Bujdosó Alpár
52. Velencei Biennále
Az idei biennále mottója: gondolkodj a szíveddel, érezz az eszeddel, művészet jelen időben (pensa con i sensi, senti con la mente, l”arte al presente). Gyönyörű mondat, szép mottó, alighanem rutinos PR-emberek találtak rá. De ne legyek rosszindulatú: lehet, hogy Robert Storrtól, a mostra igazgatójától származik. Pedig azt beszélik, hogy idegenkedik a művészet plakatív forgalmazásaitól, de arról is szól a fáma, hogy egyik sajtókonferenciáján úgy nyilatkozott, hogy „a jól szervezett forgatag nélkül nem is lehetne az embereket Velencébe csalni – ez ad erőt a rendezőnek is.” A jelmondat mindenesetre hatásos. Hatásos annyira, hogy most – nagyjából három héttel a zárás előtt – már nyugodtan mondhatjuk, hogy sikerült tömegeket mozgósítani és csalni Velencébe. A jelmondatot azért tartom kétségesnek, mert alig-alig bukkantam nyomaira a kiállított művekben. Talán leginkább még az algériai Adel Abdessemed Wall Drawing című munkájában: fehér falakra kilenc, kb. 1 méter átmérőjű kört rajzol, de nem festékkel, nem grafittal, hanem körré hajlított szögesdróttal. Minimal art és az emberi vallomás, együttérzés ritkán sikerült példája. Talán még ugyanígy Gillermo Kuitca szintén falra applikált körinstallációja. A körök ugyanakkorák, mint Abdessemed körei, de nem üresek: a szinte véletlenül belopott színes ábrák egészében esztétikussá, tárgyukban, mely az emberi élet csúcsairól és mélységeiről, álmokról, szexualitásról, halálról vagy egyszerűen csak elidegenített üzleti számlablokkról, együttérzésről, gondolati gazdagságról beszél. Hosszú ideig volt Európában, Pina Bauschsal dolgozott experimentális színházakban, mielőtt visszatért hazájába, Argentínába.
Nos, úgy látszik, mégis akad egy-egy példa arra, hogy a választott mottó szerint is lehet műveket találni, kiállítani. Kevés. Úgy tűnik, Robert Storr válogatása más irányba halad. Azért az övé, mert a biennále képét elsősorban a nemzeti kuratóriumoktól független, az Arsenale valóban „mustra”-jellegű gyűjteménye határozza meg. A mottó utolsó félmondata is ebbe az irányba mutat: művészet jelen időben, l”arte al presente. Elnagyolva nagyjából két, egymástól eltérő indíttatású művek csoportjára lehet osztani az itt kiállított anyagot: a képiség, vizualitás, esztétikai, és az ezen kívül eső, a társadalmi állapotok, a politikai (szabadság)jogok, a gazdaság állapota (elsősorban az elmaradottság és a nyomor), a vallási türelem szempontjai felől értelmezhető munkákra. Lehet úgy fogalmazni, hogy a kurátor, Storr, hagyta, hogy mindenki elpanaszolhassa bánatát, elpanaszolhassa úgy, ahogy saját művészi felfogása szerint a legjobban tudja. Persze a művek láttán lehet úgy is fogalmazni, hogy a háborúk pusztításai, legyenek azok politikai, etnikai, vallási vagy egyéb szempontokra visszavezethetők, felébresztették a művészekben azt a háborúellenes érzést, mely ezekben a művekben fogalmazódik meg. Paolo Canevari (Róma) 12 perces videóján tizenéves fiú emelgeti-rugdalja a labdát egy négyemeletes lebombázott-ledőlt ház előtti hepehupás romvidék apró mezején. De ha jobban odanézünk: a labda – kiszáradt koponya. A címből pedig kiderül, hogy a romépület Milosevics szerb hadseregének főparancsnoksága volt, de ugyanúgy lehetne akármilyen más épület Irakban, Darfourban vagy bárhol, ahol a jelenkori háborúk pusztításai idevezettek. Talán ez a mű példázza leginkább azt, ahogy a mű a művészeten kívüli mondandók elmondását vállalja. De Emily Prince (Gold Run, USA) fotótérképe az Irakban meghalt amerikai szervizemberekről és nőkről ugyanerre a háttérre épít. (Szemére hányható: miért csak az amerikaikról van szó?) Ugyanakkor Nedko Solakov (Szófia) Kalasnyikov géppisztolyt és fotóit applikálja a falra, hosszú és elég érdektelen szöveggel arról, hogy Oroszország állandóan támadja Bulgáriát, mert ellopta a szovjet szabadalmat, és ma is tömegesen gyártja ezeket a fegyvereket, holott a szovjet időkben maga a szovjet kormány adott erre megbízást. Ha ezt a szöveget olvassa az ember, és hallott már a Kalasnyikov „diadalútjáról”, felteszi magának a kérdést, hány évtizedet aludt át Solakov mester?
