BAJOMI-LÁZÁR PÉTER
A politikai erőszak és a média
Október 23-án este sajtóhírek szerint randalírozó tüntetők kisebb csoportja tűnt fel a pesti Kálmán Imre utcán és környékén. A rendőrök „műveleti területté” nyilvánították a helyszínt, majd távozásra szólították fel a televíziók és más média ott megjelent munkatársait. Azt mondták, hogy azok jelenléte vonzza a tüntetők radikális, feltűnést kereső csoportjait.1
Vajon igazuk volt-e a rendőröknek? Egyáltalán: megtehetik-e az újságírók, hogy ne tudósítsanak az utcai összecsapásokról? És ha nem tehetik meg, akkor hogyan számoljanak be róluk?
A terrorizmus és a média – különösen a televízió – viszonyát vizsgáló szakírók és politikusok egyik visszatérő állítása az, hogy a terroristák és az újságírók sajátos szimbiózisban élnek: a terroristáknak szükségük van a televíziókra, hogy az azok által kiépített információs hidakon át juttassák el saját üzenetüket a közönséghez, a televízióknak pedig szükségük van a terrorizmusra, mert a terror képei kielégítik közönségük akció- és drámaéhségét, így a szokásosnál nagyobb nézettséget vonzanak. Margaret Thatcher volt brit kormányfő egyenesen úgy fogalmazott, hogy a média „a publicitás oxigénjét” nyújtja a terroristáknak. A szakírók gyakran teszik fel a költői kérdést: vajon volna-e terrorizmus, ha nem volna média?2
A terrorizmus lényegi vonása, hogy kis csoportok nagy figyelmet követelnek maguknak. Tényleges társadalmi súlyuk ugyan csekély, erőszakos cselekedeteik révén mégis képessé válnak arra, hogy tematizálják a média, azon keresztül pedig a közvélemény és a politika napirendjét, a saját témájukkal söpörve le onnan a valóban fontos társadalmi kérdéseket. Az újságíró ilyenkor csapdahelyzetben találja magát. Egyfelől ki kell elégítenie közönsége információigényét, másfelől viszont akaratlanul is a terroristák segítőtársává válik, mert segíti őket üzenetük célhoz juttatásában. A közönséget kell képviselnie, mégis az történik, hogy akaratlanul is az ellenségnek – a társadalmi rend erőszakos felforgatóinak – az oldalára áll.3
E csapdahelyzetet a televíziósok rendszerint úgy igyekeznek hárítani, hogy beszámolnak ugyan az erőszakos akciókról, de azonmód el is ítélik azokat – egyebek mellett azzal, hogy nem „szabadságharcosnak”, „lázadónak” vagy „gerillának”, hanem „terroristának” nevezik elkövetőiket. (Kivételek persze itt is akadnak: például az egykori Pannon Rádió „szabadságharcosoknak” nevezte az izraeli földön robbantásokat végrehajtó palesztin merénylőket, a HírTV helyszíni tudósítója pedig az MTV székháza ellen tavaly intézett támadás kapcsán – az ostromlók szóhasználatát átvéve – „forradalomról” beszélt.4) A média fősodrát jellemző címkézés és rekontextualizálás a terroristák delegitimálását szolgálja. Ezzel azonban az újságírók csak részben oldják fel a dilemmát, mert pusztán azzal, hogy képernyőre viszik a terroristákat, és bemutatják törekvéseiket, óhatatlanul legitimálják is őket. Beemelik a nyilvánosságba az elkövetőket és azok követeléseit, ezzel olyan alternatívák felmutatóiként prezentálják őket, amelyek a legitim módon megválasztott, a demokratikus játékszabályokat tiszteletben tartó politikusok és pártok programjaival egyenrangúnak, megfontolásra érdemesnek tűnnek.
A média szemszögéből a hagyományos terrorakciók és a pesti utcákon 2006 és 2007 őszén kiprovokált összecsapások csupán nagyságrendjükben – az áldozatok számában és az anyagi kár mértékében – térnek el egymástól. A hagyományos (iszlám fundamentalista, szélsőbaloldali stb.) terrorizmus és a pesti radikálisok esetében egyaránt arról van szó, hogy marginális társadalmi csoportok a demokratikus játékszabályok nyílt semmibevételével kívánják javítani hatalmi pozíciójukat, és igyekeznek politikai nyomást gyakorolni a társadalomra. Mivel sem a politikai, sem a gazdasági intézményrendszerben nincsenek képviseltetve, a médiát foglalják el – pontosabban: praktikusan az utcát sajátítják ki, de ezáltal a médiatérbe törnek be. A hagyományos terroristák és a pesti radikálisok célja ugyanaz: egyfelől szimpátiát kivívni, másfelől félelmet kelteni; egyfelől hasonló erőszakos akciókat inspirálni, másfelől a rendfenntartók represszív reakcióit kiváltani (amelyek fényében utóbb a rendbontók tüntethetik fel magukat az áldozat szerepében, és ezzel további szimpátiát kelthetnek).
