PERNECZKY GÉZA
Vaszary-kiállítás
Közhely arról beszélni, hogy a magyar művészet legtermékenyebb korszaka az 1900-as századfordulót követő esztendők lehettek. Akkoriban a legjobb úton voltunk ahhoz, hogy ne csak főúri vagy egyházi gyűjteményekből alakult rangos múzeumokkal büszkélkedhessünk, hanem nemzetközi jelentőségű magángyűjteményeink is szülessenek, és az sem látszott kizártnak, hogy azokból jelentős kortárs művészeti intézmények nőjenek ki, vagyis, hogy európai rangú művészeti életünk is lehessen.
Napjainkban is kikerekedő félben van egy hasonló korszak. Néhány emlékezetes kiállítás megrendezése mellett megindultunk azon az úton, hogy, bár nagy késéssel, de kortárs művészeti intézményeink – új épületek is! – szülessenek. De mégsem ezek, hanem a magára találó műkereskedelem változtatja meg napjainkban legtartósabban az összképet. Rekonstruál, mert szinte „mélyszántással” hoz a felszínre elveszettnek hitt műveket, és konstruál is, ami alatt azt értem, hogy jobb pillanataiban a jelenkor produktumaihoz igyekszik integrálni a közönséget.
Ha napjainkban mégis nehezebb az első világháborúval megszakadt gyarapodáshoz visszatalálni, azt a képzőművészet jelenlegi nemzetközi helyzete is magyarázza. Nem élünk a Belle Époque-ban, és egy mai Nemes Marcell nem vásárolhatna elérhető áron Greco-képeket. De nem vásárolhatna egy mai Nemes Marcell olyan festményeket sem, amiket egy mai Cézanne festene. A képzőművészetnek tökéletesen megváltozott a műfaji struktúrája, megváltoztak talán a feladatai is, és ezzel párhuzamosan teljesen átalakult az értékrendje. Lehet, hogy ötven-száz év múlva a videoklipeket tekintik majd a most pergő évtizedek reprezentatív műfajának. Ebbe a megváltozott összképbe már nem fér bele egy mai Cézanne – nincs is ilyen.
A mai közönség másként vásárol, mint a száz évvel ezelőtti, mert elsősorban nem a jelenkorra kíváncsi. Nem onnan választja a műveket, hanem inkább a múltat vagy a második világháborúval lezáruló közelmúltat reprezentáló képeket keresi, és úgy tűnik, hogy nemcsak önmagukért, művészi kvalitásaikért vásárol festményeket, hanem azért is, mert ezek az alkotások egyúttal egy lezáruló korszak – lehet, hogy egy lezáruló félben lévő európai történelem – szimbólumai is. Kissé így van ez persze Nyugat-Európában, sőt, talán Amerikában is, de fokozottan érvényes ez a magyar viszonyokra. Aki ma nálunk patinás festményeket vesz, az a képek művészettörténeti értéke mellé mindig odavásárol némi múltat, általánosabb érvényű történelmet is – és természetesen valamennyi nosztalgiát is. Ez a többrétű szemlélet, amelyben igen fontos komponens a műalkotások auráját adó jó közérzet is, alakítja ki a magyar műkereskedelmi és kiállítási életben az értékeket.
