ugyanazok a formák szerepelnek a sírköveken. Tudtam, hogy nem lehet a háborúra fogni, hisz a születésem után néhány évvel még béke volt. Miben haltak meg édesapám szülei és a két fiú? Arra gondoltam, hogy román aknára lépett a két kamasz a búzaszentelés közben, majd ezt látva a szülők nekiszaladtak a táblának, és mind a ketten felrobbantak. Édesanyám megnyugtatott: nem egy napon haltak meg, és apámnak csak egy öccse volt. Dühös lett, mert pár hete azt volt kénytelen cáfolni, hogy nagyapa bennégett volna egy kovácsműhelyben, amikor lángot kapott az egyik parázstartó vaskosárhoz röppenő törek. Hiába is próbált kimászni a fordítva becementezett ablakrámán. Ez a tragédia valójában egy bogárzói gazdával esett meg az orosházi malomban. Mások pedig más időpontban haltak meg, magyarázta anyám, sőt van, aki még meg sem halt, csak már elkészítette a sírkövét.

Nem hittem anyámnak. Magam előttem láttam a tölgyforgács csersav ízű, égre szálló füstjét, a halomba gyűlt, vörösen fénylő patkókat, szekérvasakat és peckeket, és magát Dózsa Györgyöt is izzó koronával a fején.

Mindenki megnyugodott, hogy nagyapa sírja ép, hogy az öreg nem fog éjnek évadján tréfálkozni, bár engem meglepett, hogy milyen feltűnően tiszta itt minden, mintha csak naponta takarítanák a kriptát, sőt egyre inkább úgy tűnt, hogy a nyolc négyzetméteres helyiséget valaki bunkerré alakította át, elvégre miért vannak itt zseblámpák, és mire föl ez a fenemód nagy tisztaság. Az elkerített kriptának pont a betonkerítés mögött van az ablaka, amelyet így semmilyen irányból nem lehet észrevenni, mégis a lekerekített szélű ablakból jól belátható volt a hanyatló nap melengette őszi világ. Elhatároztam, hogy ide fogok menekülni, ha az oroszok megtámadják a várost.

3.

Még csak ébredeztem, amikor úgy döntöttem, hogy nem veszek tudomást a fenyegető jelekről, be fogom fejezni Kempelen Farkas sakkgépének megépítését, és ha nem sikerül a masina, legfeljebb magam bújok bele, így rejtőzvén el az orosz katonák elől. Az alapanyagokat – a felhúzható táncosnőket, a zenélő dobozokat, a doboló majmokat, az akrobata bohócokat, a kaisers-rot függönyt és a tönkrement imazsámolyt – napokkal ezelőtt összekészítettem. Sápadt lehettem a ránk leselkedő veszélytől, és a növekedés okozta fáradtságtól.

Azon a nyáron három centit nőttem. Akkor még boldog voltam a jövő előérzetétől, amely hosszúságát és reményeit tekintve csak a halhatatlansággal volt egyenértékű. Nem számoltam azzal, hogy a kiugrott románokat megtámadó ezredeknek – ahogy édesapám mondta – nem sikerül kitűzniük angyalcímeres lobogónkat a déli Kárpátok ormaira. Miért is gondoltam volna erre? Tizenkét éves kamasz voltam.

Nem volt kétségem afelől, hogy tovább folytatódik régi életünk, hogy ugyanúgy eljárunk majd Szegedre operába, eleget teszünk a vacsorameghívásoknak és az autós túrákra szóló invitálásoknak.

Amikor néhány hete a promenádon a felsorakozott katonák előtt közzétették dálnoki Veres Lajos kiáltványát, mely szerint a magyar honvédség bevonul a románok által megszállt területre, és feltartóztatja a vörös rémet, biztos voltam benne, hogy sikerrel járnak.

– A haza és a Legfelsőbb Hadúr azt parancsolja, hogy a magyar honvédhadsereg elinduljon délkeletnek, és felszabadítsa a Szent Korona ékességét, Erdélyt – visszhangzott a Köpködőnek nevezett térről. A katolikus templom lépcsőjén félmeztelen, düllesztett hasú gyerekhad vágta a lépést, mintha katonák lennének. Volt, akinek a fején papírcsákó volt, volt aki bodzapuskával hadonászott.

