Károlyi Csaba
A harmadik próba
Ketten egy új könyvről – Frank McCourt: A tanárember. Önéletrajz pedagógus koromból. Fordította Barabás András. Magvető Könyvkiadó, 2007. 313 oldal, 2890 Ft
Minden szerelem véget ér egyszer. Jó, ha nem harag, hanem csendes, nyugodt, rezignált, jóindulatú kiábrándulás a vége. Emlékezzünk a régi időkre. Hát így ért véget most az én nagy szerelmem Frank McCourt-ral. Az Angyal a lépcsőn című első művét önfeledt örömmel olvastam, második kötetét, a De! címűt már némi fenntartással. A tanárember című harmadik könyve pedig nyilvánvalóan nem szól másról, mint arról, hogy – némi képzavarral szólva – húzzunk le még egy bőrt az életünkről. A tanári munkában megőszült szerző 1996-ban írta meg első önéletrajzát a gyerekkoráról. Egyből világsiker, díjak, köztük a Pulitzer-díj, a könyv Amerikában felkerült a bestseller-listákra, film készült belőle. Mi kell még?
Kell még egy második rész, melyben a szerző 19 éves korától 55 éves koráig írja meg a további élettörténetét. A figura és a beszélő (bizonyos földhözragadt nézőpontból nézve ez esetben tényleg tulajdonképpen egyazon személy) továbbra is nagyon szimpatikus, de kezdenek kiütközni a panelek, kezd nagyon is kiismerhetővé válni az elbeszélés népszerűségre törekvő technikai arzenálja. A mostani, harmadik könyv azt a sejtésünket erősítheti meg, hogy mindazon embertársaink, akiknek egy életük van, jobb, ha megelégednek róla egy könyvvel. Ha már olyan nagyon írhatnékjuk van, de az írói mesterséggel nincsenek egészen tisztában, mert hiszen azt hiszik róla, hogy csak szellemesen és ügyesen kell fogalmazni. Van nekem egy kalandos és érdekes életem, tudok mondatokat is írni, sőt bekezdéseket is, cikkeket a lapokba (főleg a Village Voice-ba), kreatív írást is tanítottam („aki nem tudja, tanítja”), szellemes és szeretetre méltó vagyok. Miért ne gondolnám hát magamat írónak? „Kicsöngetés. Az osztály konfettit szór rám. Boldog életet kívánnak nekem, én is nekik. Tarka pöttyös tanár ballag végig a folyosón. / Valaki utánam kiabál: Hé, Mr. McCourt, írnia kéne egy könyvet. // Megpróbálom.” Így ér véget ez a könyv. (Jellemzően könyv, és nem regény.) Nem mondanám, hogy a harmadik próbálkozás teljes kudarc volna, de a hamvasság már rég oda van.
Nem szeretnék igazságtalan lenni. Ez a McCourt tud valamit. Van egy elég jól feldolgozható, színesen elmesélhető élete. Van humora, öniróniája (némi önsajnálat meg némi önfényezés is előfordul). Jól tud poentírozni, a hatás a lételeme. Mindig hatásosan építi fel a sztorijait. Ja, merthogy sztorikat épít és rak egymás mellé, kíméletes az olvasóval, mindig kis adagokban tárja elénk mondandóját, nehogy elunjuk. Profi fogalmazó, profi jelenetíró, profi karakterformáló. Határozottan vezeti olvasóját, föl nem merülne, hogy elbizonytalanodjék úgy igazából valami miatt. Sok ilyen jó mesteremberre lenne szükség a magyar irodalomban is. Akik így tudják a népszerű, de nem a színvonaltalanul népszerű írás technikáját. Akik sikerszerzők lennének, de nem valami gagyival, hanem a megmunkált, szellemes, közérthető, ám nem a köz primitivizmusára rájátszó műveikkel. Ilyen szerzők ma Magyarországon nincsenek. Milyen jó lenne, ha az Angyal a lépcsőn bekezdéseihez méltó magyar bestsellerirodalom nyomaira bukkanhatnánk valahol. Ez egyelőre valamilyen okból nem látszik lehetségesnek. Frank McCourt népszerű műve mégis beépült már a magyar kultúrába, ha nem is úgy, hogy a hazai bestsellerszerzők hirtelen megtanulták volna tőle a mesterségüket, de úgy igen, hogy a kortárs magyar magas (komoly) irodalom egyik alapműve, Esterházy Péter Harmonia calestis című (mellesleg igencsak sikeres) regénye bizony oldalakat kebelezett be magába ebből a népszerű munkából.
Frank McCourt mindhárom könyvét Barabás András fordította: kiválóan. Magyar történeteket formált az angol eredetiből. Ha a nevek, helyszínek, figurák nem lennének idegenek, azt hihetnénk, akár Pesten is történhettek volna ezek a dolgok. A magyar köznyelv, a magyar szólások felhasználásában is bátor szövege nagyban hozzájárult a kötetek hazai sikeréhez. Nem ő tehet róla, hogy a mostani kötetben kissé szenilis módon szinte szóról szóra ismétlődnek mondatok akár egy oldalpáron is (például: 148-149. oldal: „Még soha senki nem mondta meg nekik, hogy joguk van az önálló véleményalkotáshoz / gondolkodáshoz.”). Azt viszont nem értem, hogy például a „Kis Kuksika nyeli a bút…” kezdetű mondóka miért van máshogyan fordítva a De! című kötet 397. oldalán, mint A tanárember 262. oldalán. Vagy ez nem ugyanaz a versike? (Az első esetben nem volt fordítója, most van: N. Kiss Zsuzsa.) Ha már a szerző kezd annyira figyelmetlen lenni, hogy ugyanazokat a történetelemeket, melyeket már megírt, beleteszi az új könyvébe is, legalább a fordító vagy a szerkesztő figyelhetne arra, hogy mindez az olvasót ne zavarja meg a szükségesnél jobban.