Elidőzhetnénk annál a kérdésnél, hogy mennyire reális ez az értékszemlélet, és hogy mit gondolunk a jövőjéről. Vagy táblázatokat állíthatnánk föl arról az érdekes problémáról is, hogy kik voltak az újabb magyar műtárgyfogalom vesztesei, vagy nyertesei – noha nagyon valószínű, hogy az effajta mérlegelés nem vezetne egyöntetű véleményekre. Van azonban egy név, amelynek hallatára biztos, hogy lecsillapodnának a kontraverz viták, és ez Vaszary János neve. Ő az egyik kimagasló nyertese a mostanában magára találó művészeti életnek – és ráadásul olyan művész is, akit senki sem tekint túlértékeltnek. Annyira etikus, és annyira tisztelt életmű az övé, hogy talán arra is alkalmas, hogy néha ő legyen a mérleg nyelve. Nagyon változatos, nagyon nyugtalan, sok mindent kipróbáló és sok jó kezdeményezést is befejezetlenül hagyó pályafutása tulajdonképpen egyedülálló a magyar művészetben – mert amit nyújtott, az szinte fél évszázad katalógusával ér fel, évtizedek ízlésváltozásainak a térképe. Még akkor is, ha ő maga megmaradt a tágabb értelemben vett posztimpresszionizmus mellett, mint egy árbockosárba felküldött őrszem, egész életén át jelzéseket adott arról, hogy mi történik körülötte.
1970-ben azt írtam róla: – „az a művész volt, akinek műveit talán hamarabb lepi be a por, mint működésének, kulturális javakat átvevő és átadó tevékenységének az emlékét. Festményei lassan elhalványulnak az időben”. – Ha a most nyíló kiállítás katalógusában elolvassák Kovalovszky Mártának azt a tanulmányát, amelyben Vaszary egész pályaképét teszi megint mérlegre, akkor ott többek között a következő sorokra lelhetnek: – „Perneczky Gézának ez a négy évtizeddel ezelőtti jövendölése nem vált be maradéktalanul. A művész sok munkája valóban elhalványult, keze alól kifutottak könnyelműen formált, súlytalanabb kompozíciók is, de valamennyi korszakát megkoronázta egy-egy főművel, és képeinek java ma is ragyog az időben.” – Most, utólag, örömmel csatlakozom ehhez a korrekcióhoz. Azt tenném még hozzá, hogy a tévedésemet nemcsak azért ismerem el, mert egyrészt a hallatlan változatossága, másrészt a mégis mindig jelen lévő kvalitása révén Vaszary ma is az egyik legbiztosabb tipp a képaukciókon. Hanem annak okán is, amit fentebb már említettem: Vaszary életművét az európai piktúra lezárása, történelemi műfajjá fakulása még külön is felértékelte, és a reflexiók újabb fénysugaraival vonta be. Ahogy múlik az idő, egyre nagyobb lesz a ritkaságértéke.
Ehhez járul aztán annak fölismerése, hogy Vaszary életművében van egy olyan terület, ahol – legalább is a magyar művészetre korlátozva e kijelentés érvényét – ő a párja nincs tekintély, az abszolút nagymester. Ezt tulajdonképpen már 1970-ben is illett volna látnom. Vaszaryra, a dekoratív műfajok bravúros mesterére, az iparművészetet és az ábrázoló művészetet egymásba fonó fenomenális tehetségre gondolok. Két korszaka volt, amelyben ezt a szintézist művelte, és úgy megugrott, hogy az európai művészet legjobbjai mellé került vele.
Az egyik a szimbolizmust is magában foglaló szecesszió. E korszak fő műve az Aranykor, melyben egy árkádiai tájban megjelenő és ott áldozatot bemutató szerelmespár játssza a főszerepet. A jelenet színtere olajzöld alkony, és ebben a homályos vegetációt éltető, az öröklét békéjét imagináló térben csak a fák között álló antik istenek márványszobrai szórnak ezüstfényű permetet. Két alak meztelen felsőteste válik el az erdős ligetet sejtető háttértől. Csaknem mozdulatlanok, az egyetlen mozgást sugalló akcentus az áldozati láng füstjének a magasba kanyargó szerpentinje. A képhez Vaszary egy olyan gazdagon faragott keretet készített, amelynek a mesterien megmunkált felülete csaknem akkora, mint az egész festmény tere, és aszimmetrikusan hullámzó girlandjaival, fekete alapról plasztikusan kiemelkedő aranyfényű virágdíszével a kompozíció folytatása, kiegészítése.
