Dérczy Péter
Az órás fia
Követési távolság
Gulyás Miklós: Óbudai utcák. Noran Kiadó, Budapest, 2007. 125 oldal, 1999 Ft
Gulyás Miklós neve Magyarországon valószínűleg csak nagyon szűk körben ismert, bevallom, magam is e kis könyvén keresztül ismerkedtem meg vele, s erre is Láng Zsoltnak a hátsó borítón lévő szavai hívták fel a figyelmemet, melyek hatására belelapoztam a kötetbe. Erdélyben talán már többen vannak, akik közelebbi ismerősként üdvözölhetik, hiszen korábban, 1998-ban (Hazatérés) majd 2003-ban (Találkozások és búcsú) a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál jelent meg könyve, és alkalmanként a Látó című irodalmi folyóirat közölte írásait, egyebek mellett az Óbudai utcák egyes részleteit. Ott ugyan meglehetősen vegyes érzelmekkel fogadták például a Hazatérést, Orbán Kinga könyvismertetőjében minden további nélkül nyúlt ahhoz a jól ismert eszközhöz, hogy így írja a szerző nevét: Gulyás (Gottlieb) Miklós; nem mintha Gulyás Miklós titkolta volna zsidó származását, legfeljebb nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. Svédországban viszont bizonyosan sokan ismerik, hiszen stockholmi könyvtárosként sokat tett a svéd könyvtártudományért, és még egy könyv is készült munkásságáról. Mindebből egyvalami látható jól: az 1956-ban tizennyolc-tizenkilenc évesen Svédországba emigráló Gulyás Miklósnak elvileg sokféle kötődése, identitása van vagy legalábbis lehetséges: magyar, zsidó, svéd, felesége révén akár még finn is – és e mostani könyve talán azt is bizonyítja, mindenekfelett óbudai, hiszen ismerjük, s ő maga is idézi az anekdotát, mely szerint egy Óbudáról érkező küldöttségtől József császár megkérdezi: – Maguk magyarok?, mire a válasz: – Nem, mi óbudaiak vagyunk.
Első megközelítésben tehát Óbudáról, az óbudaiságról mesél Gulyás Miklós, arról a városról, melyről Halász Gábor azt írta 1935-ben, Gulyás Miklós születése után egy évvel: „Az idegenek már leszálltak (ti. a villamosról – D. P.), egymás között vagyunk, csupa őslakos, akik ha személyesen nem is, de látásból mind ismerjük egymást. Kisvárosban élünk, és kisvárosiasan viselkedünk, mihelyt Pestet magunk mögött hagytuk.” Bár Krúdy nem volt őshonos, mindössze három évet élt Óbudán, és itt is halt meg a Templom utca 15-ben, de a városnak a magyar próza története így is sokat köszönhet. Érdekes, hogy Óbudai leveleit – melyben tökéletes pontossággal fogalmazza meg a Halász Gábor által is leírt „óbudaiságot”, az ódonságot és a város sorsát, hogy ugyanis eltűnő félben van – már egy héttel ideköltözése előtt kezdte el írni. Gulyás Miklósnak bizonyos értelemben több is, kevesebb is Óbuda, mint a két nagy elődnek. Kevesebb, mert hiszen tizennyolc éves korában elhagyja a helyszínt, nem itt éli le az életét, mint Halász Gábor. Mégis személyesen több neki a helyszín, mint Krúdynak, mert – ahogy maga is megfogalmazza a könyvben – ezt az első tizennyolc évet a rákövetkező több mint hatvan nem képes felülírni. Láng Zsolt előszavában igen pontosan körvonalazza Gadamer nyomán ezt az egyébként nehezen leírható szituáltságot: „Századjára is ez derül ki: gyerekkorunk az egyetlen otthonunk.” Gulyás Miklós lényegében ebből az emlékező pozícióból járja be képletesen és valóságosan is Óbuda azon helyszíneit, utcáit, tereit, melyeken gyermek- és ifjúkorának éveit töltötte. „Az órás fia”, ahogy édesapja foglalkozása után önmagát nevezi, emlékező attitűdje lehetne érzelgős-nosztalgikus, s mint ilyen „ártalmas”, amint önironikusan megjegyzi, s amihez szintén némi iróniával még hozzáteszi: „Persze minden jobb volt 1934-ben. Ugyanis még mindenki élt.” A könyv vége felé pedig egy idős házaspár szájából hangzik el az a mondat, mely az előbbi idézettel együtt mintegy keretbe foglalja a könyv történetét: „Ha még élünk.” Innét tekintve, az Óbudai utcák írásai egyszerre jelentik egy város (vagy a mai státusát véve alapul, egy városrész) lassú elmúlását, és a szemtanú-narrátor, az önéletrajzíró életének az alkonyát is. Bár Gulyás Miklós konkrétan nem nagyon utal rá, a szövegekből mégis ez tűnik föl; a város és a személyes élet összefonódása az emigrációban töltött hatvan év dacára.
