GYÖRGY PÉTER
A gyávák pártján
„Csak olyan történetíró képes az elmúlt dolgokban fölszítani a remény szikráját, akit egészen áthat az, hogy még a halottak sem lesznek biztonságban, ha győz az ellenség. És eddig még mindig győzött.”
(Walter Benjamin: A történelem fogalmáról – VI., Bence György fordítása)
Mindenszentek, majd halottak napja közeledvén az MSZP budapesti elnöke, Burány Sándor közölte, hogy a „mai napon a Magyar Szocialista Párt budapesti elnöksége az egykori pártház aulájában lévő, a lincselés áldozatainak emlékére állított emléktáblát a Munkásmozgalom Panteonjának adományozza”. (Sic! Idézet az MSZP honlapjáról.)
Szép gesztus ez így ősszel, kivált, ha túltesszük magunk azon, hogy az ajándékozásra azért került sor, mert az eladott Köztársaság téri székház új tulajdonosa nem kívánta azt az épület aulájában látni, amint persze az MSZP sem vágyott arra, hogy azt szép új épülete falán lássa majd. Csakhogy van itt még egy probléma, s az épp az ajándékozottal van. Miféle új intézmény is ez a Munkásmozgalom Panteonja, s hol található? Vagy tán nem csak a Kerepesi temetőben lévő Munkásmozgalmi Panteonra gondolt a párt budapesti elnöke? Arra a részére a temetőnek, amelyet 1989 óta szó szerint senki sem gondoz, eltekintve attól, hogy a füvet időről időre tagadhatatlanul nyírják. Ha csak egyetlen MSZP-politikus is járt volna ott az elmúlt években, tudhatná, hogy az összeomló, szó szerint szétrohadó falak, egyre több üres síremlék helyén található süppedék valójában a pusztulás és felejtés színtere. Burány Sándor tehát vagy nem mondott igazat, mert pontosan tudta, hogy a szerinte Munkásmozgalom Panteonja névre hallgató sírkert tulajdonosa, gondozója – ha van ilyen egyáltalán – nincs abban a helyzetben, hogy az ajándékot átvegye, vagy már-már abszurd mértékben tudatlan: sejtelme sincs sem pártja, sem hazája közelmúltbéli történelméről. Napok óta próbálom elképzelni ezt a szép gesztust, ezt a történelmi emlék-ajándékozást. Ki viszi ki a temetőbe a táblát, s kinek adja ott át? Ha, mondjuk a Kisbarnaki Farkas Ferenc rehabilitálásában jeleskedő Szekeres Imre valamely celeb társaságában vinné magával, s találna ott valakit, aki magát a Munkásmozgalom Panteonja fantázianévre hallgató intézményt képviseli, akkor az majd felcsavarozza az emléktáblát valamely még üres falra, s utána minden rendbe jön? A történelmi emlékezet ismét rendelkezésre áll?
Az eljárás szégyenteljes, mert a holtak emlékével szemben brutálisan tiszteletlen. Burány Sándor nyilatkozata mögött semmi más sincs, mint az a szerencsétlen gyávaság, amely az MSZP politikusain erőt vesz, ha a magyar baloldal történetének bármely pontjáról van szó. Ugyanaz a tom
pa közöny ez, amellyel tűrik, hogy pár neonáci újra és újra eltüntesse a Ságvári-emléktáblát, vagy amiért eszük ágában sincs visszaállítani a helyére Bálint György tábláját, akiről nyilván azt sem tudják, hogy ki volt.
Walter Benjamin úgy gondolta, hogy az ellenfél, azaz a fasizmus győzelme esetén fordul elő, hogy a halottak sem lesznek biztonságban. A valóságban az történt, hogy a magyar baloldal halottait jelenleg az a – magát baloldalinak tekintő – párt fenyegeti, amely a Kádár-korszakban kialakított hatalomgyakorlás ideológiamentes pszeudo-racionalizmusát folytatja tovább. Ez az ideológiamentes hatalomgyakorlás modernizációt jelentett harminc évvel ezelőtt, s számomra egy rémálmot ma – de nem vagyok politológus, egyetlen dolgot szeretnék rögzíteni, s ez a kormánypárt teljes identitáspolitikai csődje. Túl ugyanis azon a felette ízléses ötleten, hogy az MSZP épp ezeket a napokat választotta a dicső tett, a nagy ajándékozás bejelentésére – nyilván eszükbe sem jutott, hogy valaki majd ezt az összefüggést is a fejükre olvassa -, a kérdés az, hogy miért is képtelen ez a párt mit kezdeni azzal, hogy úgymond ők baloldaliak? Miért nem jelent nekik semmit a baloldaliságuk, azaz miért nem képesek semmit sem kezdeni azokkal az emberekkel, akik egykor ennek az eszmerendszernek különféle pontjain állva élték le hű vagy rettenetes életüket, s akik egy része minden bizonnyal iszonytató és megalázó módon pusztult el a Köztársaság téren, akiknek emlékét tehát az MSZP köszönettel nem kívánja a továbbiakban őrizni.
