Téma: Nnemzetünk gyásznapja lett 1956. november 4-e
Ötvenegy évvel ezelőtt november 4-én hajnalban megszállók érkeztek Magyarországra, s ezzel lényegében véget ért az 1956-os forradalom és szabadságharc. Megkezdődött a szovjetek érdekeinek kiszolgálása, a bebörtönzések, a politikai leszámolások korszaka.
A járókelők a bevonuláskor már bizonyára sejtették, nemsokára minden elvész, az eufóriát fölváltja a rettegés (Fotó: Mti – Archív)
· Inkább éheztek, de szabadságukat nem adták a hazafiak
· Sokan elmentek, de még többen állandó rettegésben éltek
· 5 perces interjú: Rácz Sándor
· Fiáért halt meg a fonyódi édesapa
· Nem akartak vérfürdőt Szegeden
· A végsőkig kitartott Dunapentele
· Szót emelt az európai értelmiség
„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”
Az ország csak később hallhatta a rádióból a Kádár-féle Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány felhívását, melyben bejelentették: az október 23-ai tömegmozgalom fasiszta felkelésbe torkollott, ezért vált szükségessé a szovjet csapatok segítségül hívása. Kádár büntetlenséget kínált azoknak, „akik a mozgalomba becsületes, hazafias szándékkal kapcsolódtak be”, egyben megígérte a forradalom több követelésének megvalósítását. Ezek között szerepelt, hogy a rend helyreállítása után a kormány tárgyalásokat kezdeményez a szovjet csapatok kivonásáról. Minden szó hazugságnak bizonyult.
Védekezés fegyverrel
Szóba kerül Rákosi
November 7-én szovjet tankokon az elhagyott Országházba érkezett Kádár, és a Moszkvában november első napjaiban összeállított, megbízott bábkormány néhány másik tagja. Aczél György visszaemlékezése szerint a komor és kihalt épület kapujában Kádárt a felesége hangosan azzal fogadta: „Ezt a szart már hagyhattad volna a Rákosiékra! Nem neked kellene csinálni.” A felkelők a város számos pontján ellenálltak. A legerősebb támadások a Corvin közt és környékét érték, de kijutott a harcokból Csepelnek, Kőbányának, Újpestnek és a budai kerületeknek is. A Corvin közi csoport ellen november 5-én délután kétórás tüzérségi előkészítés után indítottak rohamot, ám a Pongrátz Gergely vezette fegyveresek erejét csak 10-én reggelre tudták megtörni. Kőbányán az Éles saroknál a felkelők november 8-ig tartottak ki. Budapesten a szabadságharcosok legtovább Csepelen és Újpesten álltak ellen. Természetesen vidéken is folytak harcok: Pécs, Veszprém, Dunapentele, Miskolc, Tatabánya, Sátoraljaújhely munkássága éppúgy lőtt a betolakodókra, mint Keszthely vagy Szekszárd lakossága. A leghosszabb ideig a „mecseki láthatatlanok” több száz fős egysége okozott zavart és veszteségeket a szovjeteknek. A szovjet hadsereg a megszállás mellett különös figyelmet fordított a forradalomban létrejött irányító testületek felszámolására, vezetőik letartóztatására. A feladat végrehajtására Moszkvában a KGB-t jelölték ki.
Nőtüntetés
A szovjet csapatok vezetői karöltve a KGB-vel és magyar kiszolgálóikkal, mindenhol nyers erővel gyűrték le a fegyveres ellenállást. Az Írószövetség november 12-én kiáltványban tiltakozott a szovjet beavatkozás és a hatósági terror ellen. Többek mellett csatlakozott hozzájuk a Magyar Távirati Iroda, az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság is.
A Kádár vezette MSZMP helyi és országos szervei, valamint a szovjetek természetesen minden ellenállást igyekeztek brutálisan letörni – ám a fokozódó terrorra a társadalom elkeseredett ellenállással válaszolt. Az országban egymást érték a tüntetések: a Központi Munkástanács (KMT) december 1-re sajtóbojkottot hirdetett tiltakozásul az ellen, hogy a kormány továbbra sem engedélyezte lapjának megjelentetését. Felhívása eredményeként a lakosság országszerte égette a Népszabadság példányait. December 4-re nőtüntetést szervezett a KMT. A Hősök terére érkező gyászruhás asszonyokat szovjet katonák és karhatalmisták várták, nem tudtak azonban közbelépni, mert Göncz Árpád – később a rendszerváltás utáni első köztársasági elnök – hívására megjelent a helyszínen K. P. Menon, India nagykövete, így a tüntetők elhelyezhették csokraikat az ismeretlen katona emlékművénél.
Kádár lövet
A forradalom december eleji utóvédharcainak egyik központja Békés megye volt. Tüntetők lepték el a településeket, újjáalakították a forradalmi bizottságot és a nemzetőrséget, szembeszálltak a karhatalommal. December 6-án Békéscsabán rendeztek néma tüntetést, míg Doboz községben december 7-től 10-ig tartották magukat a felkelők. December 12-én Gyomán puskatűzzel oszlatták szét a letartóztatottak szabadon bocsátását követelő tüntetőket. December elején egymás után dördültek el a sortüzek Egerben, Zalegerszegen és Miskolcon. A legtöbb áldozatot a december 8-i salgótarjáni mészárlás követelte: több mint százan haltak meg.
A KMT a vérengzések hírére december 11-12-re általános sztrájkot hirdetett, mire a hatalom feloszlatta a tanácsot. December 12-e után csak véletlenszerűen került sor egy-egy elkeseredett akcióra. December 17-én gyulai fiatalok fegyverezték le a helyi határőrőrsöt, hogy fegyverrel védekezzenek a karhatalmi alakulat ellen. Végül december 22-én elfogták a Bakonyban még kitartó, budapesti fegyveres felkelőkből álló csoportot, amelynek tagjait szintén statáriális eljárás alá vonták, vezetőjét, Horváth Istvánt halálra ítélték és kivégezték.
Ezzel lezárult a legújabb kori magyar történelem egyik rövid, ám annál jelentősebb fejezete. „Az 1956-os forradalom és szabadságharc célkitűzései mai Alkotmányunk alapértékei is. Az Alkotmánybíróság is többször leszögezte, hogy a forradalmat eltipró Kádár-rendszer és a Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendje egymással össze nem egyeztethető” – jelentette ki Sólyom László államfő október 22-én a műegyetemi megemlékezésen.
