BOKOR PÁL
Számháború Tokaj-Hegyalján
A tokaji borvidék nemzeti vagyon és világörökségi táj, az aszú a magyar mezőgazdaság egyik utolsó értékes márkája. A bioenergetika a jövő technológiája, a nemzetgazdaság egyik legfontosabb kitörési pontja, a hazai energiagondok megoldásának legígéretesebb útja. Evidenciák ezek, de ettől még nem lehetett könnyebb a dolga azoknak, akiknek el kellett dönteni, megépülhet-e Szerencsen az első magyar bioenergetikai erőmű. Kinél a bölcsek köve? Azoknál, akik szerint a BHD Erőmű Zrt. és a mögötte álló japán világcég által felépíteni tervezett szerencsi szalmaégető (49,91 megawatt teljesítményű biomassza alapanyagú erőmű) teljesen ártalmatlan a királyok borára nézve? Vagy azoknál, akik szerint a létesítmény tönkreteszi a borvidék csodálatos tájait és még csodálatosabb nedűit? Az aszút, melynek íze Dumas szerint kóstoláskor oly szépségesen nyílik, mint a páva farka, s melynek kedvéért a XVI. században Paracelsus doktor, a híres alkimista is Magyarországra jött, megvizsgálandó, igaz-e, hogy ez az ital aranyat tartalmaz.
A nagy túlélő
Sorsszerűség is lehet abban, hogy Hegyalján még van miért verekedni. Mészáros László, a Tokaji Nagyborok Egyesületének vezetője, aki az erőmű helyi ellenzőinek kis táborát vezeti, nem környezetvédelmi zászlókkal hadonászó pártkatona, legfeljebb lokálpatrióta. Körmendről költözött ide, miskolci lakos, agrármérnök. Fürge szójárása, sebes mozdulatai ügyszeretetre vallanak. Késve állt a zendülés élére, huszárosan rohanta le a sajtót, hogy az utolsó pillanatban megpróbálja megakadályozni az építkezést. Noha a tiltakozók az UNESCO budapesti irodáját, az ellenzéki párt parlamenti borkedvelőit és a köztársaság elnökét is maguk mellé állították, az építkezés érvényes engedélyekkel rendelkezik…
„Mindenféle borok jönnek és mennek, az aszú marad” – mondja Mészáros arra, hogy a világ ma a könnyű, száraz borokat kedveli. És valóban: ahhoz képest, hogy hányszor próbálták már elpusztítani, a tokaji aszú fennmaradása égi jelnek tekinthető. Túl kellett élnie gazdasági válságokat és az előző századfordulón az európai szőlők nagy részét kipusztító phyloxera-vészt. Túl kellett élnie Trianont, amikor Kassa leválasztásával voltaképpen lefejezték a borvidéket. Aztán a II. világháborút és az itteni zsidó borkereskedők elhurcolását. És végül a szocialista gazdálkodást, mely királyi státusától fosztotta meg az aszút: a dombokról a síkra, napfény-kitettségben is alábbvaló földekre telepítették ki a szőlőt, hogy lebutított borokkal enyhítsék a dicsőséges és olthatatlan nagy szovjet szomjúságot.
A zöldesfeketére csíkozott zempléni lankákon utolsókat pásztáz a nap. A százhektáros Disznókő borászat kúriaépülete és a teknőspáncél tetejű traktorház oly szervesen simul a tájba, hogy az ész azonnal tiltakozik: kinek támadhatott olyan ostoba ötlete, hogy ebbe a bukolikus környezetbe belerondítson egy szalmaégetővel? Szerencsére az erőmű innen légvonalban négy-öt kilométerre épülne, ami a levegőre még veszélyes lehet, de az olyasféle ijesztgetések, mint amilyenek Demeter Ervin parlamenti interpellációjában elhangzottak, hogy „a hegyaljai szőlők és kirándulóhelyek eddigi szépkilátását ezentúl ez a létesítmény uralná”, itt a helyszínen költői túlzásnak tűnnek.
