TAMÁS PÁL
A magyar korrupciómenedzsmentről
Az utolsó hetek korrupcióval foglalkozó szövegei egyre parttalanabbak. Potenciálisan korrupt, vagy legalább cinkos az egész politikai osztály. Szennyes minden, amihez csak hozzáért. S mert a rendszerváltást is ők csinálták, már az is gyanús (valamennyire?). Legjobb lenne mély lélegzetet venni, és újrakezdeni. Mások meg, akik nem vesznek ugyan részt az értelmiségi vitákban, de alakítják közben az országot, erre csak legyintenek. Így volt ez mindig, miért lenne most másként, kérdezhetik. Legfeljebb időnként más tartja a bankot, és más húzhat elsőnek. Minek erről annyit beszélni? Bár a zaj talán nem olyan kártékony. Végül is, a mienkhez hasonló átalakulás után ki kell kicsit engedni a gőzt.
A keretek
Nem szeretnék elmerülni a korrupció-meghatározásokban. De valamilyen értelmezési kereteket a publicisztikákban azért csak használni kellene. Olyan történetekről írok majd, amelyek a gazdaságban figyelhetőek meg, és amelyekben saját hasznukat keresve részt vesznek állami tiszt(ség)viselők is. Nem sorolom ebbe a korrupciós dobozba azokat a vesztegetéseket, ahol a megvesztegetettek maguk is a versenyszektorban dolgoznak. Pedig a világban – és valamilyen mértékben már nálunk is – igen elterjedtek azok a formák, amikor a versenytársak különböző kedvezmények felajánlásával szeretnének másokat megelőzve komoly megrendeléshez hozzájutni. Nem beszélek a felsőoktatás korrupciójáról, ahol a versenyvizsga-eredményeket meghamisítva maguk az oktatók árulnak egyetemi férőhelyeket, képzési vagy továbbtanulási lehetőségeket. Végül nem beszélek a szavazatvásárlásról. Egyébként ott az elitek nem eladók, hanem vevők. Nem a saját befolyásukat kínálják fel valamiért cserébe. Épp fordítva, támogatást vásárolnak.
A korrupció valódi mértékéről mindig is csak sejteseink lesznek. A jelenség tükörcserepeinél több nincs a kezünkben. Lényegében négyfajta ilyen rangsor, mérőszámtípus van forgalomban. Az első kizárólag szakértői vélekedésen alapul. Ilyen például az 1982 óta folyamatosan hozzáférhető ICRG-index (International Country Risk Guide). A másodiknál felmérések készülnek a korrupció vállalatoknál vagy a közvéleményben észlelt intenzitásáról. Ilyenek a davosi világgazdasági fórum listái, ezek a 90-es évektől jelennek meg: GCR versenyképességi korrupciós index, a WDR (World Development Report) korrupciós index. A harmadikba a nálunk szinte egyedülinek ismert és újabban gyakran hivatkozott1 Transparency International-rangsorok tartoznak. Ezek különböző méréseket kombinálnak. Végül léteznek „kemény” adatokkal kísérletező próbálkozások. Például a Neumann-index, ahol megpróbálják importőrökkel megbecsültetni, a forgalom mekkora része juthat magánadóként kormánytisztviselők zsebébe.
Ott, ahol az adatok rendszerezettek, az országrangsor lényegében mozdulatlan. Nem mozgunk ezen belül mi sem, akármelyik oldal van éppen hatalmon, Európában közepesen korrupt helynek számítunk. Lényegesen rosszabbnak, mint az északiak, de sokkal jobbnak, mint a délkelet-európaiak. A hazai politikuscsapatok alatt robbanó aknák az évek során a sorrendet láthatóan nem befolyásolták.