De hát van más is. Nem feltétlenül konstruktív(ista) alkotás, de legalábbis kiindulópontja és gondolatvilága Tatyjána Trouvé (Cosenza, Itália) művének: függőlegesre és vízszintes ágakra hajlított (merev) vezetékei, melyek konnektorokban és a hozzá tartozó fali dugaszokban találkoznak, olyan lehető konstrukciót mímelnek, melyre a vizualitás alapozhat. Vagy Franz West (Bécs) szép/vagy akár rusnya színes plasztikái, melyek láthatóan belső konstrukcióra épülnek, külső megjelenésük viszont a „formátlanság”. Ilja & Emilia Kabakov (New York) modelljei hegybe épített alagútról, hegyre épített antennáról, felvonóról úgy tűnnek, mintha építész modelljei lennének, pedig szobrok, és ezek installációi egy szerkezetileg szerves rendszer részei.
És vannak köztes művek. Mindjárt a pavilon elején plafonról lógó plasztikákba botlik az ember. Mintha hatalmas szarcsomókat applikáltak volna kötélre (persze műanyag-utánzat, mármint a szar), itt-ott összeszedett, megsárgult csontok szinte „füstöléshez” felakasztva. Mindez lehet akármi is. De a háttérben repülőgépre feszített Krisztus olyan touchot ad az egész installációnak, mely a háború, a politika, a világ szörnyűségei felé löki Leon Ferrari (Buenos Aires) művét. Mindjárt vele szemben Charles Gaines (Charleston, USA) a konceptualizmus felől indul (Sol LeWitt barátja és munkatársa), de a New York-i 9/11 átértelmezte a kiállított munkát: felhőkarcolók városa, előtte apró házacskák, közülük egy gödörből repülőgép emelkedik a levegőbe a harmincemeletes házak fölé; darabig áll, majd lezuhan gödrébe. A gép pálcára van erősítve, és az alapzatba erősített óramű mozgatja. El Anatsui (Nigéria) szőttesei olyan szépek, hogy látogatásunkkor éppen az egyik híres divattervező manökenjeivel készítettek fotókat előtte, és annyira megtervezett és átgondolt, hogy egyik New York-i kiállításán a sajtóban a fiatal Sol LeWittet vélték benne látni. Ám szőttesei az afrikai tradíció, hagyományos népművészet motívumaira épülnek, és – hulladékanyagból készülnek (cipőfűző fém végei, csomagolóanyagok maradékai). A következő teremben régi híradókon Roosevelt, Truman, Eisenhower elnök beszél, a falon pedig úgy jó ötven grafikán cipőt pucol egy piros rongy, különböző fázisokban. A cipő és a rongy egyik fele mindig színtelen. Bár Francis Alys Belgiumból Mexikóba költözött, mondandóját mégsem akarja csupán Latin-Amerikára korlátozni.
Vannak olyan művek is, melyek besorolhatatlanok (hála istennek!). A videón zuhanó repülőgépet csíkokra vágott férfi követi a levegőben, hozzá amerikai diáklányok dalolnak vidáman (Luca Buvoli, Brescia-New York). Kim Jones (New York) ezüstözött ruhákat akaszt a falra, melyekből vékony vonalkötegek indulnak ki, hogy egy pókháló finomságú térkép vonalrendszerét alkossák. Engem különösen megfogott Oscar Munoz (Kolumbia) három képernyőből álló munkája, melyeken ugyanaz a hajszálvékony vonalak alkotta labirintus-káosz látszik csupán s melyekből (mintha előre tudná, hol) ássa ki, vastagítja meg a művész egy alakuló portré részeit. Megfogott, mert én is éppen ezen a nyomon haladok. Jason Rhoedes (Newcastle, USA) klasszikus installációja egész szobát tölt meg függő neonfeliratokkal, szőnyegekkel, fotelekkel, különböző talált és összeszedett használati eszközökkel úgy, hogy abban elég jól el is lehet lakni. Ahogy a második világháború maradványai, erődítményei turisztikai látvánnyá váltak, úgy fotózza Neil Hamon (London) a háború katonáit: németeket, angolokat, amerikaiakat, olaszokat, franciákat békés alakokká. A Csatorna Jersey szigetén nőtt fel. Vajon valóban így élte meg valamennyit? Ám az egyik legérdekesebb mű: Valie Export (Bécs) olvassa fel szövegét, hallani is meg látni is lehet egy kisméretű videón a művésznőt, ám hangszálai és a hangrés mozgását látjuk a három nagyméretű képernyőn: orrán keresztül a torkába eresztett mikrokamerával fotózzák (juj!).