Hitelesebbnek hat a helybeli tiltakozók fogalmazványa, mely szerint: „A tokaji világörökség részét képező területre tervezett több tíz méter magas tömbszerű ipari létesítmény tájképromboló”. „A törékeny tokaj-hegyaljai mikroklímát az erőmű üzemeltetése komolyan veszélyezteti.” „A már kamionos tranzitforgalommal amúgy is súlyosan megterhelt vidékre évente még 20 000 kamion érkezne, ami tovább rontja az utakat, a levegőt, a tisztaságot, és az egyébként még sok szempontból érintetlen vidék csendjét.”
Az ellenvéleményekről később. Előbb nézzünk be a másik szomszédvárba, Szerencsre.
Se por, se pernye
Szerencset nem sok mindennel áldotta meg a természet. Itt legfeljebb cukor és csokoládé „terem”. A tízezer lakost számláló város üzleti negyedét a tömeges kisvárosi eladósodást vezénylő bankfiókok mellett a lepusztultság dohos szagát árasztó használtruhaboltok alkotják. A polgármesteri hivatal takaros, a Népház is csinos, fabordás építmény, de a város egyetlen könyvesboltja épp most van kiköltözőben a centrumból.
Mint az idén felavatott „Világörökségi kapu” példázza, a hegyaljai dicsfényből azért a peremvidéknek is jut egy kevés. Néha pedig az irigység is előjön: megkérdezik például, mi szüksége van az ötezres lélekszámú Tokajnak saját kőszínházra. Az viszont nem áll, hogy itt nem törődnek Hegyalja klímájával. A cukorgyár kéménye 110 éve éjjel-nappal eregeti a vastag füstnyalábokat, de nem mindig ilyen hófehéret pöfögött. Sok évtizeden keresztül szénnel, majd egészen 1997-ig pakurával tüzeltek, így télen a gyár környékén órák alatt beszürkült a hó. Ma se por, se pernye. Csanádi Béla, az önkormányzat illetékese meggyőződéssel állítja: ugyanerre lehet számítani a legkorszerűbb légtisztító technikával felszerelt biomassza-erőmű beüzemelése után is.
Sárkány László, a Szerencsi Hírek és a helyi televízió főszerkesztője azt mondja, hogy ez a beruházás mindenkinek szívügye itt, miközben szerintük környezetvédelmi vagy országos érdeket nem sért. Szavait közmeghallgatások és önkormányzati ülések jegyzőkönyveivel támasztja alá. Soha az önkormányzat egyetlen tagja sem szavazott az építkezés ellen, még akkor sem, amikor pedig az erőmű 35 méteres kéménye miatt módosítani kellett a helyi építési szabályzatot. Mivel a városnak már második ciklusban szocialista polgármesternője van, ez pedig az ellenzékre bizonyos magatartási kötelezettségeket ró, előfordult, hogy jobboldali önkormányzati képviselők a szavazás előtt kiszállingóztak az ülésteremből, hogy formálisan ne kelljen részt venniük a szavazáson. Szavakban azonban ők is mindig támogatták az építkezést.
A szerencsiek és a 16 környékbeli önkormányzat álláspontja szerint a szalmaégető létszükséglet a város és környéke számára. A hozam: 133 új álláshely egy városban, melynek környékén húsz százalék feletti a munkanélküliség; évi százmillió forint körüli plusz adóbevétel; az alapanyagokért az erőmű évi hárommilliárdot fizet a termelőknek; biztos megélhetéshez juthat a környék akár több ezer kisbirtokosa, akiknek földje alkalmatlan másra, mint energianövények termesztésére; az erőmű által termelt „hulladékhő” a város számára melegvizet, netán műjégpályát jelent.
A beruházó
Hujber Ottót, aki sokszor járt már Szerencsen, közmeghallgatásokon is részt vett, a jobboldali sajtó csakis „az MSZP vállalkozói tagozatának egykori vezetőjeként” mutogatja, mintha ennek köze lenne az ügyhöz. A BHD Hőerőmű Zrt. vezetője szerint mindenki volt pelenkás, mégsem szokás emiatt felnőtt embereket pelenkásoknak nevezni. Hujber igyekszik megakadályozni az ügy túlpolitizálását, miközben maga is ezt teszi, amikor a Magyar Nemzetnek nyilatkozva „törpe kisebbséget jelentő aggódóknak” nevezi az ellenérdekelt felet, holott tudja: nem volt szerencsés, hogy a nemzeti bioenergetikai program végrehajtásának keretében megvalósuló első biomassza-erőművet épp ezen a kivételesen kényes helyen sikerült engedélyeztetni. Sokba került.