Korrupciómenedzsment
Számos alapkérdést a mai magyar vita nem is érint. Hogyan hat a korrupció a középrétegekére és a szegényekre? Tudjuk, hogy a korrupció bonyolítja a gazdaság fejlődését, de nem tudjuk hogyan. A skandináv országok hagyományosan és híresen korrupciómentesek. A háború utáni egyik legszebb európai fejlődési pályát produkáló olasz modellben viszont a különböző korrupciós szálak sokszorosan átfonták az egész rendszert. Mintegy másfél évtizede az akkori politikai osztály nagy részét ez a rutin automatikusan lefejezte. Tehát úgy látszik, lehet fejlődni korrupcióval terhelten is. Felgyorsítják az elrettentőnek szánt antikorrupciós ítéletek a gazdasági növekedést? Egyértelmű adataink nincsenek. Mindenesetre a nagy olasz fellendülést vagy a japán, a koreai nagy ugrás sikerét (amelyet egyébként az európai normarendszer felől nézve elképzelhetetlen mértékű korrupció kísért) nem lehetett évekkel később reprodukálni, pedig közben a korrupcióért miniszterelnököket, államelnököket ültettek le. Pedig elszántságban, felháborodásban, fogadkozásokban nem volt hiány. De ennek a gazdasági kitöréshez, vagy inkább annak elmaradásához, úgy látszik, ott közvetlen köze nem volt.2
Intézményhez, állami csatornához kötött-e az ipari országokban a korrupció, és mennyire rendszerjellegű? Egyáltalán: vannak olyan nemzeti modellek, amelyekben a korrupció nem intézmény-, hanem rendszerspecifikus? Ismerünk-e országokat, ahol egymás mellett léteznek korrupcióval súlyosan átszőtt és attól (szinte?) teljesen mentes intézmények, döntési szintek, szolgáltatások? Vagy az „elgennyesedett” szervezetek vagy szervezeti szintek valamilyen mértékben továbbfertőznek? Az építőipar, különösen az infrastruktúra-fejlesztés – utak, hidak, alagutak, vasútvonalak építése – szinte mindenütt elsőrendű korrupciós veszélyzónának számít(ott). Ahol olajexport- vagy gázexport-kvótákat, bányászati koncessziókat, nyersanyaglelőhelyek kutatási engedélyeit osztogatták, általában virágzott a korrupció. Ahol egyszerre létezik alulteljesítő állami egészségügy és fizetőképes középosztály, nyilvánvalóan korrupciós területté válnak fontos orvosi szolgáltatások. S milyen állami védelmet kell általában e „gyulladásos” szektoroknak vásárolniuk, hogy a rendszert ne érjék fundamentális, létét vagy működésmódját aláásó támadások kívülről? A külvilág szemében korrupt latin-amerikai rendszerekben egymás mellett működnek erősen szennyezett és korrupciós szempontból majdnem tiszta ágazatok, intézmények. Vajon így van-e ez nálunk?
A külföldi minták
A vesztegetésekhez vesztegetők is kellenek. S ezek többségükben piaci szereplők. A közép-európai kapitalizmus üzleti mintáinak kialakulásában nagy szerepük volt a 90-es években azoknak a nemzetközi vállalatoknak, amelyek élesben mutatták be, milyennek kell lennie egy igazi piaci szereplő kapcsolatrendszerének. A magyar privatizáció nem nyersanyagforrásokról szólt, s ismereteim szerint a néhány jó hírű s még működőképes nagyvállalat megvételéért sem folytattak a vásárlók gyilkos árversenyt. Kenőpénzek bizonyára működtek, de a külföldiek nem fűtötték fel elviselhetetlen mértékűre a korrupciós piacokat. Máshol a posztkommunista világban azonban, ahol a tét nagyobb volt, úgy tűnik, rendesen felhajtották a korrupciót. Végül is az ő menedzsereiknek nem volt szokatlan, hogy a helyi elitnek, megfelelő ellenszolgáltatások fejében, megtömjék a zsebét. Ezt tették évtizedek óta, a világrendszer perifériáin függetlenné váló új elitek környezetében. Miért lett volna lelkiismeret-furdalásuk Kelet-Európát illetően? S a helyiek szívesen tanultak, s még rá is tettek egy lapáttal.