Ami még jó: Dimitrij Gutov (Moszkva) és David Riff (London) grafikus híradása egy moszkvai angol nyelvtanfolyamról Marx angol nyelvű könyvei alapján; Christine Hill (Berlin-Brooklyn) túldimenzionált ládái, melyekbe hordozható irodai felszerelés csomagolható; Y. Z. Kami (New York) portréi a Jeruzsálemben jelen lévő vallások papjairól vagy Riyas Komu (India) fejkendős női arcképei.
A többiekről inkább nem írok.
Talán az olvasónak is feltűnt, hogy túlnyomóan sok az amerikai vagy Amerikában élő (oda vándorolt) művész. Nem hiszem, hogy ez csak azért van így, mert azt mondják, hogy manapság a művészet Amerika keleti partjain van otthon. Attól tartok, hogy az amerikai igazgató maga felé hajló ismeretei és ízlése is közrejátszik.
A tárlaton ugyancsak feltűnő, hogy a két évvel ezelőtti videodömping (a képen pusztán egy arcot lehetett látni, mely valamilyen – lehetőleg érthetetlen – nyelven mondta mondókáját, az alatta futó angol fordítással) mellé most a fotó lépett. (Igaz, a videó is megváltozott: események, történések léptek a beszélő arcok helyébe.) Rengeteg a fénykép; és főleg az olyan, mely marad fotó, és nincs utólagosan átdolgozva. Már-már úgy tűnik, ahogy a szórakoztatóipar technikai eszközei tökéletesednek, olcsóbbá válnak, úgy veszik át ezeket az alkotók: először a film, aztán a videó és most a fotó. Nem szívderítő.
Most a Giardiniről, a nemzeti pavilonokról, melyre eredetileg a biennále épült.
Úgy tűnik, változó korban élünk. Az elmúlt idők nagyjai (mármint itt, a Giardiniben) idén nem brillíroznak. Az orosz pavilonban Alexandr Ponomarjev megtekinthetetlen sebességgel fölülről-lefelé futó milliónyi kisméretű képével találkozunk, az élet minden akciójáról, beleértve a nemi aktust is. Nem igazán győz meg. Andrej Bartenyev vizuális csalódásra épített, dizájnolt, színes szőnyegével tölt be egy egész falat (óriásvideó). Talán még a legérdekesebb Ponomarjev Hullám című munkája, mely grafikonokon vizsgálja a hullámzás fizikai tulajdonságait: keletkezését, lefolyását, kioltódását stb. Egy körülbelül tízméternyi hosszú üvegedényben vízzel és gépekkel demonstrálja is. Kísért a cunami.
Felix Gonzalez-Torres igyekszik feldolgozni azt a kultúrát, melyet önként vállalt magáénak: az amerikait. A fény a plafonról (képletesen) földre zuhogó villanykörtékben, a bőség és különösség a padlóra szórt, szabályos, téglalap alakú lakrica (medvecukor) szőnyegben ölt testet. Tízezerszámra van felhalmozva nagyalakú fotó, plakát, mely szabadon elvihető.
A francia pavilonban kiállító Sophie Calle alapjában igen jó művész, és igen fontos témához is nyúl. Az íráshoz. Az intertextualitás fogalmába sűrített problematika mindenről beszél: vakírásról, mímelt írásról, hivatalok kimért, körülményesen megfogalmazott dikciójáról, nyomtatott szövegben kisárgított „betét”-szövegekről, betoldásokról. És talán ebben rejlik gyengéje is: a falak túl vannak terhelve. Ha az ember csupán ezt a pavilont tekintené meg, elég lenne egy napra is. Így pedig szívesen átmegy a másik szobába, ahol a művésznő (nagyméretű videón) felragasztott piros bohócorral grimaszokat vág, vicceket mesél – szöveget mond.
Kissé ugyanez a túlzsúfoltság jellemzi Nagy-Britannia pavilonját is. Tracey Emin már a bejáratnál meghökkenti a látogatót: magas, karcsú, fapálcikákból épült oszlopai jó szobrot mintáznak – és a nálunk ismert Megyik János korábbi munkáira emlékeztetnek. Hamarosan kiderül azonban, hogy a művésznő igen jó grafikus. Talán inkább az. A falakon „szőrös vonalú” grafikák sorát látjuk, sok esetben igencsak erotikus pózban fekvő, de elnagyolt, átfirkált alakokat, vagy csupán a nemi szerv környékét vizsgáló rajzokat.