A legnagyobb befektető, a japán Itochu Co., ugyanaz a cég, mely valamikor a Suzukit is behozta Magyarországra, hozzá van szokva az ilyen komplikációkhoz, a BHD azonban háromszor terveztette át az üzemet, és a tereprendezés költségeivel együtt 650 millió forint plusz költséget vállalt, hogy a létesítmény ne csak az előírásoknak, hanem az összes érintettek, köztük a tokaji főépítész különleges kívánságainak is megfeleljen. És még ezek után sem szűnt meg az ellenállás azok részéről, akik talán eltúlozzák az erőműépítés veszélyeit, de egyáltalán nem túloznak, amikor féltik a tokaji borokat és a vidék „világörökségi” státusát a további iparosodásától.
Ebben az értelemben Sólyom László köztársasági elnök megszólalása is hasznos lehetett volna. Október 9-i rövid nyilatkozatának a szerencsi erőműre vonatkozó részét azonban azzal kezdte, hogy „semmit sem lehet tudni” az építkezés várható hatásairól. Majd olyan adatokat sorolt, melyekből kitűnt, hogy nem tájékoztatták megfelelően a részletekről. Hujber Ottó, aki persze a kétéves engedélyezteti eljárás minden fázisát és a közel négyszáz oldalas környezetvédelmi hatástanulmányt is jól ismeri, most is sarkosan fogalmaz: „Az nem helyes, ha az elnök úr, tudástól nem zavartatva, egy hátizsákkal a hátán felkapaszkodik egy hegyre, és ott olyasmiket mond, amivel az ügynek is és az elnöki intézmény tekintélyének is csak árt”. A hegyaljaiak persze másképp reagáltak. Mészáros László: „Továbbra is bízunk abban, hogy az erőmű nem fog a tervezett helyszínen megépülni.”
A számháború ütközetei
Tönkreteszi-e a szerencsi létesítmény Tokaj-Hegyalja tájképét?
Tönkretehette volna, mert az ipari tájnak is lehetnek ugyan szépségei, de el kell ismerni, hogy azok nem idevalók. Hujber Ottó, aki hisz abban, hogy az erőmű, éppen korszerűsége miatt, jelentős szakmai turizmust is generál majd, nem érti, hogy az ország egyik legmodernebb ipari létesítményét miért kell eldugni a 37-es úton közlekedők szeme elől, de ebben a kérdésben nem tudta érvényesíteni álláspontját. A szőlősbirtokoknak fontosabb, hogy az erőművet egyáltalán ne lehessen látni, így a tervezők eleget tettek ennek a követelésnek. A regionális tervtanács sokáig kereste a megoldást a problémára, s ha hinni lehet a szimulációs tájrajzoknak, meg is találta: az erőművet, mely nem egy magas tömb, hanem erősen tagolt és viszonylag alacsony épületek együttese, hat és fél méterrel mélyebbre süllyesztik a földbe, 150 méterrel távolabbra telepítik az úttól, ötméteres mesterséges dombokat emelnek köré, s azokat befásítják. No és a füst? Nincs füst. Illetve van, csak olyan áttetszően tiszta, hogy szabad szemmel nem is látható. Mészárosék tehát akár a maguk sikereként is elkönyvelhetik: ha tájképrombolás készült volna, azt sikerült megakadáyozniuk.
Fontosabb azonban, hogy változtathat-e a szerencsi építkezés az ötezer hektáros szőlővidék világviszonylatban egyedülálló mikroklímáján? A környezetvédelmi hatóságok az engedélyezés alapjául szolgáló tanulmányban erre a kérdésre nemmel válaszoltak. A borászok szerint viszont a környezetvédelmi engedély nem vizsgálta ezt a kérdést. Az erőmű hőkibocsátása, mondják, megváltoztathatja a hajnali ködképződési folyamatot, mely az aszúszemek érlelődésének egyik legfontosabb specifikus tényezője. Nem változtatja meg, állítják a szakértők: a hőmérsékleti viszonyok kimutatható változására nem lehet számítani, ha mégis van változás, az fokok ezrelékeiben mérhető.