Gazdasági hatások
A vitában a válaszok a korrupció gazdasági hatásairól nem mindig és mindenben magától értetődőek. Az irodalom többsége persze a veszteségeket hangsúlyozza. Az ilyen helyeket elkerüli a külföldi tőke, lassul a növekedés, ritkul az innováció. Léteznek ezt igazolni hivatott mérések, de igazán meggyőző számításokat azért mind ez idáig keveset produkáltak.3 Vannak radikálisabb nézetek,4 melyek szerint az igazi veszteséget nem a csúszópénz, hanem azt kísérő s megelőző anarchia okozza. Létezik egy alternatív álláspont. Eszerint ahol a szabályozás inkább akadályozza, semmint segíti a gazdaságot, a korrupcióval a üzleti világ végül is kivásárolja a szabadságát. Azt az e nézetekkel vitatkozók5 is elismerik, hogy néhány esetben ez igaz lehet. Különösen ott, ahol a szabályzás „lötyög”, és az államnak joga van a különböző cégeket eltérő módon elbírálni (és ugráltatni). Léteznek modellek, melyek szerint ebben az esetben a vesztegetés növekedésbarát is lehet.
A rendszerváltás strukturális reformjainak inkább csak hosszabb távon lehetett korrupciócsökkentő hatása. Rövid távon éppen ellenkezőleg – a privatizáció, a dereguláció újrarendezi a gazdasági játéktereket. Ilyen időszakokban érthetően többen illegális módszereket is bevetnek.
Kulturális meghatározottságok
A korrupció kulturális meghatározottsága, az üzleti kultúra nemzeti sajátosságai legtöbbször még az intézményi megoldások milyenségénél is fontosabb. Egy társadalmon belül az ügyintézés kitaposott ösvényei, a problémamegoldás kooperatív vagy egyéni módjai, a rokonszenv-ellenszenv-hálózatok könnyebben túlélik a változásokat. S persze viharállóak a politikusok klientúrái is.
A korrupció nemzetközi mérőszámait igényesebb módszertani vizsgálódások számtalan ponton kikezdhetik. De valamit azért jeleznek, és léteznek azért komolyabb próbálkozások a különböző kulturális minták korrupciót megengedő és nehezítő elemeinek vizsgálatára. Tavares6 szerint például egy ország GDP-ben mért fejlettségi szintje szinte semmit sem magyaráz a korrupcióról, de a HDI, a humán fejlettségi index már jóval többet. Ha egy ország tudástermelő képessége nagyobb, annak korrupciós veszélyeztetettsége egy adott kultúrkörön belül alacsonyabb lesz.7
Saját korrupciós stílusainkról rendszerezetten igen keveset tudunk. Így például nem született még meg az a várospolitikai monográfia, amely a 90-es évek alapján vetne össze szocialista, nemzeti és liberális városvezetéseket. Hallomásból tudom, hogy akkortájt szinte mindenütt kavarogtak városházi botrányok. Mi volt ezekben a közös, s mi a pártfüggő? Miben tér el egymástól a kis- és a nagyobb városok stílusa? S másként muzsikál e tekintetben a 2000-es évek önkormányzati elitje? Eltért-e ebben a metszetben is a Tiszántúl vagy a Dunántúl világa? Esetleg a nagyvárosok vagy a budapesti kerületek politikai miliője összecsiszolódott már, és e helyeken a klientúra mára nagyobbrészt pártfüggetlen? Vagy mégsem?
A Kárpát-medencében láthatóan különböző, helyi magyar korrupció-felfogások léteznek. Erdélyben a lábukat megvető magyar bankok, nagyvállalatok rendszeresen kapnak olyan feljelentő leveleket, alig rejtett korrupciós ajánlatokat vagy panaszokat, amilyeneket otthon ilyen nyilvánvalóan aligha. Úgy látszik, a romániai politikai környezet a nyelvi-nemzeti hagyománynál e tekintetben erősebb. Különben hogyan lenne elképzelhető, hogy egy erdélyi város magyar polgármestere írásban panaszolná be a budapestieknek, hogy a bankfiókot nem az általa megálmodott épületben alakították ki. Persze azonnal kiderült, hogy az általa javasolt megoldás sokkal drágább lett volna.
