Mi volt valójában a NOP?
Népszabadság * Krausz Tamás * 2007. november 3.
Vöröskatonák szemléje a Vörös téren, 1918
Kép: Bilder Der Russischen Revolution 1900-1930 A posztmodern történetírása sikeresen „dekonstruálta” az orosz forradalom történetét (is). Megszűnt a történelem összefüggő elbeszélése, politikai és szubjektív akaratok irányítják a szubjektív vélemények, „narratívák” kibontakozását, melyek között a tudományos elbeszélés is csak egy vélemény a sok között. Ennek megfelelően napjaink „hivatalos” historikusi beszédmódjában – nem csak Oroszországban! – a forradalom története átkerült „a terrorizmus és a diktatúra narratívájába”.
A nacionalista értelmezésben az egész forradalom az orosz néptől idegen, „német pénzen” megvásárolt kalandorok, mint például Lenin vagy Zinovjev, és amerikai zsoldban álló zsidó ügynökök, mint például Lev Davidovics Trockij által szervezett, világtörténelmileg botrányos Nagy Októberi Puccs volt, amely kisiklatta a történelmi fejlődést a XX. században. A liberális interpretáció nem sokban tér el ettől a világ- és történelemszemlélettől, legfeljebb abban, hogy nélkülözi a rasszista történelemmagyarázatok fajelméleti érveit. Még azon sem igen időznek el, hogy az imperialista világháborút bekapcsolják az események magyarázatába, vagy hogy arra emlékeznének, hogy minden forradalom és minden ellenforradalom történetében ott a „puccsista elem”. Napjaink Oroszországában – a szovjet múlthoz hasonlóan – történészek jelentős csoportja reprodukál émelyítő ideológiákat a forradalom tematikában, de most a forradalom áldozatai körül fon új apoteózist. Megdicsőül II. Miklós, a Romanov-dinasztia, maga az önkényuralom, az orosz polgárság, sőt számos munkában még a fehérgárdista is. Gyenyikin tábornok és Kolcsak admirális, vagyis a katonatiszti diktatúra vezérei hovatovább Grál-lovagokként, hogy ne mondjam liberális úriemberekként ábrázolódnak. Mivel nincsenek többé evidenciák, a 90. évfordulón legalább idézzük fel az alapvető történelmi folyamatokat, és hagyjuk a kisstílű vitákat a történelemhamisítás régi-új koncepcióival.
I.
A forradalom történetét komolyan vevő történészek hosszú folyamat és eseménysor bonyolult eredményeként közelítik meg a három, egymással nagyon is összefüggő forradalom történetét (1905, 1917. február és október). A XIX. század utolsó harmadában kibontakozó oroszországi kapitalizmus fejlődésének egyik alapvető sajátossága az volt, hogy az 1861-es reformok nyomán a parasztság nem jutott földhöz. A paraszti földéhség, az agrártúlnépesedettség, a paraszti faluközösségek felbomlása, az általános tőkehiány, a földbirtokos osztály egoizmusa és „oblomovizmusa” fokozatosan aláásta az önkényuralom társadalmi alapját. A nagyvárosokban a külföldi tőke által meghonosított legmodernebb tőkés fejlődés már a századelőn létrehozta egy forradalmi munkásmozgalom feltételeit.
Oroszország polgáraihoz. A kiáltvány, amenyen bejelentették a hatalomátvételt a szovjetekA fejlődés döntő sajátossága az volt, hogy különböző, egymással elvileg és strukturálisan is konfliktusban álló társadalmi formák, mint az „ázsiaiság” maradványai a közép-ázsiai ún. belső gyarmatokon, a birodalom központi területein a hűbériség és az abszolutizmus egyértelmű jegyei, a kisárutermelés és a legmodernebb kapitalizmus „torlódtak össze” a kibontakozó tőkés rend „túlsúlyos” uralma alatt. Ez a „többszektorú”, mai szóhasználattal élve „félperifériás” kapitalizmus az európai-amerikai centrumkapitalizmus („fejlett kapitalizmus”) és a „premodern” gyarmatosított világ között képezett egyfajta átmenetet. Ilyen értelemben a cári Oroszország egyszerre függött ettől a centrumtól, és ugyanakkor maga is speciális gyarmattartó volt a „belső gyarmatosítás” fogalmának jelzett értelmében. Ennek megfelelően Oroszország világgazdaságba való „félperiférikus” beágyazódása a nyugati tőkeérdekeknek való alárendeltséget erősítette. Az önkényuralom saját létét a külföldi tőke bevonásával hosszabbította meg, amivel egyúttal a rendszer összeomlását is előkészítette.
II.