Mert amikor a tűzoltótoronyban kihirdették, hogy eboltás lesz, akkor tényleg mindenki vitte oltani a kutyákat, és amikor színházi előadást, promenádzenét, kuglibajnokságot vagy éppen mozit ajánlottak a hangosbemondóban, akkor sosem maradtak el a rendezvények. Az előre a Kárpátok gerincéig! – felszólítást is komolyan kellett vennem, hisz amikor a cserkészcsapat vezetője azt mondta a farkaskölyköknek, hogy átgyalogolunk Tompára, hogy megnézzük a kétszáz éves Öreg Tölgyet, akkor három óra gyaloglás után a hatalmas fa árnyékában fogyasztottuk el az uzsonnánkat. Amikor azt szajkózták, hogy befűtünk a ruszkiknak és az oláhoknak, nos, akkor úgy kacagtam, mint keresztapám viccein a disznótorok alkalmával. Mert mi nagy disznóvágásokat rendeztünk, karácsony és szilveszter között három napig tartott a tor. Igaz, nem a kastélyban – mert ezt anyám nem engedte volna – hanem az uradalomhoz tartozó sertéstelep udvarán.

Nem számoltam azzal, hogy viharfellegek szegődnek az augusztus végi napokhoz. Akkor sem hittem volna, hogy száznyolcvan fokos fordulatot vesz családunk élete, ha a kártyából, tenyérből, kávézaccból és vizeletből jósoló cigányok az életükre is megesküdnek látomásaikat illetően. Sejtettük, hogy Horthy Miklós hatalma hamarosan véget ér. (Kalendáriumokon, pénzérméken, teáscsészéken igazolta Magyarország változatlanságát.) Arról viszont fogalmunk sem lehetett, hogy mi lesz azután, ha Horthy egyszerűen kisétál a Budavári Palotából, és nem jön vissza többé.

A Szárazér melletti, 1855-ben létesített promenádot körülvette a nyár. Kamasz párok és cselédek hullámzottak a virágágyak és az első világháborús emlékmű között, a gazdák megálltak egymást üdvözölni, mintha nem is a közelgő front mellett, hanem a béke szigetén növő narancsfák evangéliumi árnyékában lennének. A párban sétáló lányok néha leültek egy-egy padra,

mintha elfáradtak volna a hamis és üres pompától, amit ruhájukkal kellett volna elérniük. Lábukat úgy rakták keresztbe,

hogy azokban a mozdulatokban benne legyen a megcáfolhatatlan kinyilatkoztatás.

A Dobozi zenetársulat hetente kétszer a deszkakioszkra telepedve az iparosoknak és az intelligenciának húzta a talpalávalót, miközben a szabadtéri estélyeken tizenhat díszes petróleumlámpa adta a világítást.

A kíváncsiskodók az olajzöld padokon és székeken ültek, meredten bámulva a folyóparton álló Nepumuki Szent János-szobrot, a sorba állított trénszekereket, páncéltörő ágyúkat, a bazárok és a panziók sorfala előtt vonuló, üres tekintetű, fáradt katonákat. A hínárral teli folyó enyhe fodrokat vetett a nyár végi forró szélben. Iszaphátán avarszigeteket emeltek a tölgyfapark lehullott levelei, melyeket a malacdögökkel teli búzászsákok tettek rémisztővé. A városban szinte sosem szűnt meg a sertéspestis, sokan az elhullott állatokat a folyóba dobták.

Kempelen sakkgépével az volt a célom, hogy elkápráztassam Herter Katinkát, a közeli Herter-tanyán élő, nálam másfél évvel idősebb, tizenhárom és fél éves lányt. Katinka barna haja, telt ajka, egyenes vonalú, dús szemöldöke, de főleg érzéki szemei és az érzéketlenségig beképzelt mosolya annyira megigézett, hogy egyszerre támadt volna kedvem megsimogatni és megkergetni. Arcának vonásai meghaladták a korát, szinte felnőttnek hatott kifejlett melleivel, kissé ívelt – ahogy ő mondta -, nyusziszerű orrával. Sokszor jutottak eszembe disznó viccek, amikor szemébe néztem. Néha mondogattam is magamban, hogy rágcsáld csak szépen a sárgarépát, nyusz-nyusz-nyusz.

Katinka valósággal megbabonázott, a látványától szinte sajgott a testem. Valós fizikai fájdalmat okozott, mely nehézkessé tette a járásomat.

Amikor kalandregényt akartam írni neki Johannes Helfreich 1579-es egyiptomi utazásáról, azt mondta, hogy ne is kezdjek bele, mert őt nem érdeklik a Szfinx alatti titkos kamrák és bennük rejlő atlantiszi bölcsesség. Fogalma sincs, hogy miért lenne izgalmas az oroszlánfej, és azt sem tudja, mi az az Atlantisz. Abban az időben annyit olvastam, hogy elárasztották a képzeletemet a varázslatok, a párbajok, a csatározások, a sebesülések, a szerelmek és más sorscsapások, de Katinkát jobban érdekelték a város környéki pletykák, a vízbe fúlt gyerekek legendái vagy a futballisták és a híres tekebajnokok mulatozásai.

