KONRÁD GYÖRGY
Egy ajándékévről
Érdekes és jólesik felidézni a háború utáni berlini kultúrhistóriának egy fejezetét. Több száz külföldi művész időzött a félbevágott városban a hetvenes-nyolcvanas években. Művész-zsűrik által válogatott kollégák váratlanul ajándékba kaptak egy szabad évet. Minden esetben lényeges és sokatmondó volt, hogy ki mit kezdett vele, meg hogy milyennek láttuk Nyugat-Berlint és netán Kelet-Berlint a világ különböző pontjairól, Kelet- és Nyugat-Európából, a két Amerikából, Afrikából, a Közel-Keletről, vagy a többi kontinensről jövet.
Nyugat-Berlin különös státusa a kettéhasított Európa tömbrendszerén belül példaszerűvé tette azt a mérkőzést, amely a két német állam, a két rezsim kultúrpolitikája között zajlott. Nyugat-Berlin ekkoriban a cenzúrázatlan művészet szabad kikötője volt, nem kereskedelmi központ, de a mustra, a számontartás, a felfedező szűrés helye.
Halál elől szökött kelet-afrikai író találkozhatott itt latin-amerikai diktatúrákból menekült kollegákkal, kelet-európai, nagy nehezen kiengedett disszidensekkel, nemzeti konformizmusokból kivágyakozó avantgárd művészekkel.
Európában és a nagyvilágban majdnem mindig voltak városok, amelyek egy adott korban az aránylag legszabadabbak, és talán ezért is a legváltozatosabbak, a legfurcsábbak és metaforikusan a leggazdagabbak voltak. Ezek lehettek sikeres metropolisok is, mint London és Párizs, ahova belépni egyértelmű volt a felszabadulással. De lehettek éppen sorscsapásos, megpróbált városok is, mint Barcelona 1937-ben, Leningrád 1943-ban, Budapest 1956-ban, Prága 1968-ban, és amilyen Nyugat-Berlin is volt a maga szigetkorában.
Vagy száz magyar művészkollegának az egyéves ösztöndíj Nyugat-Berlinben kihívó, termékeny idő volt. Kölcsönösen gyümölcsöző, mert a város és az ország megértő, sőt baráti kortársakat nyert általa szerte a világban. Olcsóbban tartósabb külpolitikai sikert nehéz elérni. Méltányoltuk, hogy az ország, ahonnan sok kiváló művésznek menekülnie kellett, most vendéghajlékot adott az európai szellem, sőt a világművészet nem jelentéktelen szereplőinek.
Berlin önmagát kínálta fel megismerésre fogékony látogatóknak. Összeköttetést is teremtett az egykori vendégek között, ráismerésszerű barátságoknak nyitott utat. A kettévágás mesterséges abszurditásával találkozni a fal bármelyik oldaláról jövet elmetágító látomás, ha mégoly köznapi is a benne élők számára.
A korszak határát az 1989-es falomlás ősze jelöli ki látványos evidenciával. Az a korszak, noha fél lábbal még itt van, de alapjában már történelem, és kezd olyan távolságba hátrálni, amely kedvez a tárgyilagos szemléletnek.
Egy pillantás az egykori Stalinallee-ra és a Hansa-negyedre szemlélteti a két rendszer kihívó-feleselő párbeszédét. Két államtípus vitázott a művészet kezelésmódjáról, az egyik így, a másik úgy gyakorolta a mecenatúrát, és vele összekötve a kontrollt, illetőleg a cenzúrát.
A város nem egészen azonos a rendszerrel, noha magán viseli annak számtalan jegyét-nyomát, van azonban bizonyos önállósága is vele szemben. Ugyanez áll a művészek társadalmára is; a rendszer formálja, deformálja a művészeteket, azok viszont némi ruganyossággal hajlamosak keljfeljancsi módján, vagy mint a macska, talpra ugorni.
Ki mit látott akkor ebből? Hogy néztük egymást? Én akkor barátkoztam össze neves és kevéssé ismert németekkel, nekem minden barát érdekes volt. A nagyvárosokat kell, hogy érdekelje a saját múltjuk, és ez a múlt számos mitológiává bomlik szerteszét. Az én Berlinem más, mint Kurtágé, Mészölyé, Eörsié, Esterházyé, Nádasé, Kertészé, Földényié, Lakneré, Jovánovicsé, hogy csak néhány magyar kóbor lovagot említsek, akik ugyancsak megteremtették a maguk Berlinjét.
Berlin akkor nemzetközi színpad volt, és igyekezett előnyére fordítani a hátrányait. Lehet, hogy kozmopolitább volt, mint előtte és talán utána, ami nem értékítélet, csupán ténymegállapítás. Amikor először idejöttem, nagyra nyitottam a szemem, itt most nem sorolom fel, hány színhelyen. Antipolitika című könyvemet és a blokktranszcendens értelmiségi diskurzust ez az élmény – a két fal között aknákon és őrtornyok tövében futkosó hófehér nyulacskák képe – a maga reálabszurditásával tartalmasabbá tette.