A nemzetközi összehasonlításokból az tűnik ki, hogy ahol fontosabbnak tartják a harmóniát (társadalmi igazságosság, szolidaritás), a hierarchiát (a jólét, a társadalmi hatalom, a tekintély jelentőségét) és a konzervativizmust (hagyomány, engedelmesség, kölcsönös szívességek, a közmegítélés, az idősek tisztelete), magasabb lehet/lesz az érzékelt korrupció szintje. Ott pedig, ahol fontosabb annak demonstrálása, ki van éppen lenn s ki egy kicsit feljebb, ahol erősebb érték a bizonytalanság elkerülése, ahol alacsonyabb az individualizmus szintje, s végül, ahol erősebben kultiválják a nyilvánosságban a maszkulin szerepmodelleket, a korrupciós mutatók többnyire magasak. E metszetek legtöbbjében Magyarország erősen veszélyeztetettnek tűnik.
A politikai beruházások piaca
A korrupcióról folyó vita a pártok és gazdasági szereplők kapcsolatait kizárólag a pártfinanszírozás felől próbálja értelmezni. Azonban egy másmilyen értelmezésnek is helye van. Végül is gazdasági szereplők ruháznak be politikai kapcsolatokba. Tehát milyen most a politikai beruházások piaca? A posztszocialista világban, azt hiszem, orosz kutatók8 hívták fel először arra a figyelmet, hogy a üzleti világ nem egyszerűen igazgatási döntéseket, inkább helyet vásárol magának a politikai rendszerben. Hogy azokra, persze, a saját emberét ültethesse. Nálunk az országos politikában az ilyesmi mintha ritkább lenne. Hiszen a multik másként is elérhetik, hogy a politika odafigyeljen rájuk. De az önkormányzatokban e megoldások gyakoribbnak tűnnek. Ott a döntéshozó és a megrendelő közötti távolság kisebb. A formák adottak. Lehet lobbizni valaki érdekében. Adott érdekcsoport megpróbálhat helyet venni magának valamilyen jelöltlistán (elvben a városi küldöttlistától az Országgyűlésiig). És megpróbálhat pártokat támogatni. A vita mintha most kizárólag az utolsó változatról szólna. A másik kettő, különösen az első azonban eredetibb manőverezésre ad lehetőséget, s egészében finomabb megoldásnak is tűnik. A kötelezettségvállalások mikéntjéről, annak puhasági/keménységi fokáról azonban semmit sem tudunk.
Tanulságok?
A korrupció jelenlegi szintjét és formáit elsősorban a magyar fejlődési modell hosszabb távú keretei jelölik ki. Nem véletlenül vagyunk a különböző rangsorokban középen. Nincsenek nagyobb tömegben exportálható nyersanyagaink, s így nem jelentek meg az azok ellenőrzéséért megvívó, s közben a korrupciós árszintet alaposan felhajtó multik. Nem alakultak ki városokat vagy egyes iparágakat több nemzedéken át irányító dinasztiák, klánok, mint Latin-Amerikában. Persze, a klánosodás minden nyugalmi szakaszban újraindul, de az utolsó száz év határmódosulásai, forradalmai, megszállásai, rendszerváltásai a versenyben indulókat alaposan összeszabdalták. S megköti a kezünket az európai civilizációt valamilyen módon mégiscsak átható zsidó-keresztény erkölcsiség.
Azonban történelmileg rögzült problémakezelési, együttműködési módszereink konzerválják a korrupciót: nem engedik felszámolni, vagy jelenlegi szintjéről radikálisan visszaszorítani. Ezekben legalább három hagyomány épül egymásra. Az első a rokonok premodern Magyarországa. A második a 60-as, 70-es évek modernizációs áttörésének hiánygazdasága. Hiszen a modern fogyasztási javak elvben már rendelkezésre álltak, de a kevésből csak bonyolult ismeretségi és privilégiumrendszereken keresztül lehetett szerezni. Sajátos ellentmondás: a hétköznapi modernitáshoz pre- és antimodern kapcsolatokon keresztül vezetett az út. Végül a rendszerváltás utáni szociális bizonytalanságot a legtöbb ember valamilyen személyes elkötelezettséghez, kapcsolathálóhoz való tartozással tompította. E három hagyományos tapasztalat inkább erősíti, semmint kioltja egymást.
