Forrás: ÉS

LÁSZLÓ EMESE

Csupa apróság…

Méhes Károly: Hollander Emőke meztelenül. Rövid életek. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2007. 240 oldal, 2490 Ft

„Hollander Emőke. Micsoda név! Szinte követeli, hogy a viselője valami rendkívülit hajtson végre e sáros földtekén” – kezdi a történetmesélést Méhes Károly új novelláskötetének címadó írásában a női elbeszélő. A megidézett történetben azonban hiába keressük a név sugallta extravagáns életpálya nyomait vagy vérpezsdítő vetkőzéseket, esetleg egy kamaszszerelem kínjait. A Méhes-kötet írásainak középpontjában inkább kisszerű, szürke magántragédiák és magánörömök állnak – az önmagukban való hétköznapok, úgy, ahogyan azok az „életben” is vannak, egyszerű poétikájukkal és tragikomikus esztétikájukkal. Az említett elbeszélésben például egy furcsa nevű lány megőrülésének történetét követhetjük nyomon, amelyet egy családjának terhessé váló öregasszony elevenít fel önmaga okulására. Az elbeszélés apropóját a két sors érintkezési pontjai, melankolikus emlékek és a halálvárás jelenti.

Nyolcvanhat rövid, néha kissé egyhangú, olykor eseménytelenségében megmosolyogtató élettörténetet olvashatunk a karcsú, különös borítójú könyvben. Különös azért, mert a borítófelületet uraló elvágyódó, félmeztelen női alak éppen azt a disszonanciát jeleníti meg képileg, mint amely a címadó novella bolondos szereplőnőjének neve és sorsa között is fennáll. A kép, mely alapján az olvasó már bizonyos elvárásokkal veszi kezébe a szövegeket – akárcsak a Hollander Emőke név – túl erős, túl hivalkodó, sőt giccses. Az írások világa ehhez képest egyszerű, egynemű és földhözragadt. Néha talán egy kicsit túlságosan is az, különösen a tárcanovella műfajához képest. Mert ezek a rövid, szinte egyenhosszúságú szövegek hangulatuk, terjedelmük és elbeszélésmódjuk alapján leginkább tárcáknak nevezhetők. A szerző látszólag rendszertelenül, mintegy ömlesztve helyezte egymás mellé írásait, melyekből – különösen, ha egyhuzamban, egymás után olvassa őket végig az ember – kissé monoton szövegegész jön létre. Talán szerencsésebb lett volna a csoportosítás vagy a ciklusokba való felosztás, amivel nemcsak az olykor visszatérő motívumok – a gyerek, a temető, az öregség – között irányíthatta volna a szerző ügyesebben az olvasó figyelmét, hanem a kötet szerkezete is differenciáltabbá válhatott volna, ami egy ilyen sok novellát tartalmazó kötet esetében nem utolsó szempont. A tematikai vagy a motivikus rendezésnek, azt hiszem, mint az néhány szerencsésen egymás mellé helyezett darab esetében látszik, maguk a szövegek sem állnának ellen.

A Méhes-írások szereplői a legkülönfélébb helyzetekből, világokból csöppennek egymás mellé: a zongora- és latintanulástól frusztrált kisfiú mellett jól megfér a börtön előtt mozgóbüfét felállító leleményes vállalkozó vagy a kaputelefon-betyár nénike története. Sok ügyesen megformált karakterrajzzal találkozhatunk, amelyek közül különösen üdítőek az öregasszonyportrék. A Leányom, leányaim című írásban például a 95D-s melltartót viselő Bagyal Oszkárné kalandját követhetjük nyomon, aki az utcán álldogáló örömlányokat (Bagyalné szavával: „kurvincákat”) kétezer forinttal akarja hazatessékelni és jobb útra téríteni. (Mondanom sem kell, hogy nem jár szerencsével.) Jól sikerült a feledékeny Vera néni megformálása is, aki ugyan a szeretteit már személyesen nem ismeri fel, de rendületlenül küldözgeti nekik a karácsonyi üdvözlőlapokat. (Vera néni) Az egyhangúság medréből lendítenek ki a csupán néhány novellában megjelenő stílusimitációk is. Ezek közül a legfrappánsabb az Örkény egyperceseinek hangulatát idéző Tettének oka ismeretlen című írás, amelyben Kun Mihály komputerprogramozó egy kósza ötlettől vezérelve a mosdóba menet jól belerúg rejtvényt fejtő felesége fenekébe.

Többnyire viszont a szövegek lassan, ráérősen peregnek. Előfordul, hogy a nyelvi regiszterek nem eléggé markánsan különülnek el, például a Kerek húsz éven át című írásban, melynek négyötöde egy női hangra van hangszerelve, a végső csattanó, amikor a korábban szidott, majd egekig magasztalt vő megszólal, nem eléggé ütős. Ebben a novellában problematikus még a feleség-lány hallgatás által történő ábrázolása is. Általában azonban Méhes ügyesen játszik és jellemez a különböző nyelvi és stílusrétegekkel. A már emlegetett Grillcsirke, kedden című írásban Gabesz, az alkalmi büfés, a keddi látogató napon kiállva a börtön elé, így kommentálja magában az eseményeket: „Na né” már, még tíz is alig múlt el, már jött kifelé egy família. Az asszony sírt, ahogy kell, a faszinger is igen zrí képet vágott. Be is vackoltak a Ford Tranzitba. Csak a kiscsaj sétált el a büféig.” Hasonlóképpen találó a Vénasszonyok nyara idős anyjának telefonos szóáradata. „Szerbusz, fiam. Emlékszel te a Guszti nénire, hát persze, hogy emlékszel, a Náci bácsi, tudod, szegény apád másodfokú unokaöccse, a Lajos papa révén, szóval a Náci feleségének volt húga. Ott volt egy-két régi szüreten, amikor a Margit néni rosszul lett, akkor is. Na. Jó ideje nem láttam én se, talán szegény apád temetésén utoljára, de néhány hete összefutottunk a fodrásznál, szerintem akkor említettem is neked, de hát mire figyelsz te oda, semmire.” (És ez így megy, ilyen lendülettel, még kétszer ilyen terjedelemben, míg Angéla, az asszony lánya közbe tud vetni annyit, hogy „De anyuka…”)

Néhány novellában zavaró a történetek életszerűtlensége. A Tüdőszűrés című írásban például a véletlen események láncolata a hihetőség határát súrolja a két ismeretlen férfi találkozásakor, ráadásul a dramatikusan felépített történet monologikus betétjében, amikor a tüdőszűrő vetkőzőjében Klein Miklós elmeséli életben maradásának történetét, kissé érzelgős, kissé didaktikus szöveget olvashatunk. Nagyon szellemes viszont a kötet elején és a vége felé található egy-egy alteregó-novella (Negyven év Ulüsszész, Kettő „lehetett volna”). Ezekből az írásokból az is kiderül, hogy Méhes Károly (vagyis „Karika”) képes arra is, hogy finom öniróniával szője át szövegeit. Ebből lehetne egy kicsit több is kötetében, mely azonban egészében véve így is kellemes olvasmány, különösen, ha nem olvasunk belőle egyszerre túl sokat.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 44. szám

Comments are closed.