Ruha, ruha, ruha minden mennyiségben. Márkás vagy márkátlan, vagy márkátlan márkás? S az eredet? Na, ezt fedje homály…Fotó: Bielik István Az utóbbi időben sok szó esett az úgynevezett kínai piacokról, s a köz figyelmét fölkeltő témák iránt fogékony szerkesztőség nem engedheti meg magának, hogy csak úgy elmenjen a jelenség mellett. Megszólaltak szakemberek, politikusok, s az „emberek” – copy right by O.V. – is kifejtették álláspontjukat. Így esett, hogy rám esett a választás, mennék már ki a Józsefvárosi Piacra, terepre.
A piac igazgatóságán megtudom, hogy semmit sem tudhatok meg. Semmilyen adatot nem adhatnak ki és forgatócsoportnak sem engedélyezik a munkát. Gyorsan ellenőrzöm magam, és miután meggyőződöm arról, hogy nem vagyok forgatócsoport, elvegyülve a Népszínház utca népe között 28-as villamosra hágok. Az Orczy térnél már erős nosztalgiahullámok öntenek el, de amikor a boldog emlékezetű egykor volt Ganz gyár kapui előtt suhan a villamos, már a torkom is elszorul. A legendás „68-as évben én a barrikádok helyett mint a jövő esztergályos reménysége a VI-os kapunál szálltam le ifjú kollégáimmal, hogy fémforgácsolással építsük a szebb, szocialista jövőt. Sajna, egy év elég volt, hogy a szakma és én is rádöbbenjünk, a flört félreértésen alapult, mi soha nem lehetünk egymáséi, de ez már egy másik történet.
Nos, a Kőbányai úti megállóból máris a kaland, távoli, egzotikus tájak szele csap meg. A kapu fölötti táblán magyarul, kínaiul és ha jól sejtem, vietnámiul is ott virít a felirat: Józsefvárosi Piac.
A MÁV szóvivőtől azért mégis csak beszerzek néhány alapvető információt, hiába, a terra incognita, az ismeretlen föld ezernyi veszélyt rejtő vidékeire nem megy az ember legalább némi tudásmorzsa nélkül. Rögvest mellbe vág, hogy nekem mostan negyven ezer négyzetméternyi, vagyis mintegy négyhektányi konténer-stand erdőben kell majd valahogyan eligazodnom. Gazdagabb leszek azzal az ismerettel is, hogy a korábbi „rakterület” 1993 óta piac, s jelenleg határozatlan időre bérbe adta az állami vasúttársaság. A józsefvárosi önkormányzat főépítésze, Miasnyikov Péter szerint a cég, ha akarna, irodaépületeket is húzhatna a telekre, mert amúgy intézményi besorolású terület. Egyelőre azonban valószínűleg nincsenek ilyen szándékok, bár már többször fölröppent a hír, hogy bezárják a piacot. Azért addig még alhatunk pár sort.
Végre bévül a kapun földerítő őrjáratot szervezek, terepszemlére indulok. Első benyomásom, hogy ez a hely város a városban, saját szabályokkal. Kétségtelen, a nemzetiségi megoszlás valóban a hanok (kínaiak) javára dől el, de azért akadnak más kisebbségek is, vietnámiak, néhány arab valutás, török büfés, és a legnagyobb hazai kisebbség képviselőiről se feledkezzünk meg.
Annyi bizonyos, ha a terméklistát nézzük, a ruhafélék elemi túlerőben vannak, s csak utánuk jönnek a játékárusok, illatszeresek, késesek, mobiltelefonosok. Jut eszembe, ennyi jatagánt, machétát (bozótvágókést), túlélőkést én a Rambo összesben sem láttam. Ha a jó öreg nyugdíjas Sandokan erre tévedne, hangos és görcsös zokogásban törne ki, mert eszébe jutna ifjúsága, amikor ezekhez hasonló metélőkkel aprította a rossz fiúkat.