Az orosz kapitalizmus kulturális és szociális degradációjának két alapvető kritikája jött létre. Egyfelől egy romantikus, múltba tekintő, úgymond, „szlavofil antikapitalizmus”, amely klasszikus módon például Dosztojevszkij publicisztikai írásaiban (és persze regényeiben) maradt fenn, másfelől a XX. század elején világosan kirajzolódó „nyugatos eredetű” valódi antikapitalista kritika a marxizmus alakjában. A csenevész orosz polgárság renyhesége, gyávasága lehetetlenné tette számára, hogy vezető szerepet vállaljon az önkényuralom elleni bármiféle forradalmi tiltakozásban. 1905-ben egyértelműen látszott, hogy ez a „vezető szerep” a munkásosztály, a munkásmozgalom kezébe kerül. Ám az orosz forradalmi mozgalomnak éppen az volt az egyik legdöntőbb sajátossága, hogy a modern szocialista munkásmozgalom a „premodern” (prekapitalista) parasztmozgalmakkal kötött szövetséget, mivel a polgárság alkalmatlan volt bármiféle forradalmi szerep eljátszására. Ez a kérdés osztotta meg leginkább a Lenin vezette bolsevikokat és a Plehanov, Martov vezette mensevikeket 1903 és 1917 között.
A „lenini narratíva” alapvető felismerése volt az I. világháború kitörése nyomán, hogy a tőkés világrendszer hierarchikus felépítettsége összefügg a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésével. Ebből a felismerésből eredt az a közismert politikai következtetése, hogy Oroszország mint „az imperializmus gyenge láncszeme” alkalmassá vált a sokféle ellentmondás gyűjtőmedencéjeként a Marx által már vizionált világforradalom vagy legalábbis az európai forradalom megkezdésére. Lenin úgy vélte, hogy a korszak és a rendszer végét jelző, történelmileg addig példátlan háborús vérfürdő lehetővé teszi a centrumországok és a félperiféria munkásmozgalmának szövetségét a főképpen a gyarmatokon és a félperiférián kibontakozó sokszínű nemzeti-nemzetiségi mozgalmak „demokratikus” irányzataival. Miközben Lenin szakított a „hivatalos” szociáldemokrácia háborút támogató politikájával és Európa-centrikus világfelfogásával, egyúttal azt is felismerte, hogy a forradalmi fejlődés epicentruma egy időre Oroszországba helyeződött át. Ugyanakkor legfontosabb felfedezései között kell keresnünk legnagyobb tévedését is. Enélkül nem érthető meg az orosz forradalom későbbi története. Lenin legnagyobb tévedése az volt, hogy nem érzékelte a forradalom fejlődésének sajátosságait a centrumországokban (Nyugat-Európában), nem érzékelte a globális kapitalizmus – éppen az általa felfedezett és leírt – egyenlőtlen fejlődésének sajátságos politikai-szociológiai, pszichológiai, szervezeti és tudati következményeit. Másfelől ugyanebből a beállítódásból fakadóan eltúlozta a gyarmati mozgalmak antikapitalista potenciálját.
III.
Lenin Marx-Engels emlékművét avatja fel Moszkvában 1919-benÁm Lenin és a bolsevikok semmilyen komoly szerepet nem játszottak az orosz forradalom kitörésében sem 1905-ben, sem 1917 februárjában. Márciusban jó ha néhány ezer bolsevik tartózkodott egész Oroszországban! De kitörésük után – korábbi elemzéseik alapján – pontosan megértették a forradalmak fejlődésének dinamikáját.
1917 márciusától az Ideiglenes Kormány nem tudta megoldani sem a földkérdést, sem pedig a háborúból való kilépést, ami létkérdés volt a néptömegek számára. Ezek alkották a forradalmi fejlődés alapvető dimenzióját. Ennek alapján három, igen eltérő lázadó-forradalmi „őselem” találkozott öszsze 1917 októberében. A modern és az archaikus viszonyok egymás mellett éléséből
nőtt ki főként Péterváron és Moszkvában a modern ipari munkásság, amely eredetében, életfeltételeiben és gondolkodásában megőrizte a faluközösségi múlt számos hagyományát. Mindez kifejeződött a spontánul létrejött szovjetek, munkástanácsok önálló működésében is. Ugyanakkor betagozódott a legmodernebb, szervezett szociáldemokrata munkásmozgalomba.
A forradalmi tábor másik rétege a „múlthoz tartozó”, alapjában konzervatív mentalitású, de a jelenben lázadó, antikapitalista obscsina-parasztság volt, amely úgy akart földhöz jutni, hogy kizárja a föld adásvételét, ami kifejeződött az októberi forradalom híres, földről szóló dekrétumában. E kétfajta réteget cementezte össze a forradalom harmadik alapvető „rétege”, a többnyire paraszti eredetű, de „világot járt”, ahogyan ma mondanánk, „globalizálódott”, fegyverben álló, sokmilliós katonatömeg. A forradalom e sokszínűsége kifejeződött abban a kultúrában is, amelyet életre hívott – Babeltől Jeszenyinig. Ez a forradalmi kultúra, kifejezve a népi energiák felszabadulását, a mai napig az egyetemes kultúra integráns része (Solohov, Eisenstein, Majakovszkij, a forradalmi festészet és színház). Nem történelmi véletlen persze, hogy az ellenforradalom is sokrétű társadalmi-politikai háttérrel rendelkezett, ami magában foglalta a fehérek és a vörösök közötti véres harcot a „mozgékony” és rétegzett paraszti bázisért. Ez a harc döntötte el a monarchia, egyszóval a régi világ sorsát. A forradalom oly alaposan söpörte ki ezt a régi világot, hogy 1991 után sem lehetett visszahozni sem a monarchiát, sem a feudális előjogokat.