Nyugat-Berlin kulturális antropológusok számára serkentő téma volt a baloldali szekták kocsmáival, a kreutzbergi ellentársadalommal, a két félváros tiltott és titkolt kommunikációjával. A hajdani szövegcsempész nem elfogulatlan a két kultúrpolitika szemléletében: a DAAD, az Akademie der Künste és a Wissentschaftskolleg jóvoltából két jó évem volt Nyugat-Berlinben, Kelet-Berlinben viszont nemkívánatosnak nyilvánítottak, és a schönefeldi repülőtéren fegyveres őr kísért a Nyugat-Berlinbe vivő autóbuszig, nehogy beszökjem a tiltott városba.
Megláttunk-e a városban valami sajátos esztétikát? És hogy ment a művészet zugáruként át a falon? Nekem, ahogy repülőgépen közeledtem, benyomáskeltő volt a függőleges kiduzzadás a falak közül, a ritkaság kontextusában a meglepő sűrűsödés.
A kelet-európaiaknak szívdobogtató élmény volt Berlinben megszállva, hogy földrajzilag benne vannak a szovjet birodalomban, de a sziget jóvoltából mégis kívül vannak rajta. Igazában három tudat létezett akkor egymás mellett, az ossi, a wessi és a nyugat-berlini; szombat este utóbbi némi arisztokratikus finnyássággal átengedte a Kurfürstendammot a hétvégi turista wessiknek.
Miért ne emlékezzünk hálásan arra a szigetre és kivételre, ami Nyugat-Berlin volt falépítéstől falomlásig az Európában akkor kivételes vendéglátásával: a szabadsághiányos művészeknek szabad időt, megélhetést, publikációt, kapcsolatokat és egy kis fellélegzést adott.
Létezhet-e nemzetközi művésztársadalom anélkül, hogy a kozmopolitizmusról ne gondolkozzon, beszéljen, írjon, és hogy azt ne gyakorolja? Megpróbáltunk kinézni a budapesti, a berlini, az európai és a földi-emberi provincializmusból, megpróbáltunk kinézni a koponyánkból. Jó lenne az emberiségről űrhajóban gondolkozni, mint ahogy a lakóhelyünkről akkor tudunk érdekesen gondolkozni, amikor a vonat már elvitt onnan.
Világvárost építeni nagy kihívás, és jót tesz a többi városnak is. Itt tömörül a művészvilág, a fiatal tehetségek itt próbálnak szerencsét, és itt akarják megmutatni, hogy mit tudnak. Erős egyéniségek nagy hajtóereje az indulat: hátrahagyni a korlátolt viszonyokat. A főváros vonzásközpont, nemzetközi találkozóhely, és egyre inkább az lesz. Ott adják ki, veszik meg és olvassák el a legtöbb könyvet. Művészet ott van, ahol a művészek és a műélvezők.
Az egész európai kultúrtörténet mutatja, hogy a virágkorok egy-egy városhoz kapcsolódnak. Athéntól Amszterdamig olyanokhoz, amelyekre a sokféleség és a viszonylagos tolerancia volt jellemző, aminek ismérve volt az is, hogy a zsidókat aránylag békésen megtűrték. Az egységesítő türelmetlenség minden esetben véget vetett a kulturális virágzásnak is. A világváros – barátságos. Ha nem az, akkor nem világváros.
Némi habozás után úgy döntöttem, hogy ebben a köszöntő-köszönő beszédben nemcsak arról szólok, ami mindannyiunknak, a DAAD valamennyi meghívottjának jó volt, de az emlékezés áramlatát személyesebb irányba terelem.
Kezdjük egy sétával 1977 februárjában a Schlachtensee körül: sárga esőkabátos, különböző korú nők és férfiak futnak vagy bicikliznek szemben velem – nyugalmasan lépkedő, fekete kabátos úrral szemben, aki érdeklődőn néz az arcukba; mind visszamosolyognak, még a mögöttük loholó kutyusok is. Bemutatkoztam a szomszédaimnak és a DAAD tisztviselőinek, akik közül szívesen emlékszem Barbara Richter megbízható, folytonos segítőkészségére és szarkazmustól sem mentes humorára.
Eleget tettem egy meghívásnak az Akademie der Künste valamilyen ünnepségére, s ahogy belépek, látok egy szenvedélyes, vörös koponyájú embert a lépcsőkorláton aggasztóan magas szeszfokú vakmerőséggel kihajolni, és mögötte egy csupa háromszögből összeszerkesztett bajuszosat, aki a pipás kezével is visszacibálja a kihajlót, odafent pedig egy karcsú nyurgát, aki éppen jól mulat azon, amit mond, s ahogy az őt körülálló hallgatók arcán látom: okkal-joggal, mert ők még jobban szórakoznak. Az imént látott hevességek nem ennek a voltaire-i arcnak valók. Később mértem fel, hogy milyen szerencsés percek voltak ezek, együtt láthattam Uwe Johnsont, Günter Grasst és Hans Magnus Enzensbergert, akkor ők még berlini lakosok voltak.
