Glória kell a politikacsinálónak? Hősökre van szükség? Legendákat kér a nép és vezetőinek éppen aktuális csapata? Vagy egyszerűen „csak” a napi történéseket kellene rögzíteni és megismertetni, értelmet keresni a szenvedésnek és a boldogságnak…? Háború idején különösen fontos lehet mindez. S az írók, a művészek és általában az értelmiségiek ezt mindig is tudták. S közvetve mindig is fontos – nemegyszer közvetlenül is alakító – szerepük volt a történelemben. Homérosztól Tolsztojig sorolhatnók a példákat, Erich Maria Remarque regényei csakúgy hatással voltak olvasóikra és a társadalomra, mint Éluard, Aragon vagy Neruda költészete. De világunk másik fertályáról is vannak példák. Libanon valamennyi háborúja tekintélyes és komoly literatúrát teremtett. Így volt ez 1848-ban, az 1975-től 1990-ig húzódó polgárháborúban, az 1982-es izraeli invázió vagy a tavaly nyári izraeli támadások után.
Ám az iraki háborúra valahogyan nem akaródzik reagálniuk az íróknak. Kivált az arab világ literátorainak. Néhány, nagyon is ritka kivételtől eltekintve, egyetlen arab író sem foglalkozott és foglalkozik a valahai Mezopotámia földjét vérbe és lángba borító háborúval. Míg a politikai kommentátorok bőségesen elemzik e tragédiát, az Irodalom és a Művészetek igen tisztelt képviselőinek hallgatása és a csönd – fülsiketítő. A Londonban megjelenő arab lap, az Asharq al-Awsat szerint az arab világ írói még csak nem is érdeklődnek az iraki háború iránt…
Sokan azzal magyarázzák e különös hallgatást, hogy valójában nagyon nehéz kibogozni, vajon mi és miért zajlik Irakban?! Mások vélhetőleg attól tartanak, hogy írásaikat alkalmasint a Szaddám-diktatúra védelmezéseként értelmezhetnék. Megint mások azt mondják: a művészek maguk is létfenntartásukért, nemegyszer puszta létükért küzdenek, s rájuk igazán igaz a mondás, miszerint háborúban hallgatnak a múzsák.
Az írók közönye csak látszólagos – érvelt Saker al-Anbari iraki regényíró az Asharq al-Awsat munkatársának. Al-Anbari is elismeri ugyan, hogy Irakban eddig még egyetlen míves regény sem született a háborúról, de rögvest hozzáteszi, hogyha nagy ívű munkák nem íródtak is, ám alkotásokban nincs hiány. Csakhogy ezek jó része asztalfiókban marad, mert pillanatnyilag jószerével az iraki napisajtó az egyetlen, ahol publikálhatják őket, ráadásul, ha meg is jelennek, Irak határainál tovább nem jutnak. De az újságban megjelentekben sincs sok köszönet: jobbábra gyöngécske propagandaversek ezek. A Bagdadban élő író szerint azonban nem is ez a legalapvetőbb probléma. Az arab értelmiségiek egész egyszerűen nem értik, hogy mi folyik Irakban – állítja. S úgy véli, hogy hazájában sekélyes, és felszínes az értelmiségiek gondolkodásmódja, naiv vízióik vannak, és a „megszállók” és a „nép” dichotómiájára egyszerűsítik az iraki valóságot. Amely persze ennél sokkal, de sokkal összetettebb. Többféle logika és megoldatlan történelmi probléma kínozza az országot, s az amerikaiak irányította megszállás mindösszesen csak a felszínre hozta ezeket. „Ezt az összetett helyzetet az arab értelmiségiek nem értik” – állítja a londoni lapnak adott interjújában az iraki író.
Mohamed Maszlum, aki szintén iraki és poéta, úgy gondolja, hogy más oka (is) van annak, hogy az arab írókat jobban érdeklik a libanoni háborúk, mint Irak immár több mint három éve tartó véres küzdelme. Szerinte igencsak nehéz állást foglalni egy olyan konfliktust illetően, amelyben egy diktatúra áll szemben egy birodalommal… miközben a libanoni helyzet sokkal egyértelműbb, vagy legalábbis annak látszik. A libanoni háborúkat ugyanis az Izraellel szembeni ellenállásként lehet értelmezni; azokban a konfliktusokban világosan megkülönböztethető, hogy ki harcol kivel és ki ellen, ráadásul annak megítélésében csaknem egyetértés van az arab világban. Ezzel együtt is, bár a libanoni háborúkat sok alkotásban megörökítették, ám valójában egyikük sem méltó arra, hogy irodalmi alkotásnak minősíthessék. Legalábbis Mohamed Maszlun szerint.
