Héthatár
Most, hogy váratlanul felhevült a vita a rendszerváltozásról, egyetlen mozzanat különösen erős, jelesül az, hogy az első kormányzat azért volt képtelen a radikálisabb változtatásra, mert itt volt nyolcszázezer darab párttag, ami a rokonokkal „felszorozva” két-három milliós „ellenálló” tömeget jelent (plusz az oroszok és a munkásőrök). Hát ezek miatt maradt minden a régiben, sőt. Mi tagadás, magam és családom ebbe a jelentős népelnyomó kisebbségbe tartoztunk, barátaim jó részével egyetemben. Hiába is tagadnánk, én és barátaim jó része „komcsi” vérszipoly volt, családjaink a régi rezsim haszonélvezői, ám mit tesz Isten, ez a haszonélvezet valahogy nem volt érvényes se a Horn-féle négy év (Boldog békeidők… a mából visszanézve), se a mai parlamenti többség regnálása idején. Haszonélvezőként az átkosban lehettünk megfigyeltek és elbocsátottak, már hogy azok által, akikkel egyazon pártba voltunk beiratkozva.
A komcsizások se nem érintenek, se nem érdekelnek, úgy látom, buta (megbántott) emberek (köztük a mai „emdéfesek”, az „antalli örökség” birtokosai, óh…) harsogják, nyökögik, kárálják… Nyikhajok és szegény kudarctűrésre képtelenek. Akik nem tudnak vagy nem akarnak mérlegelni, amikor azt hiszik, hogy politizálnak, és akiknek pár napra megjavul az emésztésük, ha beülnek rozoga számonkérő székükbe, és felhívják – a derék – Csintalan Sándort a Hír Tv-ben, majd „leleplezik”.
Körülpillantva barátaim között, hátranézve a magam rendszerváltó éveire, mintha ez a komcsizás nem volna minden tekintetben igaz. Kedvelt kollégáim közül a Mozgó Világban, amely lapot valóban a magyarhoni kommunisták leggyalázatosabbjai számolták fel – az 1983-as „új” főszerkesztő ma is főszerkesztő, patrónusai, részben mint „rendszerváltó” szocialisták a parlamentben, részben mint független értelmiségiek nagyon pénzes privát stallumokban ülnek -, nos, párttag kollégáim egyike Antallnak megfelelt, mint kormánypárti frakcióvezető a másik mint a külügyminisztérium főtitkára, engem a Magyar Távirati Iroda élére nevezett ki a kormányfő.
Egyik bolsevik barátom most adott ki egy hatalmas könyvet bájos és okos kislányával közös kutatásuk eredményeként Tóth Ilona meggyilkolásáról (igazi jó kommunisták gyártották ellene a hamis vádakat), egyik keresztkomám egy mind karakteresebb jobboldali lap főszerkesztő-helyettese, a másikuk, aki államtitkár volt mind az antalli időkben, mind a Fidesz négy évében, a huszadik századi – egyben náci és bolseviki – létrontás legradikálisabb bírálójaként publikálja könyveit. És sorolhatnám a végtelenségig. Persze nem akarok én felmentést adni a régi rezsim gazembereinek: ha szabad árnyalnom, a tagkönyvteleneknek éppoly kevésbé, mint a tagdíjfizetőknek. Hogy miért léptünk be az MSZMP-be valamikor a hetvenes évek elején, ott hogyan viselkedtünk, arról tessenek kit-kit megkérdezni, mielőtt… Rég volt, de a történelem palettáján akkor sem csak két szín létezett.
Mindenesetre – jut eszembe – bolsevik irodalmi berkeinkben akkortájt nagy rokonszenv övezett egy E. Péter nevű tördelőszerkesztőt (vajh”, kikre szavaz mostanság?), aki egy napon belépett a pártba. Másnap viszont kilépett. „Miért?” – kérdeztük. „Nem vált be” – így ő.
(Folyt. köv.)
Alexa Károly, irodalomtörténész