A szén-dioxid-kibocsátás is a megengedett határérték alatt van, s mivel szervesanyag feldolgozása folyik, az építtető arra is hivatkozik, hogy csak a növények által felvett szén-dioxid-mennyiség kerül vissza a levegőbe. A borász viszont arra, hogy az Alföldön felvett növényi szén-dioxidot talán nem Tokaj-Hegyaljának kellene visszaadni. A széltérkép a beruházó mellett szól. Szerencs levegője pedig kitűnő. Az erőmű beüzemelésével a levegő összetételében a szennyező anyagokkal való telítettség egy százalékkal, a mostani tíz százalékról tizenegy százalékra emelkedik. A problémafelvetés mégsem üres okoskodás. A kérdés az, hogy szabad-e ugyanazokkal a határértékekkel „dolgozni” Tokaj-Hegyalja közvetlen szomszédságában, mint egy iparvidéken?
A Szerencs és Tokaj közötti számháború egyik fő csatatere itt is, mint az ország egyre több pontján, a parttalanul növekvő kamionforgalom. A hegyaljaiak újabb évi húszezer szalmabálákkal tömött kamion érkezéséről beszélnek, Szerencs érvelése szerint Tokaj térségében a 37-es út forgalma csupán napi 14 kamionnal nő. Micsoda különbség a számok között! Pedig a napi 14 is több mint ötezer plusz áthaladást jelent egy évben. Az ötezer így sem egyenlő a húszezerrel, de önmagával sem, mert a más irányú forgalom is szennyez. Ebben a kérdésben is mindenki szajkózza hát a magáét, a publikum meg képtelen véleményt alkotni. Pedig az évi húszezer kamion is csak profanizálása egy súlyosabb problémának: a Tokaj városán áthaladó kamionok teljes száma a legújabb mérések szerint elérte a napi 1534-et. Vagyis úgy látszik, nem az a fontos, hogy az 1548 sokkal több-e az 1534-nél vagy nem sokkal több. Hanem az, hogy az erőműtől függetlenül itt valamit tenni kellene. Kerülőutat kellene építeni. Ha közbenjárna valaki: a miniszterelnök, a köztársasági elnök, a parlament…
Nincs több vesztegetnivaló
A történetnek van egy mozzanata, melyről eddig nem volt szó: Miskolcról, ahol a levegő szennyezettsége így is sokkal magasabb a megengedettnél, a környezetvédelmi hatóságok az első magyar biomassza-erőművet kitiltották! Így került a projekt 2006 nyarán Szerencsre, a legközelebbi helyre, ahol megfelelő elektromos alállomás van az üzemeltetéshez. És bár itt jóval alacsonyabb a légszennyezettség, kedvező a széljárás, s a beruházáshoz minden helyi és országos hatóság és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal is hozzájárult, az aggodalom, miszerint ez a beruházás „egy elhibázott fejlődési pályát jelöl ki a borvidéknek”, jogos. Magyarországnak világmárkában, környezeti szépségekben nincs több vesztegetnivalója ahhoz képest, amit a szocialista rend és a rendszerváltó káosz eddig elvett tőle. Az engedélyező hatóság azonban most is csak az érvényes szabályoknak tesz eleget, miközben morálisan védhetetlen megállapításokat tesz: „A tevékenység ipari környezetben folyik, országos jelentőségű védett területet (…) nem érint” – olvasható az engedélyezési okirat 25. oldalán. Tokaj-Hegyalja tehát „csak” világörökség, nem országos jelentőségű védett terület? Vajon miért nem?
Az erőművita megnyugtató lezárása azért elengedhetetlen, mert nemcsak egy biomasszaüzemről van szó, hanem tízről! Nemcsak a rossz minőségű földek jobb kihasználásáról és a sertéságazattól elvont kukorica hatékonyabb energianövényekkel való helyettesítéséről van szó, hanem az ország energiajövőjéről. A tokaji nagyborok termelői legitim és országos jelentőségű érdekeket védelmeznek. Hosszú távú és megkerülhetetlen érdek az is, hogy a magyar gazdaság egyik legfontosabb stratégiai tartalékát jelentő korszerű bioenergetikai ipar megszülessen. Egyiket a másik ellen kijátszani ésszerűtlen. Kulturált megoldásokat keresni a kettő együttélésére bölcsebb dolog, nemzeti érdekben való gondolkodás és tisztesség kérdése.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 44. szám
