A szovjet kézi vezérléssel irányított Kádár-féle bábkormány 1956 decemberében kezdte meg a forradalomban és szabadságharcban részt vevők elleni megtorlásokat. December 11-én bevezették a rögtönítélő bíráskodást, december 15-én elkezdték a statáriális kivégzéseket. Január elejétől már a munkabeszüntetést és a „sztrájkra való felbujtást” is halálbüntetéssel fenyegették. Az MSZMP Politikai Bizottságának 1957. december 10-i ülésén Kádár János így értékelte az „ellenforradalmi erők megsemmisítéséért” folytatott bűnüldöző munka hiányosságait: „1956. novemberben vagy ezerhatszáz fasisztát a másvilágra lehetett volna küldeni, decemberben már úgy nem lehetett volna, januárban még kevésbé, és mennél tovább megyünk, annál kevésbé.” Egy 1969. évi igazságügy-minisztériumi feljegyzés szerint az „ellenforradalommal kapcsolatos bűntettek” miatt összesen 10 016 személyt (ebből 329 fiatalkorú) ítéltek szabadságvesztésre, és 259 személyt ítéltek halálra 1958. december 31-ig. Az MSZMP központi lapja, a Népszabadság 1989 júniusában 235 áldozatot említ, az ENSZ egy jelentése azonban 453 kivégzésről írt. Az 1956-os Intézet kutatóinak becslése szerint 1956 és 1961 között 350-400 embert végeztek ki, míg Gosztonyi Péter svájci magyar történész egy Berecz János volt KB-titkárral 1989 tavaszán folytatott beszélgetésére hivatkozva hatszáz kivégzést tart reálisnak A magyar Golgota címmel megjelent könyvében. A győztesek bosszúja kegyetlenebb volt, mint az 1848-49-es szabadságharcot, az 1919-es proletárdiktatúrát és 1945-öt követő megtorlások együttvéve. 1956 és 1963 között összesen 22 ezer embert börtönöztek be, 13 ezret internáltak, és legalább százezer ember volt kitéve különböző megtorló intézkedéseknek. 1956. november 4-e után körülbelül kétszázezer ember menekült el Magyarországról.
Gyermeket is ölt a vad ösztön
Történészek szerint a megtorlások három funkciót töltöttek be: a pacifikálást, az elrettentést és a berendezkedő apparátus bosszúvágyának kielégítését. A börtönökben sokakat – köztük nőket és kiskorúakat is – brutálisan vallattak, megkínoztak. Egy 1957-es törvénnyel lehetővé tették a tizenhat éves kor fölötti fiatalkorúak halálbüntetését. Így ítélték el Mansfeld Pétert is. A megtorlás áldozatául esett Tóth Ilona is, akit egy ÁVH-s brutális meggyilkolásáért helyeztek vád alá. A huszonnégy éves orvostanhallgató megítélése máig vitatott, hiszen egyesek szerint valóban elkövette a bűncselekményt. Tény viszont, hogy Tóth Ilonát koncepciós per keretében, kierőszakolt vallomás alapján ítélte halálra a bíróság.