Az elbeszélő hang mégsem nosztalgikus, sőt azt mondhatnám, inkább nagyon is visszafogott, már-már tárgyias ahhoz képest, hogy itt narrátor és főszereplő, „az órás fia” természetes módon azonos, ami egyúttal azt is előrevetíti, hogyan kezeljük, szemléljük e könyv szövegét. A 75. oldalon ugyan a narrátor azt írja: „regényünk hőse”, regénynek a könyv semmiképpen nem nevezhető, legfeljebb csak valami nagyon általános, metaforikus értelemben. Már csak azért is, mert főszereplője nincs úgy megalkotva, hogy önmagában értelmezhető és elég legyen. A címükben jobbára utcaneveket viselő fejezetek összessége nem volna teljesen érthető, ha a szerző-narrátor életrajzát nem ismernénk előzetesen, illetve ha a könyvet nem Láng Zsolt bemutató szavai vezetnék be. Gulyás Miklós e tekintetben egészen biztosan nem professzionális író: abból, amit elmond, sokszor hiányzik egy apró információ, akár csak gesztus szinten is ahhoz, hogy pontosan értsük, értelmezzük a történteket, az elbeszélteket. Azaz, nem a szöveg belső, immanens valóságából fejthetők fel olykor események, emberek, helyszínek. Ha azonban nem keresünk különösebb epikai eszközöket, megoldásmódokat a szövegben, ha tehát eltekintünk attól, hogy mindenáron szépírói és nyelvi teljesítményként értékeljük, akkor tulajdonképpen élvezetes olvasmány az Óbudai utcák. Egy nagy műveltségű, szellemes és okos ember emlékezése, melynek középpontjában az a felismerés áll, hogy Óbudán hogyan élt egymás mellett békében zsidó, sváb, magyar és ki tudja, még hányféle népség, mely mind az óbudai öntudatban volt közös gyökerű. Igaz, Gulyás Miklósnak is Svédországig kellett mennie e tudás belátásához.
A kötet kiállítása is az előbbi reflexiót erősíti, ugyanis a szöveget kiegészíti vagy talán néhol meg is erősíti, támogatja jó néhány eredeti, korabeli fotó, illetve képeslap (Müller Károly gyűjteményéből), mely mind azokról a helyszínekről (zsinagóga, Árpád Gimnázium, Főtér és a többi) készült, melyek „az órás fiának” életében fontos szerephez jutottak, életét valamilyen módon keretezték. Egytől egyig kitűnőek, magam részéről még többet is szívesen vettem volna, egyet pedig kifejezetten hiányolok: a Templom utca 15. földszintes ablakán kikönyöklő Krúdy fényképét. Annál is inkább, mert a szerző is hatásosan írja le e „földszintes” élet hétköznapi következményeit, hogy tudniillik a lakók mindig mindent láttak és hallottak, ami az utcán történt. Nem voltak titkok.
Krúdyval kapcsolatos az is, hogy nem értem az 54. oldalon azt az eszmefuttatást, hogy az óbudaiak Jézuson kívül senkinek nem állítanak szobrot. Ez persze lehet igaz, Krúdynak mégis állítottak 1958-ban, ha csak egy mellszobrot is a Pacsirtamező utca 63-ban. Vagy már nem volna meg? Rég jártam arra.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 44. szám
