A dzsihadizmus megjelenése korunk egyik legnagyobb kihívása Európa és a világ számára, amely előtt a judeo-keresztény gyökerekkel bíró társadalmak polgárai többnyire értetlenül állnak, holott ennek a radikális vallási-politikai mozgalomnak a forrása részben a 19-20. századi Európában lelhető meg.
Civilizációk összeütközéseA több mint egymilliárdot számláló muszlim világ nem tekinthető egységesnek, sőt, azt sem mondhatjuk el, hogy a muszlim társadalom azonos lenne az arab lakossággal, ugyanis az iszlám vallást gyakorlók legnagyobb populációját Indonéziában találhatjuk meg. Tematizálásunk jelen esetben ezért most nem etnikai alapon valósul meg, hanem a következő négy alcsoport szerint – a szélsőséges radikalizmus irányába haladva.
Elsőként a szekularizálódott muszlimok csoportját különböztetjük meg a többitől, akik leginkább eltávolodtak a Korán tanításaitól, ilyen például Marokkó lakosságának a jelentős része.
A második csoport az iszlám fundamentalisták köre, akik vallási indíttatásból cselekszenek, és arra törekednek, hogy újraélesszék a vallásgyakorlás egy elképzelt korábbi és „tisztább” formáját.
A harmadik rétege a muszlimoknak az iszlamisták, akik a politikai célokat hangsúlyosan fogalmazzák meg a mindennapi életben, és a demokráciával ellentétes módon be akarják építeni a vallást a politikába (ilyen a törökországi Igazság és Fejlődés pártja, amely az unió felé tart, demokratikus pártnak nem nevezhető, ugyanakkor választások útján nyerte el hatalmát). Törökország esete is jó példa arra, hogy az iszlám kultúrában a demokrácia meghonosítása révén az iszlamisták, jobb esetben a fundamentalisták kerülnek hatalomba.
A radikális iszlamista mozgalom vagy más néven dzsihadisták, a legradikálisabb irányvonalat képviselik a muszlim világon belül. Vallási ideológiával átitatott erőszakos cselekményekkel igyekeznek politikai céljaikat ráerőltetni környezetükre, akár azon az áron is, hogy válogatás nélküli mészárlásba kezdenek öngyilkos merényletek végrehajtásával, muzulmán életek kioltásával is. A dzsihadizmus azonban nem az iszlám egy korábbi radikálisabb formája, hanem Nyugatról importált eszmékkel keveredett fanatikus eszme.
A fasizmusból, a marxizmusból és a leninizmusból merített például Hasszán al-Banna, Szajjid Kutbot (Iszlám Testvériség), Maulana Maududit a pakisztáni Dzsamaja Iszlamija mozgalomból, vagy Khomeini Ajatollah, aki sajátosan szinkretista tanítást képviselve, integrálta a szélsőbalos és szélsőjobbos európai eszméket, amelyek Iránban megerősödve egy háborús konfliktus szélére sodorta a világot. Az iszlámban korábban ismeretlen fogalmak jelentek meg, amelyek sajátos elegyként konstituálódva az eredeti tartalmat meghaladva veszélyes ideológiai tartalommal teltek meg, mint pl. a forradalom, civil társadalom, állam, és ami az egyik legmeghökkentőbb egy nyugati ember számára, az erőszak esztétizálása az üdvösség ígéretével úgy, hogy közben önmagát és szeretteit is képes feláldozni egy merényletet elkövetve.
A negyedik, és egyben legveszedelmesebb csoportba azokat a muszlimokat sorolhatjuk, akik vallási és kulturális értelemben gyökértelenné vált, Nyugatra emigrált, az iszlám vallás hithű gyakorlatát elhagyó szülők második generációs nemzedékeként muszlim identitásukat újra felfedezve a dzsihadizmus ideológiáját tették identitásukká. Amikor ugyanis egy ideológia az őt megalkotó személyiséget negligálva felszámolva az egyéniséget az egyén identitásává válik – legyen az az ideológia elfogadható vagy elfogadhatatlan – akkor az mindenképpen pusztítóvá, embergyilkossá fog válni. Így történhetett meg, hogy a Szentírást kiforgatva napvilágot látott az inkvizíció, a protestantizmus által radikálisan képviselt sola scriptura elvéből megszületett a bibliakritika, a muszlim vallásból pedig a dzsihadizmus.
Ezért tapasztalhatjuk azt, hogy az elmúlt évek jelentősebb terrorcselekményeit Nyugatra vándorolt második generációs, európai egyetemeken hallgató vagy végzett, magasan kvalifikált fiatalok követték el, akik a dzsihadizmus ideológiáját saját személyes identitáskeresésükre adott válasznak tekintették. Ebből kifolyólag már nem okoz számunkra nagy meglepetést, hogy a 2001. szeptember 11-ei WTC elleni támadás, a madridi (2004) és a londoni (2005) merénylet, Theo van Gogh hollandiai filmrendező meggyilkolásának szálai valamennyi esetben ilyen egyénekhez vezettek.
A globális iszlám világban tehát vannak törésvonalak, ezért nem szabad általánosítani, mert ha ezek a törésvonalak eltűnnek, akkor valóban egymilliárd emberrel kerül szembe a nyugati világ, ami jelenleg nem mondható el. A Török birodalom korábban sem iszlamizálta teljesen a meghódított területeket. Minél távolabb esett Isztambultól egy terület, annál lojálisabb volt a különböző vallások felé.