Ezt erősíti meg egyik szíriai „kollégája” is. „Ha bírálod, elítéled az iraki háborút, könnyen rád süthetik, hogy a tirannusokat véded, ha viszont igazolod, egyetértesz vele, akkor a megszállás hívének bélyegeznek. Ebben különbözik Libanon és Irak. Libanonban egyértelműek a frontok” – mondja Abid Iszmail szír költő.
Az iraki háborúról eddig kevés mű született, s ezeknek a nagy része költemény. A műkritikusok Szádi Juszefet emlegetik a leggyakrabban mint mértékadó és jó költőt, és sok dicséretet kap egy színdarab is, amelynek szerzője Dzsavad al-Aszadi, címe pedig: Bagdad hammamjai (A hammam arab fürdőt jelent.) Regény? Egyelőre nem született. Sem Irakban, sem Irak határain kívül. Talán a műfajból adódóan, talán mert még nem telt el elég idő hozzá, talán mert az alkotók szinte nem is tudják, mit és milyen környezetbe és szövegösszefüggésbe helyezzenek. Tény ugyanis, hogy a háború megindításakor az értelmiségiek, köztük az írók is, úgy tekintettek a koalíciós erők katonáira, mint akik a diktatúra végét, a megszabadulást hozták el Irak népeinek. Csakhogy ez a háború már jó ideje nem a szabadság, hanem a puskapor, az égő emberhús, a szenvedés, a romlás, az elnyomás szinonimája. A jótevőkből megszállók lettek, de lehet, hogy eleve azok voltak, ki tudja? Mi volt az ürügy és mi a valódi cél, ezt is csupán sejteni lehet, bizonyossággal semmit nem tudni – morfondíroznak az alkotók, vagy legalábbis erre hivatkoznak hallgatásuk magyarázataként.
Persze, tegyük szívünkre a kezünket: kinek volna kedve regényoldalakat írogatni, miközben körülötte bombák hullnak, és nem „csak” egy diktatúra, hanem egy világ omlik össze!? Az iraki írókat és költőket meg is lehet érteni.
De vajon a nem irakiakat?
Dzsavdat Hasszán szír poéta. Nemcsak ezt az iraki háborút ellenzi, hanem azt is, hogy írjon a háborúról. „Ámbátor, bármit írjon is az ember, ha annak van művészeti értéke, az már önmagában is ellenállást, a háborúval való szembenállást jelképezi” – adja elő a nyakatekert magyarázatot szintén a londoni arab lapban. Az ugyancsak szíriai Favaz Haddad viszont úgy gondolja, hogy bármit vetettek is eddig papírra a libanoni vagy az iraki háborúról, csak sietve kilökött mondatok, érzelmek pillanatnyi megfogalmazásai voltak, irodalmi érték nélkül. A versekkel vagy a novellákkal ellentétben egy-egy regény megírásához idő kell: távolság és távlatok. Csakis így lehet az események pergésétől független, érvényes igazságokat megfogalmazni… Valami hasonlót érez és mond ki Vafik Kansza szíriai költő és irodalomkritikus, ő több verset is publikált a tavaly nyári libanoni háborúról. Szerinte az arab világ költői riasztóan megtagadják hivatásukat és elhivatottságukat. Szégyenletes közönynek minősíti kollégái érzéketlenségét.
S vajon az európai írók-költők mit csinálnak? Pedig nekik félniük sem kell.
Úgy tűnik, hogy Irakról egyelőre csak a száműzetésben élő iraki írók írnak. Ámbátor ők egyelőre még szívesebben fordulnak a Szaddám-rezsim viselt dolgai felé, mint elemeznék a rezsim bukása utáni helyzetet. Igaz, az Egyesült Államokban élő Mahmúd Száed Szaddám City című könyvét – amely egy tanító életét beszéli el, akit minden indok nélkül börtönbe vetnek és megkínoznak a Szaddám-diktatúra idején – a brit irodalomkritika Kafka és Szolzsenyicin alkotásaihoz méri…
Szentendrei Lajos