Ruházata mindig elegáns volt. Mintha éppen misére menne. Tény, hogy minden reggel a templom első sorában imádkozott nagyapjával, de apró babos mintázatú kék szoknyáját, mely számos ráncban terült széjjel, a délelőtt folyamán lecserélhette volna egy másikra, hisz amikor összeszedte a tojásokat, folyton szalmatörek tollpihe és disznósörte ragadt rá. Kontyában üveggolyós tű pompázott. Szalmapapucsot hordott, piros selyembéléssel. Imádkozni is olyan szenvedélyesen tudott, mint polkázni. Igazi kis színésznő volt, mindig kihozta belőlem a színpadi embert, aki ha feláll az ünnepi emelvényre, azon nyomban elmúlnak a gátlásai, és azt a szerepet formálja meg – reményei szerint meggyőző erővel -, melyet éppen ráosztottak.

És még élvezi is. Mellette azt éreztem, hogy bármi lehet belőlem, régész, színész, orvos, muzsikus, katonatiszt, bárki, mert ő kihozza belőlem az összes rejtett képességem. Sosem mondta, hogy hisz bennem, csak természetesnek vette, hogy nekem megy a szavalás, a futball, a tekézés vagy éppen a templomi szólóének.

Elalvás előtt azért imádkozott, hogy támadjanak fel a szülei. Egyszer napközben is hallottam, amint éppen azért könyörgött, hogy jelenjen meg előtte az édesanyja, aki belehalt a szülésbe. Apja három évig gyászolt. Ha valaki figyelmeztette, hogy már letelt a gyászév, mindig ezt felelte:

– A szíviben nem ehhöz igazodik, aki gyászol.

Majd három év után elment a Czene kocsma farsangi mulatságára, ahol felrobbant egy petróleumos hordó, és bennégett az épületben. Mivel a város tűzoltóságának csak egy nagy vízi puskája, két csáklyája és két vízi hordója volt, a tűzoltóknak esélyük sem lehetett arra, hogy a zsidó temető melletti sarki kocsmában eloltsák a tüzet.

A környékbeli fiúk a romok között kormos párbajtőröket és sisakokat találtak, amelyekről azt terjesztették, hogy a benn égett halottak szellemei viselték, csak valamiért itt felejtették. Ezek a kardok a padláson lehetettek, az ezernyolcszázas évek végén volt itt egy vívó klub.

A tűzeset után Katinka a nagyapjához került gyámságba.

Nekem már ez is elég titokzatosnak tűnt, hát még az a történet, amit Katinka mesélt anyai nagyanyjáról, a tornyai Dusik Örzséről. 1896-ban, amikor XIII. Leó pápa elrendelte, hogy a millennium emlékére ezentúl évente, október 8-án tartsuk meg a Magyarok Nagyasszonyának ünnepét, a Pécskára vezető út mentén, a libalegelőn – amit akkoriban a papok földjének neveztek- megjelent Szűz Mária, égszínkék, arannyal szegélyezett ruhában, és azt mondta neki:

– Lányom, soha ne moss vasárnap!

Azóta se Tornyán, se Pécskán, se Kisiratoson, egyetlen cseléd se mer mosni vasárnap. A jelenés helyszínén – ahol forrásvíz fakadt – kutat ástak a tornyaiak. Csodálatos gyógyulások után a helyiek fakápolnát emeltek a kút mellett.

Zsideg János, a helyi plébános azonban nem hitt e csodában, lebontatta a kis kápolnát, és sertésólat csináltatott belőle. A disznói minden évben elpusztultak, mígnem aztán elbontatta az építményt.

Katinka azt mondta, hogy ő elhiszi a történetet, mert nagyapja szerint szóról szóra igaz volt. Örzse néni esküvőjén olyan sokan álltak az utcán, és fogták meg a menyasszony ruhájának szegélyét, hogy igaznak kellett lennie. Vernel fényképész egyetlen fotója sem sikerült az ifjú párról, és ez is az egykori jelenés tanúbizonysága.

Katinka a templomból hazaérvén a legtöbbször nem öltözött át, ünneplőben ment összeszedni a tojásokat, vagy hozott csalánt és répalevelet a kacsáknak. Mert mindig csinosan kell kinéznie, hisz bármikor jöhet vendég, de valójában maga miatt teszi – mondogatta.

