Sokan azt hiszik, hogy Jézus és az apostolok idejében a mózesi Törvény hatásának köszönhetően a júdeai társadalom erkölcsi állapota összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint napjainkban. Azonban, jóllehet a korabeli iratok, az Újszövetség, Josephus Flavius, a qumráni tekercsek és a rabbinikus irodalom nagyon kevés dologban értenek egyet, abban teljes az összhang közöttük, hogy az 1. századi Júdeában az egyéni és a közösségi morál egyaránt a legsúlyosabb válságban volt.
A mai szemmel nézve szinte anarchikusnak mondható közállapotok előzményei kétszáz évvel korábbra, Nagy Sándor hódításainak idejére nyúltak vissza, aki megkezdte a Közel-Kelet átnevelését a hellén világnézetre és kultúrára.
A hellenizmus nemcsak az elnyomó hatalom erejénél fogva késztette igazodásra a júdeaiak tömegeit is, hanem önmagában, kulturális erejénél fogva is nagyon vonzó volt, különösen a fiatalok számára. A test szépségét és a lélek kifinomult művelését egyesítő felfogás, mely ugyanakkor erkölcsileg jóval szabadabb életfelfogást hirdetett, mint a Tóra, tömegeket ragadott magával. A jeruzsálemi papok gyakran otthagyták a templomi áldozatokat, hogy időben odaérjenek a lóversenyre; számos fiatal görög módra meztelenül edzett a többiekkel a hatalmas tornacsarnokokban; a papság, az írástudók uralkodó osztálya körében is híveket hódított magának a görög kultúra.
A mózesi Törvényhez hűséges, az erkölcsi romlás miatt aggódó körök ellentámadásba lendültek, hirdették a megtérés szükségességét, és különböző csoportokba szerveződtek. Az egyik ilyen – konzervatív papok által vezetett – közösség súlyos konfliktusba keveredett a korrupt és törvénytelen, hellenista jeruzsálemi főpapsággal, és miután e küzdelemben alulmaradt, i. e. 150 körül kivonult a társadalomból, a sivatagban ütve fel főhadiszállását: ők a holt-tengeri tekercseket ránk hagyó qumráni közösség.
Egy másik csoport ugyanebben az időszakban a társadalmon belül maradva kísérelte meg a Törvényhez való hűséget, az erkölcsi tisztaságot megőrizni és terjeszteni. ők fő célkitűzésükké azt tették, hogy a törvényhű írástudók által javasolt módon elkülönítsék magukat a társadalom bűnös módon élő tagjaitól (innen a nevük: elkülönülő, párús – azaz farizeus), és így minden körülmények között megőrizzék erkölcsi és szellemi tisztaságukat. Eredendően jó szándékú mozgalmuk fő jelszava ez volt: „Építsetek védőkerítést a Törvény köré!” Ezen azt értették, hogy a Mózes által adott parancsokat értelmezni kell az újabb kor kihívásaira, és pontosabban meg kell határozni, mi tilos és mi nem egy zsidónak. Annak érdekében, hogy a Törvény parancsait még véletlenül se hágják át, újabb rendeletekkel szigorították meg azokat, és egészen részletesen szabályozták, szinte a nullára csökkentve az egyéni lelkiismeret szabadságát értelmezésükben. Újabb és újabb védelmező parancsok százai születtek a vének, az írástudók és a bírák részéről, hogy megvédjék a népet a hellenizáció, az elvilágiasulás befolyásától. Mivel őket, különösen a vének legfelsőbb tanácsát, a 71 fős Szanhedrint erre maga a mózesi Törvény hatalmazta fel (5Móz 17:8-13) halálbüntetés terhe mellett előírva a nekik való engedelmességet, ezért a népre nagy erkölcsi nyomás nehezedett, hogy parancsaikat meg kell tartani. Részletesen szabályozták a tisztességes öltözködést, a nem-zsidókkal vagy engedetlen zsidókkal és kultúrájukkal való érintkezés engedélyezett és tiltott módjait, az istentisztelet menetét, a családi, közösségi, gazdasági, kulturális és társadalmi élet és érintkezés minden részletét. Fenntartották maguknak a Szentírás egyedül helyes értelmezésének jogát is.
Jóllehet a farizeusok létszáma Jézus és az apostolok korában mindössze hatezer főnyi volt, ami elenyésző kisebbség a két és fél milliósra becsült lakossághoz képest, az 1. századra mégis uralkodó befolyásra tettek szert (korábban üldözött kisebbség voltak). E hatalmuk kiépülését annak köszönhették, hogy erős konzervativizmusuk, erkölcsi-szellemi tisztaságuk (vagy legalábbis annak látszata) és az Írás iránti elkötelezettségük, abban való jártasságuk miatt elsősorban ők töltötték be az egyes városok bírói posztjait, és többnyire ők voltak a zsinagógák és általában a vallási élet vezetői. Mivel a mózesi Törvény nem választja el egymástól az államot és az „egyházat”, hanem erkölcsi-szellemi alapon szabályozza a politikai élet, államigazgatás, gazdaság stb. területeit is, ezért a mindössze 0,24 százaléknyi farizeus e döntéshozó pozíciókba kerülve legalábbis Júdea társadalmi életét sikerrel lefedte. Galileában és a többi periférián ez jóval hézagosabb volt, ezért aztán a farizeusok nyomása elől menekülő „szabadabb szellemek”, illetve bűnösök ezekre a helyekre települtek át. A farizeusok fegyelmezése elől elszökők igen nagy része Szamariában telepedett le, így amikor Jézus ottani tevékenységéről olvasunk, ezt is figyelembe kell vennünk.