A forradalom alapproblémája kezdettől az állam és a társadalom viszonyában koncentrálódott. A deklarált cél az volt, hogy megvalósuljon a társadalom önszerveződésen alapuló rendszere: létrejöjjön az alulról felfelé felépülő szovjetek, munkástanácsok önkormányzó szisztémája, amelyben a társadalomtól elkülönült bürokratikus intézményrendszer már nem szilárdulhat meg. A forradalom folyamatában az állammal és a tőkével szemben létre is jöttek azok a tipikus népi szervezetek – a gyári-üzemi bizottságok, a szovjetek, a szakszervezetek, a kommunák, a szövetkezetek -, amelyek arra voltak hivatottak, hogy megszervezzék a termelést és a fogyasztást.
IV.
Ám október után a bolsevikoknak és a forradalmároknak általában csalódniuk kellett. Előzetes elképzeléseik, terveik, koncepcióik papíron maradtak, a valóságban élet-halál harc indult a hatalomért az ellenforradalom belső és külső erőinek nyomásával. A külső és belső elszigetelődésük, az egyre jobban kiéleződött politikai és fegyveres harc nemhogy az állam szerepének csökkenéséhez vezetett volna a civil szervezetek javára, hanem az állam ereje napról napra erősödött még a forradalom saját bázisával szemben is. Végbement a forradalom államosítása. A forradalmat (mindenekelőtt a spontán népi szervezeteket) államosították először a hadikommunizmus idején, majd felemás módon az új gazdaságpolitika, a piacgazdaság visszaállításának időszakában. A totális államosítás a sztálini fordulattal következett be a 20-as évek végén.
A forradalmárok általában, maguk a bolsevikok különösen is ingadoztak egy ideig a népi önigazgatás (szocializmus) és az utolérés mint gazdasági stratégia között. Persze a forradalmi önszerveződés, a hagyományos orosz közösségi struktúrák felbomlása, azok gyors etatizálódása („államosodása”) nem önmagában valamely párt vagy pártok akaratából történt meg, hanem azt a helyi és egyetemes történelmi feltételek és a hatalom megtartásának, az ellenforradalommal való harc logikája együttesen kényszerítette ki. Történelmi lehetőségként a bolsevikok nem a szocializmus bevezetéséről beszéltek, „minthogy analfabéták vagyunk” (Lenin), hanem 1921 után a szocializmus kulturális-civilizációs és gazdasági-pszichológiai előfeltételeinek megteremtését vázolták föl mindaddig, amíg az orosz történelmet a világfejlődés ki nem lódítja az „ezeréves” megrögzöttségek bilincseiből, s nem integrálja egy új európai szocialista civilizációba. Még ez a „minimális” program sem teljesült. A szovjetrendszer nagyon hamar „pártdiktatúrába” (Lenin) csapott át. A „pártdiktatúra” meghaladásának elméleti és politikai dimenziói elhomályosultak, majd fokozatosan elsüllyedtek a hatalom önfenntartási szükségleteinek zavaros tengerében. Lenin részben maga is előkészítette az utolérő fejlődést, amikor megjegyezte: „A barbár viszonyokat Nagy Péter is barbár eszközökkel söpörte ki”. Ugyanakkor a társadalmi önvédelem és önkormányzás korábbi elmélete és praxisa nem egyszerűen elhalványult, hanem később azt végleg elsöpörte a sztálini fordulat, ami nyilvánvalóan belejátszott az államszocializmus majdani bukásába is.
De az államszocializmus bukása nem teszi semmissé a forradalom népi-önigazgatói hagyományát. Mi sem jellemzőbb, mint hogy még napjainkban is erős az a népi meggyőződés, amely a társadalmi egyenlőség, az igazságosság értékeit kéri számon – persze nagyon naiv módon – a kapitalista Oroszország mai vezetőin.
Mielőtt sutba dobnánk a racionális-historikus magyarázatokat, előtte legalábbis meg kellene tudni cáfolni azokat. Hic Rodus hic salta.
Lenin és a bolsevikok semmilyen komoly szerepet nem játszottak az orosz forradalom kitörésében sem 1905-ben, sem 1917 februárjában. Márciusban jó ha néhány ezer bolsevik tartózkodott egész Oroszországban!
A szerző történész