A terrorizmus és az utcai harc többnyire nem katonai, hanem szimbolikus célpontok (néha éppen a szimbolikus valóság konstruálásában kulcsszerepet játszó médiumok) ellen folyó küzdelem. Mindkettő az újságírók – és rajtuk keresztül a közvélemény – manipulálására tett kísérlet: kitervelőik akcióikba tudatosan kalkulálják be az újságírók várható – mert a korábbi gyakorlatból jól ismert – reakcióit is. A modern terrorizmus és a modern utcai harc a szakirodalomban a politika mediatizálódásaként leírt jelenség minősített esete. Logikája így összegezhető: nem az látszik, ami van, hanem az van, ami látszik. Ha lenni akarsz, látszanod kell. A média így nemcsak tükröt tart a valóság elé, de formálja is azt: óhatatlanul az általa bemutatott események passzív – néha aktív – részesévé válik.
Mit tehetnek ilyenkor az újságírók? Azt a feltevést, hogy ha nem volna média (vagy ha a média nem számolna be a politikai erőszakról), akkor nem volna terrorizmus vagy marginális csoportok által kezdeményezett utcai harc sem, el kell vetni, mert terrorizmus és utcai harc már azelőtt is volt, hogy a modern tömegmédia megjelent volna, csakhogy akkor a publicitást még a szájról szájra terjedő hír, vagyis a szóbeli kommunikáció nyújtotta. A fenti felvetésből csupán annyi igaz, hogy a modern tömegmédia a korábbinál láthatóbbá (az élő televíziós közvetítés pedig átélhetőbbé) teszi az efféle erőszakot. Az tehát, ha a média nem vesz tudomást róla, aligha vet véget a politikai erőszaknak.
Ráadásul az újságírók azért sem ignorálhatják az ilyen akciókat, mert információéhes közönségüket a legrosszabbkor hagynák cserben. Válsághelyzetben, amikor a körülmények a szokottnál gyorsabban változnak, és ezért a döntéseket is gyorsabban kell meghozni, különösen megnő az emberek információéhsége. Az elhallgatás csupán arra lenne jó, hogy találgatások, megerősítetlen információk és rémhírek kapjanak szárnyra, bizonytalanságot – rosszabb esetben pánikot – keltve.
Emellett az efféle öncenzúra (vagy – mint esetünkben – a hatóságok cenzurális kísérlete) azért is többet árthat, mint használhat, mert az internet segítségével a terroristák vagy a radikálisok már a professzionális újságírók megkerülésével is eljuttathatják üzenetüket a közönséghez, és így előnyre tehetnek szert a valóság értelmezése terén. Az elhallgatás (vagy az elhallgattatás) így nem látszik jó döntésnek.
Megoldást talán az értő elemzés kínálhat: az, ha – az elhallgatás helyett – a televíziósok a nézők teljes körű tájékoztatására törekednek. Az esemény- és személyközpontú beszámoló csak több kérdést vet fel, mint ahányat megválaszol. Ha azonban a televíziósok beszámolnak a háttérben meghúzódó folyamatokról és összefüggésekről: az elkövetők múltjáról, politikai támogatottságáról és társadalmi beágyazottságáról, motivációiról és médiastratégiájáról is, akkor megengedik a nézőknek, hogy a politikai erőszakot annak valóságos kontextusában értelmezzék.
A radikálisok terveznek a média reakcióival; a média is készülhet az ilyen, többnyire várható eseményekre. Kétségtelen, hogy ilyenkor a radikálisok formálják a hírnapirendet – de a hírek keretezése, a történések elsődleges olvasatának megkonstruálása terén már a televíziósoké a szó.
1 Lásd például http://index.hu/politika/belfold/pp07okt23/?p=0 (utolsó letöltés: 2007. okt. 24.).
2 A terrorizmus és a média viszonyáról lásd például Sükösd Miklós: A terror színháza, avagy a publicitás oxigénje. Belügyi Szemle, 1999/12.; Brigitte L. Nacos: Terrorism and the media. In: Johnston, Donald (ed.): Encyclopedia of International Media and Communications. San Diego, USA, Academic Press, 2003; Istvánffy András: A terrorizmus mint rituális kommunikáció. Beszélő, 2005. október
3 Bővebben lásd Bajomi-Lázár Péter: A terrortámadás és az objektivitásdoktrína. ÉS, 2002. febr. 15.
4 Az utóbbiról lásd Monori Áron: Ja, a Hírtévé? Bocsánat! ÉS, 2006. szept. 29.; Lampé Ágnes: Hazai „breaking news”. Médiakutató, 2006/tél
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 44. szám