Masao Okabe a hirosimai Ujina-állomás és kikötő megsemmisülését éli újra az elhozott és kiállított hatalmas kövekben, a kövekről készült fotókkal, melyek az egész falat beborítják. Megható és szívszorító, de a két évvel ezelőtti kiállítás jobb volt.
Idén viszont feltűnően jó Ausztria pavilonja. Nincs sok magyarázat, csak egy művész: Herbert Brandl. Így kell csinálni. Munkái rokonságban vannak Arnulf Rainer vagy akár Nádler István munkáival. Ugyanilyen jó az izraeli Yehudit Sasportas installációja. A négyzeteken leképezett fa részei vízszintes és függőleges sorokban eltolhatók (lennének), torzók születhetnének, mint amilyen fatorzók az emeleten egymásra szórt, túlméretezett dákók vagy evezőnyelek. Az egész összeáll egy művé. José Damasceno sárga, meggörbített, körzőn álló-billegő drótjai Tatyjána Trouvé az Arsenáléban látott objektjére emlékeztetnek, Angela Detanico és Rafael Lain fehéren világító körei, valamilyen titkosírást idéző neonvonalai pedig különös imaginárius világba vezetnek (Brazília). A belga pavilont teljesen kitölti Eric Duyckaerts üveglabirintusa. Az átlátszó üvegfalak ellenére nehéz megtalálni a kiutat, ha az ember egyszer vállalta a bemenetelt. A finn Maaria Wirkkala megfordítja a világot: a csónakban áll a víz, a csónak alatt Murano összetört üvegcserepei (ezen billeg), melyeket szállítania kell(ene). Az egyiptomi pavilont hat művész(nő) alakította ki. Önmagában jól, sok aranyozással (aranyfüsttel bevont farácsok), a fáraó trónjára rímelő installációval, fejetlen tehénnel (Egyiptom maga) az emeleten. Apró furcsaság: a bejárati szöveg Egyiptom ötezer éves múltját idézi, mint minden kultúra bölcsőjét, mely szívesen fogadta a mózesi kultúrát (hm!), Józsefét (ez alighanem a kereszténység), Buddháét és Mohamedét. Lehet. Csak éppen nem érdemes elfeledkezni Babilon és Kína kultúrájáról sem, melyek legalább ilyen ősiek. Érdemes felidézni a lengyel Monika Sosnowska acélkonstrukcióját, mely megrongáltan, összevissza hajlítva is betölti az egész termet, vagy a művészetben ismét egymásra talált cseh és szlovák pavilon művésznőjét, Irena Jùzovát, aki egyszerű kartondobozokban, üveg alatt fehér kéz- és lábtorzókat, üvegkalitkában pedig egy egész testet (szintén hófehér) kínál a nézőknek. Daniel von Sturmer az ausztrál pavilon két emeletét préselt falemezből hajlított hosszú „futószőnyegekkel” bútorozza be, melyek simaságát egy-egy köznapi tárgy bontja meg.
Könnyű lenne itt befejezni. De a városba szorult nemzeti kiállítások között is akad olyan, ahová érdemes – odatalálni. Rafael Lozano-Hemmer (Mexikó) munkáiban rátalál az elektronikus kommunikáció lehető új útjára: detektor regisztrálja a néző csuklójáról szívverése ritmusát, melyet villanykörte villogásába transzponál. A következő látogatóét ismét, és ekkor az előző eggyel továbbtolódik. Így villognak villanykörték százai a mennyezeten elmúlt vendégek szívverésére. Vagy ha belépsz a másik szobába, az elektronikus érzékelő azonnal megtalál, és mint (az ismert videojátékokon) ahogy te vadászol mozgó alakokra, rád vadászik, bekeretez, és – lő. Morbid, nem? De ha megtalálod az argentin kiállítást, olyan Kuitca-művekre lelsz, melyek előtt szívesen elüldögélsz, és talán még szebbek, mint e cikk elején idézett körök.