Azt hiszem azért nem, mert az MSZP – nem kis részben hasonlóan az SZDSZ-hez – még mindig, Fukuyama áldozataként, abban a tévedésben él, amelynek megfelelően az 1989 utáni világban, a liberális kapitalizmus globális győzelmének korában amúgy minden rendben van, s most már nincs más dolgunk, mint tovább követni a szabad piac és demokrácia közös élményéből fakadó végtelen fejlődés nyomvonalát. Holott, mint azt mondani szokás, paradigmaváltás történt még akkor is, ha mi itt arról mostanáig nem nagyon hallottunk.
Mert ebből a boldog történelem utáni diadalból semmi sem valósult meg. Mert épp semmi sincs rendben. Amúgy maga Fukuyama is rég túltette magát saját optimizmusán. Miközben a baloldali globalizációkritika létezik akkor is, ha erről az MSZP nem hallott, a piár-tanácsadókból álló ideológusai úgy vélik, hogy ez a kérdés nálunk Tamás Gáspár Miklós saját problémája, és soha nem hallják meg, amit mond. Miközben már a jobboldal is világszerte heves önreformba kezdett, a globális kapitalizmust megmentendő, ha tetszik: átmentendő. (Vö. a Sarkozyről szóló vitát az ÉS-ben.) Manapság nem forradalmi időket élünk, ha forradalmon a tulajdonviszonyokban beálló gyors és radikális átrendeződést értenénk, viszont talán soha nem volt ilyen fontos, hogy megértsük, hogyan lehet újrafogalmazni az egyenlőség lehetőségeit a posztkolonialista állapot normarendszerében. Másként fogalmazva: a kockázat társadalmában élünk, de mit kezdünk a kockázatok egyenlőtlenségével, illetve lehetőség szerint demokratikus elosztásával, rétegek és régiók szerinti arányosabb szétterítésével? Mit jelentsen például a globális közteherviselés? Miként beszélhetünk egy, a modern utópiaprojekt lezárulása utáni világban mégis a remény politikájáról? Lehet-e társadalompolitikáról beszélnünk a reményhez való egyenlő vagy egyenlőbb hozzáférés nélkül? Miként beszélhetünk a kulturális javak hozzáférésének új politikájáról? Lehet-e tehát demokratikus értékekről beszélnünk a baloldali válaszok nélkül? Mindezen összefüggések megértése bizony forradalmi változásokat okozhat, még akkor is, ha ezt a baloldali forradalmat a XX. század kommunista diktatúráitól független terepeken, eszközökkel és célokért vívják. Van-e tehát – ha tetszik – magától értetődőbb, mint részt venni a kortárs baloldal nagy kulturális forradalmának kalandjában?
Szerintem például nem nagyon van.
Az MSZP mindaddig nem lesz baloldali, amíg vezetői nem képesek egy radikális szellemi fordulat végrehajtására, amelyben persze nem érdekeltek, s amelyet említeni talán majdnem reménytelen. A nem forradalmi helyzet kulturális forradalma, a demokratikus kultúra és a társadalmivá tett kockázatok társadalmának nagy kérdése a szolidaritás új intézményeinek kiépítése. A kortárs jelenben (ama bizonyos most-időben, a Jetzt Zeitben) élni annyit jelent, mint megérteni, hogy az elnyomottak tradíciója a saját kultúránknak nem pusztán része, de a remény forrása is egyben. Aki lemond a szolidaritás egyetemességének lehetőségéről, az önmagát zárja a múlt börtönébe, s ejti ki a kortárs jelenből. Szándékosan, mint mondják: végiggondoltan kizárni a múlt hosszú árnyait a jelenből, megtagadni az emlékezés közösségét ezektől a halottaktól, nem megérteni, hogy az áldozatokkal való szolidaritásnak semmi köze a párt esetleg legitimációs problémáihoz, mindez olyan tévedés, amelyet ez a párt sorra elkövet. Talán abbahagyják, talán nem. Talán egyszer még megértik, hogy a szocialista szó jelent valamit: még akkor is, ha jelentése – számukra ma – ismeretlen és félelmetes.
Bárcsak képesek lennének arra, hogy jobbakká legyenek önmaguknál.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 45. szám