Most húsz további kép van kiállítva ennek a viszonylag rövid, de igen tartalmas szecessziós korszaknak a terméséből. Köztük egy régóta kallódó, de 2005-ben egy svájci aukción felmerült festmény is, egy virágcsokrot tartó hölgy mellképe, amely azelőtt csak fekete-fehér reprodukció formájában volt ismert – illusztrációként szolgált ugyanis Bródy Sándor Ezüstkecske című regényéhez. A megkerült festményben a kiállítás két rendezője, Gergely Mariann és Plesznivy Edit felismerte a Bródy életművével kapcsolatba hozható eredeti képet, és ennek az azonosításnak az alapján kapta meg a mű az újabb címét is: Piroska menyasszony. Mint egy öblös, virágdíszes bútor, ezt a festményt is körülöleli egy nagy felületű és gazdag díszítésű szecessziós keret. Vaszary azonban egy egész életműre való egyéb iparművészeti tárgyat is tervezett, gobelineket, tükör- és képkereteket, kerámiatárgyakat, üvegablakokat és mozaikokat. Külön fejezetet alkothatnának a szecessziós grafika legjobbjai, például Alfons Mucha közelébe állítható plakátjai is. A magyar művészek közül e sokoldalúsága révén egyedül Rippl-Rónai említhető meg még mellette, de a kiállítás meg fogja győzni a látogatóit arról, hogy Vaszary, mennyiségben feltétlenül, de néha a műfaji leleményességet, sőt, a minőséget tekintve is legalább két iparművészettel foglalkozó Rippl-Rónaival ér fel.
A másik dekoratív korszakát az art decóval hozhatjuk kapcsolatba. Sokat utazott, legszívesebben Párizsba és Olaszországba. A húszas évek párizsi útjai nyomán alakult ki az a könnyed, levegős vonalakra, és friss, üde koloritra támaszkodó festői stílusa, amit általában Dufy hasonló ihletésű képeivel szoktak kapcsolatba hozni. Itt az iparművészeti műfajok háttérbe szorulnak, mert maguk a képek válnak a szó legnemesebb értelmében díszítő művészetté. E festményeken többnyire nagyvárosi utcarészletek, polgári lakásbelsők, kertek vagy tengerparti strandjelenetek láthatók. Élményalapjuk az urbánus ember érzelemvilága, természet és napfény utáni vágyakozása, anélkül azonban, hogy ez a természetszeretet olyan súlyt, vagy panteista ízű jelentőséget kapna, mint amilyen gondolatvilág a XIX. századi tájfestészetet jellemezte.
A képeknek van ugyanis egy rejtettebb témája is, mégpedig a festő műterme. Közvetlenül csak ritkán szerepel, legfeljebb csak egy-egy aktmodellnek ad jelzésszerű hátteret. Közvetve azonban mindig jelen van, mert ezek a képek nem a kint az utcán vagy a vízparton festett kompozíciók, hanem négy fal között született kamaraművek. Nem csak a választott témáról, hanem magukról az ecsettel húzott vonalakról és színfoltokról is szólnak, és miközben formát öltenek, gondolatban odaállítják a nézőt a művész mögé, hogy ő is részese lehessen a festéssel, az ecsetjárás tovasuhanó könnyedségével járó örömnek. Vaszary a kerti székek könnyed architektúrájából, a felénk háttal ülő nők fehér kalapjából vagy az átvetett lábak zenei ritmusából olyan világot teremtett, ami már nem életkép, és még kevésbé természet, hanem fuvolaszó, kamarazene. Ezt a muzsikát nevezném transzcendens síkra átvetített, a képeket láthatatlan boltozatként körülvevő műteremnek. Nem véletlen, hogy e festmények a magyar középosztály kedvenceivé váltak, és még ma is verhetetlenek. Pihenőt, felüdülést jelentenek, anélkül azonban, hogy bárkit is kompromittálnának vele.