Harsány nevetése elriasztotta a vadgalambokat és a japán tyúkokat. Rafinált teremtés volt, meg tudta állapítani, hogy melyik tojásból lesz kakas, és melyikből tyúk. Pár napja megdelejezett egy jércét, és az állat kukorékolni kezdett. Vászika szerint a kukorékoló tyúk halált jelent.

Szerény uradalomnak is felfogható tanyájuk kertjében kövekkel és salakkal kirakott ösvény vezetett a vadpáfrányok között, melyek addig nyújtózkodtak a fény felé, míg ki nem dugták fejüket a górék mögül. Egy terebélyes diófa alatt poshadt vizű akna állt. Katinka ide járt dolgát végezni, kezében egy söprűnyéllel, hogy odacsapjon, ha nyérc, pocok vagy egy fránya férfiember közeledne hozzá.

A télen császárkörtével teli pohárba ejtett egy szelet keksztekercset, azóta ez a csemegéje. A nyarat enyhén berúgva unatkozta végig. Amikor több süteményt evett a kelleténél, a halálhörgést is meggyőzően utánozta. Azóta se tudom, hogy csinálta, de bármikor képes volt úgy keresztülmenni a dróthurokkal bezárt kapu résén, hogy fennakadjon a ruhájában végigfutó színes kis madzag, és az megszorítsa a nyakát. Ha kedve volt, eljátszotta hogy halott, vagy éppen bárénekesnő. Legkedvesebb foglalatossága a festés volt. Körömlakkal kifestette a szederfa árnyékában megbújó, szurkos deszkákból összetákolt szerszámosuk ajtaját. Ügyetlen kalocsai mintát festett rá, illetve gyöngybetűkkel slágerszövegeket írt a deszkákra. Tőle lestem el a körömlakkos festés ötletét, aminek cseppet sem örült, de a végén mégis kölcsönadta a mélyvörös színű tégelyét, amivel vért is lehetett imitálni. Persze, ehhez az kellett, hogy édesanyám ezüstös színű lakkját ellopjam neki, amit együtt szagolgattunk. Az anyagnak bódító volt a hatása, egymás körméről rágtuk le az éppcsak megszáradt lakkot.

Katinkának olyan élveteg volt a mosolya, olyan feltűnőek voltak a domborulatai, hogy néhány fiúsnak mondható megnyilvánulása ellenére is – ha kellett, verekedett -minden osztálytársam úgy nézett rá, mint a város legszebb nőjére. Lágy volt az arca, de szépsége mégis szigorúvá tette. Már tizenkét évesen eldöntöttem, hogy feleségül fogom venni. Tőle tanultam meg néhány év múlva, hogy a szerelmi élmények adhatják meg azt, amiért érdemes volt megszületnem.

Mióta augusztus elején az árva kis Katinka megtudta, hogy legjobb barátnője, Kaufmann Sára meghalt, egyfolytában magában beszél. Kaufmannék bérelték Az őrangyalhoz címzett patikát a Fő utcán. Amikor családjuknak be kellett volna vonulnia a mezőkovácsházi gyűjtőtáborba, Kaufmann Izidor családja teljes egyetértésével mindenkinek beadta a halálos méreginjekciót, majd magával is végzett. Másnap már eltűnt a ház cégérébe illesztett porcelánangyal, majd nem sokkal ezután a patikát is kifosztották. A kitört ablaküvegek helyére röntgenfelvételeket raktak, a patika poros kirakatában felborult csenevész filodendront kidobták, helyére egy Ház eladó feliratú hirdetés került, aztán az épület még évtizedekig patikaként működött tovább. A városba 1945 nyarán visszatérő zsidó családok jobbnak látták, ha Budapestre költöznek, miután a helyiek a háború végére a Táncsics utcai zsinagógát az utolsó szögig elhordták. Katinka fogadalmat tett, hogy visszaszerzi a porcelánangyalt, hogy továbbra is vele lehessen Sára szelleme, és bosszút esküdött: kideríteti, ki volt a tolvaj, és átokkal fogja sújtani, függetlenül attól, hogy részt vett-e a patika kifosztásában, vagy csak az angyalt vitte el. Reggel hat körül járt, amikor vad légáramlatok felkapták a tócsák felszínéről a vizet, és a szél megrázta az ablaktáblákat. Hirtelen a kert felől ágyúzás hangja hallatszódott. Az oroszok bevonultak Tornyára, a határ román oldalán lévő, a kastélyunktól mindössze három kilométerre lévő faluba.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 45. szám