Nem szóltam még az afrikai pavilonról, melyet az Arsenale végében helyeztek el. Érdekes módon itt alig-alig találok politikai töltésű művet. A legjobbak közé tartozik a hangszórókból épített együttes, mely elölről megvilágítva a mögötte lévő falra felhőkarcolós világváros árnyékát veti, és a zajok is erre emlékeztetnek (Tracey Rose, Dél-afrikai Unió). Vagy a másik szoba videói, ahol az egyik például pucér nők deformált alakjaival játszik (Minnette Vári, Dél-afrikai Unió). És nem szóltam az új olasz pavilonról sem. Giuseppe Penone polírozott bőrökkel kibélelt szobába invitálja a nézőt, Francesco Vezzoli Democrazy címen nem túl hízelgő filmet mutat be a (közelgő) amerikai választásokról. De nem szóltam az örmény kolostorban látható latin-amerikai (IILA) művészetről, melyek között sokszor jobb kvalitást lehet felfedezni, mint Európában vagy Amerikában. Jorge Eielson (Peru) zsákanyagból formált-domborított fali képei vagy Ronald Morán (El Salvador) vattázott szobája (Habitación Infantil) tele fegyverekkel, de teniszütővel is, és mindent betakar a jóságos fehér „hó”. Manuela Ribadeneira (Ecuador) két videó közé bicskát szúr a falba, melynek árnyéka átnyúlik az egész szobán. Moico Yaker (Peru) videóján a spanyol hódítók társaságában Krisztus lassan leszáll a keresztről, és elrepül a földről a mennybe. Mindjárt szemben, nagy faliképek sorában dokumentálja és ismétli meg a történetet.
A magyar pavilonban idén Fogarasi András szerepel filmszerű videóival (kurátor: Tímár Katalin). Fekete boxokba, amolyan miniatűr-mozikba invitálják a nézőt, ahol a szürkületi hangulatban Fogarasi bemutat néhány, az elmúlt rendszerből ránk maradt lepusztult kultúrházat. Némelyikét bezárták, némelyikben a szubkultúra keres otthont. A filmek arra a mérföldes távolságra utalnak, mely az úgynevezett népszerű (populáris) és az úgynevezett „magas szemöldökű” (Umberto Eco) kultúra között kialakult. Problémafelvetésben, gondolatvilágában beleillik abba az irány(zat)ba, melyről e cikk második bekezdésében írtam, és melyet Robert Storr igazgató is favorizál az Arsenaléban. Most, a kiállítás végén odaítélt öt Arany Oroszlán-díj egyikét a magyar pavilon kapta.
Nincs hely minden nemzeti pavilonról írni. Azokról írtam, melyeket érdekesnek és érdemesnek találtam. Ám a legérdekesebbet utoljára hagytam: Olaszországét, mely a biennále kezdetét jelenti, és ahol ma már nem itáliai művészeket, hanem a világ érdekes, friss művészetét állítják ki. Függetlenül nemzetiségüktől. A pavilon kurátorai, Ida Gianelli és Rita Bertoni ezúttal is talán a világon fellelhető legjobb anyagot válogatták össze. A legtöbb művészért a neve beszél; mindenki ismeri: ott van elsősorban Louise Bourgois kék vonalas festményével, benne apró nőalakkal és Harry Truman nevével, Bruce Nauman vízcsapjaival, Sol LeWitt fekete mikropettyes tábláival, Sigmar Polke polírozott vagy patinázott, nagyméretű acéllapjaival, a minimalista Elisworth Kelly fekete paralelogrammáival, Gerhard Richter színes, de felületileg megdörzsölt absztrakt képeivel, a Malevicset idéző Robert Ryman fehérre átfestett, eredetileg kék festményeivel, Chen Zhen csurgatott gyertyából modellált mozsárágyúszerű szobrával, Dan Perjovschi krétával falra rajzolt vicces, vonalas figuráival, hozzábiggyesztett kommentárokkal, Iran do Espirito Santo vastag, összetört és kihagyásokkal újra összeillesztett márványtábláival, Waltercio Caldas, Tabiamo, Raoul de Keyser, Sophie Calle, Susan Rothenberg, Chéri Samba, Raymond Pettibon és még mások. Ebben a labirintusban (mert ilyen a ház) érdemes egy teljes napot is eltölteni.
És végül engedtessék meg egy kérés a jövőre nézve: 2009-ben lesz a magyar pavilon százéves. Erre az alkalomra el lehetne tekinteni egyes művészek pályáztatásától, és helyette talán valódi áttekintést adni a modern magyar művészetből. Hogy százéveset-e? Nem tudom. Tessék gondolkodni.
A kérés után egy megjegyzés: a biennáléval egy időben a Palazzo Grassiban Sequence 1 címen François Pinault gyűjteménye látható. Van olyan kvalitású, mint a biennále anyaga.
(52. Esposizione Internazionale d”Arte, Venezia, november 21-ig; Sequence 1, Palazzo Grassi, Venezia, november 11-ig.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 44. szám