Ezzel együtt mára a világban az antikorrupciós programok nagyobb iparágakká álltak össze. Léteznek igazgatási, jogi, nyilvánosságkezelési technikák, amelyeket a nemzetközi szervezetek s a szakirodalom – hozzánk hasonló esetekre – receptszerűen ajánl. Nagy tekintélyű szerzők9 rendszerezik ezeket. Elszánt (elkeseredett, megrémült, falhoz szorított) kormányok válogatnak ezekből. Azonban mindezek valós eredményei, amennyire ez megítélhető, meglehetősen korlátozottak. Radikális elmozdulás egy kormányzati ciklus alatt nemigen várható. A sűrűbben, ravaszabbul szőtt hálókba több apróhal akad…
Ismert, hogy a közepesen intenzív korrupciós sávban, mint nálunk, már komoly javulást lehet elérni a javasolt technikai megoldásokkal, mert a korrupciós folyamatok kulturális meghatározottságai nem olyan erősek, mint a harmadik világban. Mások szerint az iparpolitikához erős állam kellene, az pedig beavatkozásaival korrupciót szül. Ki tehát az állami iparpolitikával! Vagy éppen ellenkezőleg, ám többszörösére bővítenék az ellenőrzést. Nem az elszámoltathatóság ellen érvelek, de azért érdemes megfontolni, meddig érdemes növelni az ellenőrzés költségeit.
A 90-es években a Világbank térségünk új kormányaitól elvárta, hogy hangsúlyozzák reformelkötelezettségüket. Mostanában mindenkinek a korrupció ellen kell/illik küzdenie. S a hazai közvélemény elvárná, hogy a kormány demonstrálja elszántságát. A horogra akadó bűnösök egyszerű „kivégzése” láthatóan kevés. Hiszen egyre többen fogalmazzák meg a rendszerváltással kapcsolatos személyes és közösségi kudarcaikat, negatív tapasztalataikat, egyértelműen azonosítva azt a korrupcióval. A korrupció általános társadalomkritikai metaforává vált.
A radikálisabbak – most épp a kormányoldalon – az államigazgatás, sőt a politikai hatalom valamilyen újrafogalmazásában reménykednek. Erre természetesen szükség is van. De a legtöbb megfogalmazott antikorrupciós lépés csak mellékhatásként csökkenti a korrupciót.
Az antikorrupciós rendelkezések célja és értelme a korszerű társadalomirányítás kiépítése lenne. S amíg ez kielégítő szintre nem jut, még sokszor hisszük majd, hogy morális újrakezdésre is szükség van vagy lehet.
1 Transparency International: Global Corruption Report 2007. Cambridge, Cambridge University Press
2 Abed George T.-Hamid R. Davoodi: Corruption, Structural Reforms, and Economic Performance in the Transition Economies. IMF Working Paper, WP/00/132. 2000 July
3 Paolo Mauro: The Effects of Corruption on Growth, Investment, and Government Expenditure: A Cross-Country Analysis. In: Kimberly Ann Elliot ed.: Corruption and the Global Economy. Washington DC: Institute for International Economics, 1997
4 Andrei Shleifer-Robert W. Vishny: Corruption, Quarterly Journal of Economics, 1993/108. 599-617.
5 Shang-Jin Wei: Corruption in Economic Transition and Development: Grease or Sand? Draft for the UNECE Spring Seminar in Geneva on 2001. May 7.
6 Aida Tavares: The socio-cultural and political-economic causes of corruption, a cross-country analysis. Universidade de Aveiro, Aveiro, Portugal, 2004. Documentos de Trabalho em Economia. 19.
7 Shang-Jin Wei: Negative Alchemy? Corruption. Composition of Capital Flows, and Currency Crises. National Bureau of Economic Research (U. S.) Working Paper 8187, 2001 March
8 Sz. J. Barszukova-B. I. Zvjagincev: Mechanizm politicseskogo invesztirovanija… Ekonomicseszkaja Szociologija, 2006 Mart, 8-23, www.ecsoc.msses.ru
9 Susan Rose-Ackerman: Corruption: A Study in Political Economy. New York, 1978, Academic Press; Kornai János: Tisztesség és bizalom a posztszocialista átmenet fényében. Beszélő, 2003/6. (Az egész kutatásról részletesebben www.colbud.hu/honesty-trust honlapon.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 44. szám
