„A nemzeti megalománia és az alacsonyabbrendűségi érzet között a valóságérzék helyes és pontos delejtűje most is a középúton találja meg az igazságot.” Pethő Sándor, a múlt századi magyar sajtó kiemelkedő alakja írta le a fentieket az általa 1938-ban alapított Magyar Nemzet 1939. karácsonyi számában. Nekünk ismerős a két véglet. A külvilágot nem ismerő és lenéző nemzeti szűklátókörűségről – pontosnak bizonyuló előérzettel – a világháború küszöbén állapította meg a cikk: „A nemzeti hiúság legyezgetése, a politikai illuzionizmus nem egyszer vezetett zagyva és tragikus, teljesen léghíjas régiók felé egy népet, melynek, még a legkülönbnek is, sokszor könnyű elcsavarni a fejét a valóságérzéktől.” Pethő ennél is súlyosabb bajnak nevezte a „csekélyebb értékűségi komplexus”-t, amely tagadja a magyarság képességeit és értékeit, azt sugallva, hogy e nemzetnek „nincs más szerepe a történelemben, mint tespedni, tengődni s lehetőleg meddő észrevétlenséggel meglapulni. […] Ez a fajta tudományos destrukció gyakran helyrehozhatatlan károsodásokat idéz elő.”
E gondolatokat a Pethő Sándorról és fiáról, Pethő Tiborról, valamint a kiváló orvos-tudós Szabó Györgyről elnevezett díjak átadásán idéztem fel a minap. A Magyarországra a rendszerváltozáskor visszatérő és itthon a gazdasági mellett a társadalmi, sőt a sportéletbe is igen eredményesen bekapcsolódó George Hemingway által adományozott díjak az olyan tudósokat és publicistákat részesítik elismerésben, akik széles nemzetközi látókör birtokában szolgálják az egyetemes tudományt és saját nemzetüket, illetve tájékoztatják és formálják a hazai nyilvánosságot.
Tavaszmező utca
Nekem Pethő Sándor emlékének ápolása személyes ügy is. Apám történelemtanára volt az egykor igen jó hírű Tavaszmező utcai gimnáziumban, később pedig nagyapámmal lettek barátok az ifjabb Andrássy Gyula által alapított Magyarság című lapnál. A magyar történelmet behatóan ismerte és meggyőzően magyarázta, röviddel Szekfű Gyula után és Gratz Gusztáv előtt megírta a dualista korszak önkritikus elemzését, de működésének fő területe a publicisztika volt. Ez a nacionalistának és zsidóbérencnek, konzervatívnak és liberálisnak, a Habsburg-dinasztia magyar trónigényét támogató legitimistának és progresszívnek, németellenesnek, angolbarátnak, szovjetellenesnek nevezett újságíró korán meglátta, milyen veszélyt jelent hazájának és a világnak a jobboldali radikalizmus. Hazai terjesztőiről az 1930-as évek küszöbén adott jellemzése ma sem vesztette érvényét: „Saját fajtánkbeli emberek képviselik, akik egyszerre jelentek meg a színpadon a szélső nacionalizmus koturnusában és a szociális irányzat népszínmű-kellékeivel, és csak kevesen látják, hogy […] a diktatúra és a Führerprinzip kakukktojásait rejtegetik.” Ezzel állította szembe, csakúgy mint barátai, Bajcsy-Zsilinszky és Szekfű, a patriotizmust, amit lapja jeligéjévé tett. „A Magyar Nemzet küzd, hogy Magyarország magyar ország maradjon.” Hármukat és híveiket éppen a külvilág ismerete, a világpolitikai tájékozottság tette immúnissá a szélsőségek mételyével szemben. Nem Pethő Magyar Nemzetén, és nem az akkori viszonyok között mennyiségben és főként minőségben kiemelkedő olvasótáborán múlott, hogy a címoldalon helyet kapó A külpolitikai helyzet című rovat kiváló elemzései sem tudták jobb útra terelni a háború alatt jórészt kényszerpályán haladó, de tragikus hibákat is elkövető magyar külpolitikát.
Szerencse és döntés
Minden bizonnyal tartós nyomot hagyott volna maga után Pethő Sándor, ha az írásain felnövő újabb nemzedékeknek a háború után módjuk lett volna útmutatásait követve alakítani a magyar politikát. Apja szellemét akarta követni Tibor fia is, de a történelem, a kommunista hatalomátvétel közbeszólt. Ma nem is tudjuk felfogni, milyen szörnyű válaszutak elé került a magyar értelmiség 1947-1948-ban. A leginkább exponáltak vagy az előrelátóbbak – nehéz szívvel – az emigrációt, a szeretett és szolgálni kívánt haza elhagyását választották. Akik maradtak, azoknál inkább a szerencsén, mint saját döntésükön múlott, hogy elkerülik-e a börtönt, esetleg az akasztófát. Ha elkerülték, ráadásul már volt családjuk, akkor nem lehetett kikerülni a Rákosi-rendszer iránti verbális lojalitást, hiszen a Szabad Nép-félórákon, nyílt pártnapokon, felvonulásokon erre rákényszerültek, mert fejük felett lebegett az állásvesztés, a kitelepítés, a meghurcolás fenyegetése. Az ötvenhatos forradalom idején valódi meggyőződésükhöz híven megtagadták a kommunista ideológiát. A második szovjet beavatkozás után újra csak az emigráció kínált menedéket. Aki viszont hajlandó volt a bábkormány szolgálatába állni, az előtt megnyílt a karrier útja, különösképp 1962 után.
Utazások a fekete Malibun
Itt van a magyarázat, miért nem követte Pethő Tibor az apa útját, akiről Szekfű ezt írta halálakor: „Élete nagy fordulóin nem arra az útra tért, mely világi hatalom és gazdagság felé vezetett…” Pethő Tibor pártonkívüliként lett a Hazafias Népfront lapjává váló Magyar Nemzet főszerkesztője, tizenegy éven keresztül.
A hetvenes évektől országgyűlési képviselő, az Országos Béketanács alelnöke volt. Apja neve lekerült a lapról, szelleméből csak a nyelvi igényesség maradt meg. Az állampártot politikailag kiszolgáló újság mégis üdítő színfolt volt a magyar valóságot hűen bemutató riportjaival (az Utazások a fekete Malibun sok olvasónak lett kedvenc olvasmánya), kulturális rovatával, a sorok közötti üzeneteivel. Ez döntően Pethő Tibornak volt köszönhető.
Ő tette lehetővé, hogy az 1977. évi karácsonyi számban megjelenjen Illyés Gyulának a Ceausescu-rendszer hazugságait a hazai sajtóban először élesen visszautasító esszéje. 1987-ben ez a lap közölte azt a Pozsgay Imre-interjút, amely az MDF alapító nyilatkozatát ismertette, és a lapot a rendszerváltozás zászlóshajójává tette. Ki-ki döntse el, mi nyom többet a latban: a túlélést, sőt kellemes túlélést biztosító opportunizmus, vagy fontos magyar értékek megőrzése és terjesztése az önkényuralom évtizedeiben?
Jeszenszky Géza, történész