A dzsihadizmus a modernizáció és a globalizáció mellékterméke, éppen ezért a globalizált társadalmak problematikája (Fukuyama). A globalizáció ideológiája pedig ma azért veszélyes, mert szélsőséges megosztottságba sodorja a társadalmakat, gyakorlatilag a népesség valamennyi szegmense mentén, legyen az nemzetiség, etnikum, nem, vallás, társadalmi státusz stb.
A muszlimokból dzsihadistákat, a keresztényekből antikrisztusi személyiségeket, a posztvallásos társadalmak fiataljaiból neonáci szélsőséges személyisségeket termel ki, akik ideológiájuk oltárán áldozzák fel magukat és környezetükre nagy terhet róva fanatizálják a társadalom egy részét.
A nagy kérdés a nyugati demokráciák számára az, hogy mi történik azokkal, akik a Nyugaton letelepedett muszlim családok második generációját alkotják, akiknek vallásszabadságát a demokratikus jogelvek alapján nem lehet jelenleg jogszerűen korlátozni. Az iszlám országokból a kivándorlási szándék egyre aktívabb, de azt is látnunk kell, hogy ahol az iszlám vallásúak vannak többségben, ott megszűnik a tényleges vallásszabadság. Azonban ha azonos bánásmódban részesítjük a muszlimokat és a dzsihadistákat, akkor ennek a negatív diszkriminációnak az lesz az eredménye, hogy olyan személyek is átsodródhatnak a radikális iszlamisták táborába. A deklasszálódó alsóbb társadalmi réteghez tartozó muszlim rétegek szintén a radikálisabb irányba sodródhatnak, ha problémáik megoldását a kormányok nem segítik. Sőt, ha a segítségnyújtás helyett minden elégedetlenségi megnyilvánulást a terror megjelenéseként kezelnek, akkor egyre több radikális muzulmán lesz Európa és Amerika határain belül, akik a dzsihadizmus hamis ideológiáját tekintik majd a hithű iszlám vallásnak.
Európának az integráció terén nagyon sokat kell még tanulnia az Amerikai Egyesült Államoktól. Azonban azt látnunk kell, hogy az USA-ban is kénytelenek voltak bizonyos keretek között az emberi szabadságjogokat korlátozni az élet védelmében. A nagyobb lélekszámú muszlim populáció Európában meggyökerezve egyre több jogot fog magának követelni, de azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az iszlám békésebb ága sincs kibékülve a demokrácia eszméjével, ugyanis a vallást és a politikát nem tudja a kettőtől elválasztani. Ebben még a katolikus egyházzal is közös nevezőn van, nem véletlenül hangzik el katolikus vezetők részéről egyre gyakrabban, hogy a „muszlimok testvérek”.
Egy 2002-es felmérés alapján – amely az ENSZ megbízásából készült -, az arab országokból 51 százalék szeretne elvándorolni hazájából, ebből 46 százalék Nyugat-Európába akar menni, 36 százalék az USA-ba (UNDP, Arab Human Development Report 2002.).
A szabadság utáni vágyuk azonban nem azonos azzal, hogy egy szabad államot akarnak fenntartani ott, ahol letelepednek. A nyugati kultúra erkölcsi és szellemi válságban van, és jelenleg nem tudja felvenni a küzdelmet a keletről jövő kihívással. Erre a problémára kell ma megtalálnunk a választ olyan módon, hogy nem fanatizáljuk a muszlim lakosság nagy részét.
A holland válasz rossz volt Theo van Gogh meggyilkolását követően (mecsetek felgyújtása stb.), pedig a hollandokat kifejezetten nyitott, befogadó társadalomnak ismertük meg. Tehát a teljesen nyitott, befogadó közösségi mentalitás sem jó válasz erre a kihívásra, mert az egyre töredezettebb társadalomban megszaporodó konfliktusok a vallások mentén mutatják jelenleg a legmélyebben tátongó szakadékot.
A második generációban rejlő negatív lehetőségek arra adnak okot, hogy a nemzetek kormányai átgondolják az állampolgárság megszerzésének a szabályozását, ugyanis jelenleg a legtöbb országban ők automatikusan állampolgárságot kapnak. Ezt a gyakorlatot érdemes lenne megszüntetni vagy jelentősen szigorítani. A vallás- és szólásszabadság korlátozása egy demokráciában rendkívüli óvatosságot igényel. A vallástalanná váló társadalmakban még inkább vigyázni kell ennek a jogi szabályozásának terén, de a radikális iszlám terrorizmus miatt mégiscsak arra kényszerülnek a nyugati demokráciák, hogy önmaguk védelmében korlátozzák a dzsihadizmus eszméinek a terjedését, akár a vallásszabadság rovására olyan módon, hogy a nyugati világ judeo-keresztény gyökerei megkülönböztetett védelmet élvezzenek. Nem az iszlám vallás gyakorlásának korlátozását kell értenünk ez alatt, hanem a radikális iszlám mozgalom megkülönböztetett korlátozását kell minden jogállamnak megtalálnia úgy, hogy a vallásszabadság minden felekezet számára megmaradjon.