Az új kötetben, A tanáremberben, mely kiemeli a szerző életéből mindazt, ami a tanítással kapcsolatos, tényleg néha zavaróan sok minden ismétlődik az előző könyvből, a De!-ből. Emlékeztetőül: az Angyal a lépcsőn a szerző első tizenkilenc évéről szólt, Frank ugyan New Yorkban született, de négyéves korában hazaköltöztek az írországi Limerickbe, a könyv végén aztán az ifjú – egy iszonyú szegénységben leélt, megaláztatásokban, szenvedésekben teli, ugyanakkor szerető anyja közelségében eltöltött gyerekkor után – felszáll egy hajóra, hogy Amerikában próbáljon szerencsét. A De! a szerző New Yorkban eltöltött felnőtt életéről szólt, az 1949-1985 közt viselt dolgairól (1949-ben 19 éves, 1985-ben 55), előbb szállodai inas, aztán kikötői rakodómunkás, majd katona lesz, utána egyetemre kerül, majd a tanári pályája következik. A második könyv az apa halálával és írországi temetésével ért véget. [Lásd recenzióimat az első két kötetről: Huszárrostélyos, ÉS, 1999/18., illetve De, nagyszerű, úgy, ahogy van, ÉS, 2001/20.]
A tanárember ott veszi fel a mesélés fonalát, hogy az egyetem elvégzése után Frank szakmunkásképzőkben és egyéb kétes helyeken tanít (még esti népfőiskolán is). Aztán PhD-dolgozat megírására is kísérletet tesz Dublinban (két évet tölt ott, nem sikerül), majd New York állítólag legjobb gimnáziumában köt ki, a gimnáziumok Harvardjában, a Stuyvesant Gimnáziumban. Zűrös magánélete van (erről kevesebb szó esik, csak nem egy negyedik kötet készül?), néha szóba kerülnek a szerencsétlen alkoholfüggő ír gének meg a nőügyek is. De az elbeszélő most egyértelműen a tanításra koncentrál, megtudjuk, milyen rossz is az amerikai iskolarendszer, és milyen nehéz is egy tanárnak tanítani a vásott kölköket. Ámde hősünk nem azért vágott bele, hogy ne sikerüljön neki a lehetetlen. Megtalálja a hangot a legvadabb kamaszokkal is, legyenek azok akár olasz, spanyol, kínai, zsidó vagy netán ír szülők gyerekei. Megvívja harcait a legszörnyűbb iskolaigazgatókkal, nevelési tanácsadókkal, tanfelügyelőkkel és szülőkkel. Természetesen öntörvényűsége segíti előre: nem tanítja meg rendesen a tananyagot (angol irodalmat és nyelvtant kellene alapvetően tanítania), hanem ahelyett gyerekmondókákat elemeztet, hiányzásokat igazoló jelentéseket írat a diákokkal a szüleik helyett és modorában, szakácskönyvet olvastat fel zenekísérettel meg ilyenek (na persze közben valószínűleg mégis megtanítja a tananyagot – különben kirúgnák -, csak ezzel nem henceg). Egész pályafutása úgy kezdődik, hogy megeszi egy tanuló tízóraiját az óra közepén (órán enni ugye tilos). Az igazgató majdnem elbocsátja, végül ő lesz a sztár. Tekintélyt szerez a tizenévesek között, mert bátor és szeretnivaló. Tényleg népmesei figura. Na de mi most itt elsősorban nem ezért szeretjük. Hanem azért, mert ezt kedvesen és nem túl hivalkodóan mondja el. Nem füllent olyan nagyokat, mint Cellini, és nem is vitte olyan sokra (pápákkal és királyokkal azért nem parolázik, bár épp találkozott Clinton elnökkel, sőt, a pápa kezén is megcsókolhatta a gyűrűt), ámde a mentalitása hasonló, mint a nagy reneszánsz világfié. Mégis most valami csalódást érzek. A jó tanár legyen jó tanár, de ne írja meg, hogy ő milyen jó tanár volt. Emlékezzenek rá a tanítványok, ha akarnak és tudnak. Én valahogy szívesebben olvastam McCourt sanyarú gyerekkoráról, mint a tanári sikereiről.
A kiadó azzal reklámozza a kötetet, hogy: „Tanároknak és tanítványoknak”. Erről jut eszembe a következő. Volt nekem egy kiváló matektanárom általánosban. Imádtuk. A kedvéért már hetedikben másodfokú egyenleteket oldottunk meg, könyörögtünk neki, hogy tartson nekünk matekszakkört, mert nekünk kevés a tanrendben meghatározott matekóra. Csakis azért szerettük a matekot, mert ő tanította. Ezt onnan tudom, hogy gimnáziumban viszont a világ legrosszabb matektanárát kaptuk, és mindenki meg is utálta a tárgyat, nem is tanultuk többé, alig tudtunk leérettségizni. Ennek az általánosbeli tanárnőnek a számomra leglenyűgözőbb húzása az volt, hogy ha valaki nem zsebkendőbe tüsszentett, akkor kapott egy fekete pontot. Na most, hogy ettől mért voltam odáig, azt ma nem értem, de hát jó pillanatban csinált valami éppen odavalót. Mellesleg nyilván jól is tanított. Későbbi életemben kerültem vele a találkozást. Féltem, nehogy valami lerombolja azt a képet, amit róla őrzök.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 45. szám
