A brit és részben az amerikai csapatok várható visszavonásának arányában Irán kiterjeszti befolyását Szaddám Huszein egykori birodalmának síiták lakta déli régióira, ahol szent városai, vallási központjai vannak. Ez újra megváltoztathatja a nyugtalan térség erőviszonyait. Washingtonban nem alaptalanul tartanak attól, hogy a növekvő étvágyú perzsa állam különböző mértékben hatókörébe vonhatja a katonai erő tekintetében Teheránnál jóval gyengébb Szaúd-Arábiát, Kuvaitot és Katart is. Ez pedig azt jelenti, hogy a Perzsa-öböl kőolajban gazdag nyugati partvidékén kitermelt mintegy napi kétszázmillió hordó kőolaj – a világ termelésének egynegyede – kikerül Washington ellenőrzése alól, és Iránt erősíti.
Bushék bizonytalanok
Részben ez áll a hátterében annak, hogy David Petraeus tábornoknak, az Irakban harcoló amerikai erők főparancsnokának az ott állomásozó 170 ezer fős kontingens idei sikeréről és jövőbeni csökkentéséről a kongresszus két házának összevont ülésén elhangzó előadása után a Bush-adminisztráció óvatosan keresi az Iránnal való megegyezés útját. Ehhez azonban, megerősítendő pozícióit, Teheránt először szeretné diplomáciailag elszigetelni. Ezt szolgálják az európai szövetségesek hellyel-közzel verbális háborúra emlékeztető Irán-ellenes kijelentései, másrészt a nagy bankok növekvő száma, amelyek nem hajlandók Iránnal együttműködni.
Teheránnak persze egészen mások a szempontjai. Az évszázadok során az egykori Perzsia régóta törekedett a történelmi Mezopotámia helyén létrejött Irak megsemmisítésére. Az 1935 óta Iránnak nevezett ország birodalmi álmait sajátos módon a 2003-ban Szaddám Huszein országára támadó amerikaiak hozták közelebb a valósághoz: a fő ellenség leigázása után az ajatollahok országa előtt megnyílt a lehetőség a közel-keleti középhatalmi státus s vele a rég vágyott dominancia megszerzésére.
A Kreml kettős játéka
Ehhez azonban a súlyos belső konfliktusokkal, a diplomás fiatalok tömeges munkanélkülisége okozta társadalmi elégedetlenséggel küzdő Teheránnak szövetségesre van szüksége. A jelek szerint ezekben a hetekben meg is találta a Közel-Keletről régen kivonult, de az egyebek mellett a birodalomvesztés traumáját is kompenzáló expanzionizmus jegyében most oda visszatérő Oroszországban.
Moszkvának mindenképpen jól jön, ha Iránt – a kaukázusi és közép-ázsiai térségben Oroszország egyik legerősebb potenciális riválisát – lekötik a nyugati határainál zajló események. Már csak azért is, mert súlyos veszélyt jelentene a nyugati világban ma már egyezményesen neoimperialistának nevezett orosz külpolitikára nézve, ha Teherán a Kaszpi-tenger látványosan felértékelődő országaiban terjesztené a maga sajátos síita fundamentalista ideológiáját. Éppen ezért a Kremlben nagyra értékelik, hogy a perzsa állam az elmúlt húsz esztendő viharai közepette kísérletet sem tett a beavatkozásra a Kaukázus és Közép-Ázsia forrongó térségében. Még a perzsák leszármazottaiként testvéreinek számító, Afganisztánnal határos – vagyis a kábítószer európai „selyemútjához” tartozó – Tádzsikisztánban sem, ahol 1992-ben véres polgárháború dúlt a hatalom szovjet időkből „visszamaradt” régi urai és a vallási-nemzeti ellenzék között.
Mindennek ellenére Moszkva kifejezetten ellenérdekelt abban, hogy a lojalitása ellenére is kiszámíthatatlan Iránnak nukleáris ütőereje legyen Oroszország déli határainál. Éppen ezért a mandátuma vége felé különösen aktív, látványos külpolitikát folytató Vlagyimir Putyin minap lezajlott iráni látogatása alkalmával nyomatékosan hangsúlyozta, hogy az utazás egy öt évvel ezelőtt eltervezett vizit része, és egyébként sem kétoldalú találkozó, hanem a Kaszpi-tenger melletti országok éves konzultációjának soros színhelyén tett látogatás. Jól tette, hogy mentegetőzött: a civilizált világ vezetői szemében ma nem szalonképes az iráni elit.
Lesz-e háború?
Ettől még igaz, hogy Joszif Sztálinnak az 1943-ban megrendezett teheráni konferencián való részvétele óta még nem látogatott a mindenkori egyes számú orosz vezető Iránba. Putyin szinte órákkal később sietett is fogadni a saját kérésére Moszkvába látogató Ehud Olmert izraeli kormányfőt, aki a nemzetközi sajtóban „teheráni keringőnek” nevezett Putyin-látogatásról – és persze, az iráni konfliktus Izraelnek létfontosságú megoldási lehetőségéről – kért tájékoztatást. Vélhetőleg Washington megbízásából is.
Az idén februárban elhangzó „hidegháborús” müncheni beszéde óta militánsan Amerika-ellenes Putyin az Irán és Oroszország között – nem kis részt gazdasági okokból kialakult – különleges helyzet révén most világpolitikát formálhat. A Kreml állítólag informálisan a Fehér Ház értésére adta: nem fogja tűrni, hogy egy esetleges Irán elleni támadáshoz az amerikaiak a szomszédos Azerbajdzsán területét használják fel. Mivel az Egyesült Államok a most már minden teheráni mellébeszélés ellenére súlyos fenyegetést jelentő iráni nukleáris haderő elleni védekezésre hivatkozva állítja fel a világot behálózó rakétapajzsát – amelynek készülő lengyelországi és csehországi objektumai ellen Moszkva teljes nemzetközi súlyával tiltakozik – a „teheráni keringő” teremtette új alkupozíció megmentheti a világot egy új háborútól.
Gereben Ágnes, történész