A gazdasági, vallási, közösségi és egyéni ügyekben egyaránt ítélkező bírák, a hitéletet szabályozó zsinagógavezetők, valamint a legfelsőbb tanácsban, a Szanhedrinben többségbe került farizeusok befolyása így a köz- és a magánélet minden szférájába behatolt. Valamennyi korabeli iratból kiderül, hogy a Törvény köré épített „védőkerítésük”, azaz rendelkezéseik és bibliaértelmezéseik számonkérése így súlyos, megfélemlítő teherként, vallási terrorként nehezedett a népre. Ugyanis aki nem fogadta el ezeket, hanem kizárólag a Szentíráshoz kívánta szabni magát szabad lelkiismerete szerint, az – legalábbis Júdeában – gazdaságilag is, emberileg is, kapcsolataiban is ellehetetlenült. A farizeusok és a nép nekik – félelemből – feltétel nélkül engedelmeskedő része ugyanis radikálisan megszakítottak minden gazdasági, társadalmi, hitéleti és emberi kapcsolatot az „engedetlenekkel”. A zsidó társadalom ekkor végletesen és végzetesen kettészakadt két egymással alig érintkező részre: a „bűnösökre” és a „megbízhatókra”.
Ennek pedig mindkét oldalon további súlyos személyiségkárosodás lett az eredménye. A bűnösök súlyos bűntudat alatt éltek, amint ez jól látszik például a galileai Péter első reakciójából Jézus csodájára: „Menj el tőlem, Uram, mert én bűnös ember vagyok!” A farizeusok oldalán azonban még mélyebb problémát okozott, ha minden igyekezetük ellenére mégis törvényszegésbe kerültek. Ha ugyanis elismerték ezt a többiek előtt, akkor elvesztették hitelüket, ám ezzel elvesztették megélhetésüket, kapcsolatrendszerüket is. Különösen a családfőkre nehezedett nagy nyomás, mivel őket családjuk eltartásának felelőssége is terhelte. Ilyen helyzetben az egzisztenciális félelem igen nagy úrrá válik, különösen egy olyan közegben, ahol a vallási és az intézményi-gazdasági-állami élet ennyire szorosan eggyé válik. Tekintettel arra, hogy a farizeusok nagy többsége sem volt képes hiánytalanul megtartani sem a mózesi, sem a rabbinikus törvényeket, és legtöbbjük nem vállalta fel a nyilvános beismerés következményeit, a mozgalmat egyre jobban áthatotta a képmutatás, majd pedig – miután másképp nem lehetett a lelkiismeretet elhallgattatni – a rejtett vagy nyílt cinizmus.
Sokan azt hiszik, csak az Újszövetség ad ilyen képet a farizeusokról. Ez nem igaz. A qumráni iratok jóval szigorúbb véleménye szerint a farizeusok és a szadduceusok („a cinikus férfiak, akik Jeruzsálemben a népen uralkodnak”, „a Verem Fiai” stb.) reménytelen figurák, akik már nem is képesek megtérni, a kárhozat fiai, akiket nem is szabad megtérésre inteni. Josephus Flavius pedig olyan súlyos korrupciós ügyekről számol be, amelyek az egész Szanhedrint áthatották: egy ízben például maga a Nagytanács farizeus elnöke vesztegette meg ajándékokkal a tagok többségét, köztük magát a főpapot is (!), hogy azok az ő barátját válasszák meg egy fontos posztra. A korrupció tehát a legfelsőbb szintig átitatta a törvényhozást és az igazságszolgáltatást. Még a rabbinikus irodalom is ilyen történetekkel jellemzi azt az időszakot: „A bölcs elmagyarázza nyilvánosan a kamatszedést tiltó parancsot, ő maga pedig kamatra adja kölcsön a pénzét; tanítja, hogy »Ne rabolj!« ő maga pedig rabol; tanítja, hogy »Ne lopj!«, ő maga pedig lop… Egyszer egy embernek ellopták a köpenyét, elment a bíróhoz, és látta a köpenyét kiterítve annak az ágyán… Egyszer egy embernek ellopták a lábosát, elment a bíróhoz, hogy panaszt tegyen, és ott találta a lábosát annak a tűzhelyén.” Pál apostol, aki maga is farizeus volt korábban, szintén hasonlóan jellemzi a közállapotokat. (folytatás)