Megvallom, számomra lélektani rejtély, hogy miként volt ez lehetséges. Az adatok ugyanis, amik Vaszaryról szólnak, egy robusztus alkatú, éber intellektusú, a korrektséget és az őszinteséget minden határon túl tisztelő, plebejus érzelmű férfiúra vallanak, aki nemcsak kimagasló művész, hanem kitűnő tanár is volt, megbízható barátja a festőnövendékeinek – és sokszor kényelmetlen partnere a művészet korifeusainak, a hivatali feletteseknek. Vagyis sok minden elmondható róla, csak az nem, hogy könnyed stílusban csevegő dekoratőr lett volna. Művészi pályájának a korai éveiben nagybátyja, Vaszary Kolos esztergomi érsek állt patrónusként mögötte. Hadd jegyezzem meg, Tisza István miniszterelnökké való kinevezése után megtörtént az a különös eset, hogy lemondatták az érzékeny intellektusú és emberi melegséget sugárzó prímást. Húsz évvel később pedig – amikor véget ért a Bethlen-féle konszolidáció korszaka – csaknem ugyanez történt magával Vaszaryval is. Hiába volt a képzőművészeti főiskola vezetőinek, Lyka Károlynak és Réti Istvánnak a közbenjárása, úgy mentették fel Vaszaryt a tanári állásából, hogy – az eljárás nagy sietve foganatosított első menetében – éppen két hónap hiányzott még a nyugdíjjogosultságához. És ugyanakkor kellett Csók Istvánnak is mennie. Nem sokkal később Bartókkal és Kodállyal együtt Vaszary is aláírta az első zsidótörvény ellen tiltakozó ívet.
Ez a Vaszary, a közéletre érzékenyen reagáló férfi, a kivételes erejű parasztképeket alkotó, vagy az első világháború fojtó alkonyát, szürke poklát megörökítő festő is látható most a kiállításon. Jó képek ezek, néha egyenesen drámai erejű festmények. A művészet azonban szeszélyes múzsa, különös, csalóka eset. Elég csak odatenni ezeket a sötét koloritú, súlyos hangszerelésű képeket a szecessziós festmények misztikus köde és ünnepi emelkedettsége mellé vagy a későbbi kompozíciók könnyed és levegős rögtönzéseinek a közelébe – és máris látjuk, hogy a jó ügynek elkötelezett képek, bár nagyon fontos kordokumentumok és vitathatatlan kvalitású festmények, mégis kevésbé tűnnek érdekesnek. Míg a „maradék”, a dekoratív művek egyszerűen föléjük magasodnak, mert orgonán megszólaltatott akkordként zengenek, máskor pedig szinte lebegni látszanak, elrepülnek.
Majd valaki megoldja e talányt. A jelen kiállítás körülbelül kétszáz festménnyel és száz rajzzal, vázlattal és képtervvel segít ahhoz közelebb, hogy a Vaszary-életmű kapcsán fölmerülő kérdések választ kapjanak. Imponáló mennyiség. Hadd emlékeztessek hát befejezésképpen arra, hogy itt, az összegezés és a feldolgozás feladatköréhez érkezve mutatkozik meg az, hogy a jó öreg múzeumot, ez esetben a mi kissé megunt, néha talán porosnak is talált, de évtizedek óta példás egyensúlyban tartott Nemzeti Galériánkat semmi sem pótolhatja. Mert bár igaz az, hogy új életet képes lehelni a műtárgyak pangó forgalmába a műkereskedelem is, és szinte az életünket menti meg az, hogy akadnak olyan gyűjtők, akik itthon és az idegenben járva szenvedélyes makacssággal kutatják fel a kallódó műveket, mégis a célba érés itt történik, ezekben a termekben. A képek sokasága csak itt képes egyetlen testté összenőni, az életmű itt kapja meg végleges kontúrjait, itt lesz kultúra belőle.
(Vaszary János [1867-1939] gyűjteményes kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában, nyitva 2008. február 10-ig.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 44. szám