Később lakásokban is találkoztunk jobbára Friedenauban, amely akkor a német irodalom messze fénylő városnegyede volt, és ahova nekem szívélyes belépővízumot Marianne Frisch adott, akinek az irodalmi és emberi ízlését, jólelkű és szigorú humorát azóta is, immár harminc éve, nagyra értékelem.
Három magyarnak is szeretnék köszönetet mondani. Lakner László festőművésznek, akinél az első két napon átmeneti vendégszállásra és okosító felvilágosításokra leltem, és attól fogva egy nagy művész szuverenitásának ihletett és gyermekes mozzanataira, Gara Bak Annára, aki szívmeleget és bölcs tanácsokat áhító tudós lányok és szeszélyes művészek felkarolásában mester volt, és harmadikként a pilótára emlékezem, Jan Novákra, PanAm-járatok másodkapitányára, aki kora délután Ibizából vagy éppen Budapestről hívott fel, hogy Laknerrel hármasban vacsorázzunk együtt mondjuk kacsapecsenyét a ©vejkben, utána pedig, mert hozott originális almás, meggyes és túrós rétest Budapestről, menjünk fel hozzá, de most ne égessem ki az új asztalát szórakozott cigarettámmal. Büszkén mutatta az égés helyét, a kártevő pedig e helyütt hajtja meg a fejét a nemrég eltemetett hű barát emléke előtt.
Negyedikként álljon itt egy meghajlás egy német-magyar férfi előtt, akit Matternhorn utcai lakásomból hívtam fel, hallván, hogy tehetséges fordító, hogy lefordítaná-e azt a bűnjelként lefoglalt 132 sűrű gépelésű ellenséges anyagot az államszocializmus szerkezetéről és benne az értelmiség paradox szerepéről, amelyért a két szerzőt egy hétre a magyar állambiztonság vendégszeretetében részeltették, egy példányát azonban jótét nénik Nyugatra csempészték. Akit felhívtam, tizennyolc évesen már ült egy évet keletnémet börtönben, mert nem akart fegyvert fogni. Nem irtózott tehát a magamfajta kezdő börtöntölteléktől, mikor pedig kiszabadult, kedvező életrajzi fejlemények után Majna-Frankfurt-i lakosként bátran vállalkozott az elhalványodott betűk kisillabizálására és könyvünk lefordítására. Azóta Hans-Hennig Paetzke fordítja németre az írásaimat, ezt a barátságot is annak a berlini évnek köszönhetem.
Szerzőn és fordítón kívül a könyvnek kiadó is kell, és Berlinben megjelent a Surhkamp könyvkiadó feje, Siegfried Unseld, oldalán Elisabeth Borchersszel, aki már megszerkesztette belépőmet a német könyv-világba, A látogató című regényemet, amelyet egy nagy tehetségű ember, Szenessy Mario fordított le – állítólag kiválóan – a Luchterhand Kiadó részére, de mielőtt kezet foghattunk volna, elvitte a rák. Unseld doktor felajánlotta, hogy ezentúl minden könyvemet az ő műhelye adná ki, kezet szorítottunk, és egy pohár bor kísérte a gentleman agreementet. A Suhrkamp Kiadó azóta tizenkilenc könyvemet adta ki, ez nekem öröm és büszkeség, Elisabeth Borchers asszony és Raymund Fellinger voltak az első évtizedekben avatott és gondos lektoraim, hálával tartozom nekik. Életem során találkoztam nagy kiadó személyiségekkel, úgy emelkedtek ki a középmezőnyből, mint a valóban nagy írók az ő haloványabb környezetükből, nem hibátlanok, de eltörölhetetlenül beírják magukat az emlékezetünkbe. Közöttük, a szakma pompás mentségei között Siegfried Unseld ott áll a láthatatlan Pantheonban oly mozdíthatatlanul, hogy már a hibái is csak színesítik a legendát.
Nem akartam önöket, Hölgyeim és Uraim, életrajzi részletekkel túlterhelni, inkább szemléltetni kívántam, hogy kölcsönösen milyen gyümölcsöző tud lenni a kulturális kapcsolatoknak egy ilyen kiváló intézménye, mint ez a berlini DAAD-művészprogram. Azóta csak az én kis országomból vagy száz művészkollega meséli szerteszét, szóban és írásban, hogy milyen jó évet töltött Berlinben.
A városok fizikai valóságát körüllengi a mitológiájuk, a róluk szóló elbeszélések és vélemények, amelyekkel a várost azonosnak merném állítani. Gyerekkoromban Berlin félelmetes név volt, ma otthonos, és ezt szerény, de nem jelentéktelen mértékben művészekre mosolygó vendégszeretetének köszönheti.
(A Beyond the Wall című írókonferencia megnyitó szövege. Október 24-én hangzott el Berlinben, a Max Liebermann Hausban.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 45. szám
