Tudomány
Egyedülálló tudománytörténeti kiállítás nyílt a budapesti Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban, ezen a látogatók megismerhetik a több tízmillió ember halálát okozó, Európa egyharmadát kiirtó és még a 20. században is aktív kór, a pestis történetét.
A Távol-Keleten olykor ma is felbukkan a kórokozó (Fotó: Reuters – Arko Datta)
Először a 6. században észlelték a pestis okozta járványszerű megbetegedéseket. A mai francia területeket is elérő hullám a lakosság harminc százalékát pusztította ki. A történelem legnagyobb pestisjárványa az 1346-ban kezdődő volt. A krónikások szerint a Krím-félszigeten lévő Kaffa várát ostromló tatár seregek hajítógépekkel – gyakorlatilag az első biológiai fegyverként – fertőzött hullákat lőttek be a várba a védők közé, és a betegség elől menekülő kereskedők hurcolták magukkal a kórt Genovába és Velencébe. Innen a járvány már megállíthatatlanul terjedt tovább Skandináviáig, Írországig és Moszkváig. Elsősorban a zsúfolt városokban terjedt, és sok helyen a lakosság kétharmadát elpusztította.
Lappangó kór
A fekete halál, ahogy jött, úgy el is ment, a következő négyszáz évben azonban újra és újra felütötte fejét. Moszkvában 1572-ben, Nápolyban 1656-ban, Londonban 1664-65-ben, és az Osztrák Birodalomban az 1710-es években volt tömeges megbetegedés. A pestis utolsó nagy hulláma Nyugaton 1720-tól 1722-ig, Keleten 1770-tól 1771-ig pusztított.
Hazánkba feltehetően I. (Nagy) Lajos király Itáliából hazatérő katonái hurcolták be a kórságot, amely a 18. század utolsó harmadáig a magyar egészségügy legnagyobb problémája maradt.
Számos irodalmi emlék, köztük Boccaccio és Defoe művei tanúskodnak arról, hogy a pestis gyökeresen átalakította az európai kultúrát. Minden megváltozott, a temetkezési szokásoktól az imádságokig, megcsappant a munkaerő, ezáltal értékesebbé vált, átrendeződtek a birtokviszonyok. Az államok példátlan módon avatkoztak be polgáraik életébe: a betegeket befalazták házaikba, máshol betiltották az utazást és a kereskedelmet. Európa-szerte üldözni kezdték a járványért felelőssé tett zsidókat is. Máshol, a Bánátban és Dél-Erdélyben a vámpírokat okolták a bajokért.
A bolha volt a felelős
A pestissel fertőzött beteg legjellemzőbb tünete a nyirokcsomók, főként a lágyékon, hónaljban és a nyakon kialakuló duzzanata volt.
A gyakran tojás nagyságúra megnövő daganatokat nevezték bubó-nak, innen ered a bubópestis elnevezés. A bubóban összegyűlő váladék idővel elfeketedik, és bűzös genny formájában kifakad. A beteget magas láz, vérzések, tudatzavar és fájdalom gyötri. A kór lappangási ideje lehet egy hét is, halálozási aránya 25-40 százalékos. A tüdő gennyes gyulladása, az erősen fertőző köpet miatt oka lehet a beteg környezetében fellépő tüdőpestisnek is. A tüdőpestis lappangási ideje lényegesen rövidebb, mivel a betegség közvetlenül jut a szervezetbe, a beteg általában három nap alatt meghal. A pestis harapással is terjedhet, ilyenkor a vér fertőződik, ekkor is százszázalékos a halálozási arány.
A pestis kórokozóját egészen 1894-ig nem tudták azonosítani. Alexandre Yersin, a Pasteur Intézet kutatója és Shibasaburo Kitasato, Robert Koch egyik tanítványa voltak az elsők, akik egy bolha székletében megtalálták a később Yersinia (Pasteurella) pestisnek elnevezett, pálca alakú, hőre érzékeny baktériumot. A tudósok kimutatták, hogy az állatról állatra vándorló rovar előgyomrában gyűlnek meg a baktériumok, és amikor a bolha táplálkozik, akkor kerülnek az emlősök véráramába, nyirokrendszerébe, és indulnak pusztító útjukra. Az évszázadok során dúló járványok elterjedéséért tehát a bolha és gazdája – a másik leggyakoribb hívatlan vendég -, a patkány voltak a felelősök. Szakértők szerint a pestisjárványok megszűnésének fő oka, hogy a házi patkányt a 18. században kiszorította a nagyobb testű, agresszívabb vándor rokona, a Rattus norvegicus.
Futás a vész elől
A korabeli ember kétféleképpen védekezhetett a pestis ellen. Az egyik a megelőzés, a karantén intézménye, ebben negyven napot kellett az idegennek eltöltenie, illetve a pestis elől való menekülés. A másik mód a betegség gyógyszeres, fizikális, életmódbeli és sebészeti kezelése volt. A gyakran alkalmazott gyógyszerek közé tartozott az egyszarvú tülke, a különböző drágakövek és illatos növények. A köpölyözés és nedvcsapolás mellett az orvosok gyakran mágikus eljárásokat is alkalmaztak. A betegség 20. századi kezelése igen egyszerű, antibiotikumok szedésével akár egy hét alatt is meggyógyulhat a fertőzött. Ennek ellenére az 1959-ben véget érő távol-keleti járvány 12 millió ember halálát okozta, és a mai napig a világ számos országában észlelnek egymástól elszigetelt, élelmiszer okozta vagy állatokról az emberre terjedő megbetegedéseket.
Koczka István Pál
