Picasso 1957-ben másodszorra rajzolta meg Daniel Henry Kahnweiler portréját, mely szintén a Rupf-gyűjtemény darabja lett, s most itt látható a budapesti kiállításon
Fernand Léger 1939-es, Kompozíció két ébresztőórával című képe a legkésőbbi mű a festőtől a Rupf-gyűjteményben A Szépművészeti Múzeum Picasso, Klee, Kandinszkij – A svájci Rupf-gyűjtemény remekművei című tárlatának meglátogatására érdemes hosszabb időt szánni. És nemcsak azért, hogy kényelmesen elgyönyörködhessünk a Bernből jött kilencvenegy darab műalkotásban, a képekben, grafikákban, szobrokban, amelyek a múlt század első felének progresszív képzőművészetébe nyújtanak meglehetősen széles körű betekintést, hanem hogy nyugodtan végignézhessük a kiállítás talán legizgalmasabb részét, „kísérőrendezvényét”, azt a bő háromnegyed órás portréfilmet, amelyben 1960-ban Daniel Henry Kahnweiler meséli el visszaemlékezéseit a korszak művészetéről, művészeiről.
Az akkor hetvenhat éves Kahnweiler (1884-1979) német származású műkereskedő volt, aki 1907-ben nyitotta meg első galériáját a párizsi Rue Vignon 28. szám alatt, s attól kezdve a modern művészet egyik legjelentősebb propagátora lett. 1912. december 18-án például kizárólagos szerződést kötött Pablo Picassóval az akkor harmincegy éves művész munkáinak kizárólagos forgalmazására, de ugyancsak egyedül ő árulta többek között Derain, Vlaminck, Van Dongen, Braque, Juan Gris vagy Léger alkotásait is. Emellett művészi könyveket adott ki, s nem mellesleg őt tartják a „kubizmus” szó megalkotójának is. (A francia állam azonban mindezek ellenére sem méltányolta túlságosan Kahnweiler kulturális tevékenységét: a két világháború alkalmából 1914-ben, majd 1940-ben is el kellett hagynia Franciaországot; először mint „ellenséges” német állampolgárt utasították ki, másodszor zsidó származása miatt kellett menekülnie, s választott hazája, biztos, ami biztos, mindkét alkalommal elkobozta és elárvereztette a boltjában maradt árukészletét is.)
Kahnweiler párizsi galériájának egyik első s majd rendre visszatérő vásárlója régi barátja, a svájci Hermann Rupf, egy berni rövidáru-kereskedő fia, majd később a papa üzletének továbbvivője volt, aki az évek során – 1910-től feleségével, Margrittal közösen – mintegy háromszáz darabos kollekciót gyűjtött össze a kor avantgárd műveiből. Ráadásul a házaspár nemcsak a művészek alkotásait gyűjtötte, de magukat a művészeket is: gyakori vendégek voltak Picasso, Gris, Hans Arp és mások műtermében, Paul Kleehez pedig kifejezetten szoros barátság fűzte őket. Hermann Rupf ráadásul olyannyira beleásta magát kora művészetébe, hogy számos cikket is írt a témában, s 1957-ben díszdoktorrá is választották.
A házaspár, mivel leszármazottjuk nem volt, 1954-ben alapítványt hozott létre gyűjteménye ápolására, illetve bővítésére. Az anyag a berni Kunstmuseumba került, s ma már a kortárs művek vásárlásával kereken kilencszáz darabosra bővült.
Ebből válogathatott – elsősorban jó személyes és szakmai kapcsolatainak köszönhetően – erre a mostani kiállításra Geskó Judit, a Szépművészeti Múzeum kurátora, aki így valóban egyedülálló tárlatot hozhatott el Budapestre. (Amúgy a gyűjteményből ez a második kiállítás Svájc határain kívül.) Egyedülállót abból a szempontból is, hogy a csaknem száz mű (közte a három húzónévtől több mint ötven) valóban autentikus képet ad a látogatóknak a modern európai művészet legjaváról.
Január 27-ig tehát érdemes hosszabb időt szánni a Szépművészeti Múzeum felkeresésére. Aki pedig tovább is érdeklődik a téma iránt, annak szívből ajánlható a kiállítás katalógusa, amelynek függelékében egy csaknem hetvenoldalas tanulmány, Orosz Márton kiváló írása nyújt minden eddiginél alaposabb áttekintést az avantgárd művészet 1907 és 1939 közötti közép-kelet-európai és magyarországi gyűjtéséről Németországtól Szlovákián és Ukrajnán át a Szovjetunióig, a balti államoktól Lengyelországon és Jugoszlávián át Romániáig, Kassáktól Balázs Bélán át Füst Milánig, Rippl-Rónai Ödöntől Oltványi Ártinger Imrén át Radnai Béláig.
Persze időt ennek az elolvasására is kell szánni.
Martos Gábor