Zokogásról azonban szó nincsen. Éppen hogy általában vidám itt a hangulat. Vámkommandó nincs a láthatáron, igaz, pénztárgépet sem sikerül megpillantanom egész napos túrám során a több száz, ha nem ezer stand egyikén sem. No de minek ide az a hitvány masina, itten a bizalomra épül az üzleti élet. Talán ezért is a könnyed hangulat, vagy a konfuciánus világszemlélet? Ki tudja? Mindenestre több helyen is kínai legények ütik a blattot hangos kurjantások közepette. Az ember kedvet kapna, hogy beszálljon, de sem a nyelvet, sem a játék logikáját nem érti.
Sietek leszögezni, nem igen tapasztalom a hülye kabarétréfákban agyonkoptatott „kici magyar ócón adom” formulát. Először is az árusok nem agresszívak, nem rángatják a delikvenst és ki tudják mondani, hogy „vegye meg, olcsón adom”. Cseng úr – már ha tényleg ez a neve – is viszonylag jól, de legalábbis érthetően beszéli a szittyák nyelvét. Elmondja, ő csak a standot bérli egy honfitársától és ha nem is fényesen, de megél a piacból. A felesége is itt él vele, de a gyerek a nagyszülőkkel otthon maradt Kínában. Évente egyszer utazhatnak haza, hogy meglátogassák. Az áru beszerzéséről már hiába faggatom, udvarias keleti mosoly és az üzleti titok rekeszti be a beszélgetést.
Tényleg kár lenne ezt a P. Howard (Rejtő Jenő, újnáci honfitársaink kedvéért kurzívval szedve Reich Jenő) tollára méltó színes, vidám világot eltörölni a föld színéről. Valami Koszorús nevű fideszes képviselő mondta is az egyik tévécsatornán közvetített riport műsorban, hogy ezt nem lehet a szegény néppel megtenni, meg az sem igaz, hogy a kínai piacon nem adnak nyugtát a kereskedők, ő mindig szokott kapni. Itt az alkalom, most a valóság, a tények királyvizének próbája alá vetjük a politikus szavainak aranyfedezetét. Tán csak nekem nincs szerencsém, vagy messziről lerí rólam, hogy nem vagyok Koszorús képviselő úr, mert sem az ötpár zokni, sem a hat alsógatya vásárlásánál nem akadok össze nyugtával. (Mellesleg a zoknik tényleg jók a 42-es lábra, de az XL-es férfi gatyák legföljebb egy anorexiás kiskamaszra mennének föl. Persze ez már csak otthon derül ki.) Hacsak nem számlákra gondolt a képviselő úr. Mert azt tényleg kapni. Igaz, nem a standokon a kereskedőktől. Előttem is két nyóckerületi brillantinos hajú Travolta fülig mosollyal lép a pultokhoz és kérdik, kell-e számla. Több kollégájukkal is összefutok még, van aki cigarettát is kínál kabát alól, de velem nincs szerencséjük. Nem számlázok, nem dohányzom.
Megvallom töredelmesen, a szegény néppel is elkerüljük egymást. A november eleji hétfőn is leginkább a tipikus magyar kisvállalkozók népesítik be a piaci világot. Zsuzsa Debrecenből jött – errefelé vezetékneve, főleg valódi, senkinek sincs, ha egyáltalán szóba áll az emberrel valaki – a többiekhez hasonlóan jókora sötét műanyag zsákokban viszi az olcsó ruhát, cipőt. A kálvinista Rómában a butikban kell majd el a kelme két-háromszoros áron. A bevásárlóközpontokban ennél persze magasabb a szorzó. Aki nem kereskedő, az sem úgy néz ki, mint aki a szájától vonná meg a falatot az ezerötszáz forintos edzőcipő miatt. Legyünk azért igazságosak, biztos, hogy van egy réteg, amelyik tényleg nem engedheti meg magának, hogy ne itt vásároljon.
A munkában megéhezik az ember fia, s válogathat kedvére. Egy ezresből már fényesen belakhat török, vietnámi, kínai és magyaros kis- és nagytálból, gyrosból. A büféknél azonban elhagy a riporteri bátorság. Visszariaszt az orrbavágó fűszerszag felhő. Félek, ezek a húsok már valószínűleg túlvannak az érettségnek azon a fokán, amit még a gyomrom elvisel. Egyszer minden jónak vége szakad. Kiszédülök a kapun és még éppen idejében ugrom félre a 28-as villamos elől.
