Népszabadság * Aczél Endre * 2007. november 3.
Egy emlékirat – voltaképp egy vaskos emlékirat-töredék – kiadásával (Drozdy Győző: Elvett illúziók) a Kossuth Kiadó és a Zala Megyei Levéltár feltámasztotta a két háború közötti időszak egyik porba hullni látszó politikusi alakját. Akiről mindenekelőtt az mondandó el, hogy páratlan, utánozhatatlan ívű pályát futott be. Bizonyos értelemben zavarba ejtőt.
Arról ugyanis, aki Károlyi Mihály legbensőbb bizalmasaként kezdi voltaképpeni politikai pályáját, nem föltételezhető eleve, hogy ugyanezt a pályát a II. világháború utáni kisgazdapárt önállósult jobbszárnyán fejezi be. S aki eközben „hírhedett liberálisként” szerez magának hírnevet.
A három stációnak látszólag semmi köze egymáshoz, hacsak az nem, hogy Drozdy – emlékirataiból is ítélhetően – két dologban hitt rendíthetetlenül. Egyfelől abban, hogy Magyarországon nyugati mintájú polgári demokráciát lehet létesíteni; másfelől abban, hogy ez a vállalkozás eleve reménytelen a birtokviszonyok (a földkérdés) teljes reformja nélkül.
Lévén egy falusi kántortanító sokadik gyereke, Drozdy olyan közegből érkezett a politikába, amelynek a gerincét részben a kisbirtokosok, részben a földből élő, de jobbára nincstelen emberek (zsellérek, napszámosok, részesművelők) adták. A kiváltságait újra- és újratermelő, előjogaiból semmit sem engedő, minden egyes holdjához makacsul ragaszkodó nagybirtokososztály kárvallottjai. Aki figyelmesen olvassa az Elvett illúziókat, előbb-utóbb rájön, hogy igenis a földkérdés volt az, amelyik a lehető leganakronisztikusabb formában konzerválta az „úri Magyarországot”, egészen annak a végnapjaiig.
Drozdy előbb odasodródott a földosztó – és az ő szemében demokrata tartású, de mindig bal felé sandító – Károlyi táborába, aztán a forradalmak után választott magának új ikont: Nagyatádi Szabó Istvánt, a kisgazdáknak a földreform iránt valóban elkötelezett vezérét. Érdekes módon volt egy harmadik bálványa is: Garami Ernő, a Tanácsköztársaság időszakának szerencsétlen szocdem vezére, akiben viszont nem a reformszenvedélyt, hanem a politikai tisztességet tartotta nagyra. Mint látni, afféle értékelvű politikus volt.
Valóban mondhatni: fura elegy volt a Drozdy világa. Idővel még furábbá vált, merthogy a II. világháború közeledtével – egy Gömbös-párti kitérő után (ő is bekapta a „nekem testvérem minden magyar munkás és magyar paraszt” címletű nemzetiszocialista csalit) – lehorgonyzott a liberális Rassay Károly és az általa birtokolt, nagyon befolyásos Esti Kurír c. lap köre mellett. Vezérigazgatója lett annak a kiadónak, amelyik az Esti Kurírt publikálta. Bennfentese annak a tőkésekből, arisztokratákból, művészekből, baloldali és királypárti politikusokból álló körnek, amelyik németellenes és demokratikus irányban kereste a kitörést az akkori gyötrelmes viszonyok hálójából.
Itt azonban álljunk meg egy szóra. Annak idején a „liberális” szitokszónak számított a „keresztény-nemzeti” Magyarországon. Egyfajta zsidókülönítmény takarófogalmának. Érdekes, hogy amikor aztán – elsősorban Karsai Elek ismeretterjesztő könyveiből – a világháború után felnőtt nemzedék ismerkedni kezdett (a szerző által nem dehonesztáló értelemben használt) „liberális” címkékkel, bizonyos előítéletek birtokában meglepetve olvasta, hogy a se nem népi, se nem nemzeti, se nem keresztény, se nem szocialista, se nem kommunista, se nem szociáldemokrata politikusok között mindig rendre „két derék magyar ember” – Rassay és Drozdy – említődik liberálisként. Kettejük között azért volt különbség. Rassay a demokrata, németellenes magyar elit exponense volt és maradt is; Drozdy mindvégig agrárius. Még pártot is csinált (próbált csinálni) magának a zsellérnép felkarolására; nézte is őt erősen a belügy. Csak épp akkor a hangsúlyok máshová tevődtek a tevékenységében – és írásaiban -, a hitlerista jobb és szélsőjobb elleni föllépésre. Mellesleg: ott folytatta, ahol 1919/20-ban elkezdte: Horthy gyilkos különítményeseit éppúgy ütötte-verte akkor, mint húsz év múltán a zsidótörvények megalkotóit.
Remekül írt és beszélt. Parlamentben és parlamenten kívül. Kiváló volt népgyűlési szónoknak (döntően kisgazda színekben) és publicistának. Emlékirataiban nem csinál belőle titkot, hogy a közönsége általában a tenyeréből evett. De látni azt is, hogy szellemes, rusztikus, bukolikus, általában a népnyelvből vett (pikantériában is bővelkedő) fordulataival, hasonlataival, szólásaival meg tudta „venni” még az ellenfeleit is. Vagy talán azzal, hogy komolyan is gondolta, amit mondott?? Hm.
Mindenki tudta róla, hogy a politika – több ciklust ült le a parlamentben, kétszer kiparancsolták, másodjára, végérvényesen, a kommunisták – alapjában szórakozás, hogy azt ne mondjam: sport neki. Amit a lehető legteljesebb odaadással űzött ugyan, de olyan hátországgal, amivel a két világháború közötti Magyarországon kevesen dicsekedhettek. Drozdy Győző tudniillik csak üzletembernek volt
tehetségesebb, mint politikusnak. Miközben politikai szidalmakból kétségen felül többet kellett elviselnie, mint dicséretekből, gyárai voltak, sok-sok hold földje, kastélya, mintagazdasága; övé volt Pesten az Opera Garázs is. Amikor kiűzték Amerikába, vagyonos emberként jött haza megint – mint egy keljfeljancsi. Mindig volt kiadóvállalata, nyomdája, lapja. Kivehetetlen volt az akkori magyar „establishment”-ből. Az Ipoly vidékén minden faluban ismert mindenkit; Zalában, „örökös” választókerületében ugyancsak. Legalább két nagy helyre járt haza Magyarországon. E helyek kisgazda-társadalma benne látta üdvözítőjét. De tartok tőle, hogy D. Gy. Budapesten is ismert „mindenkit”, aki számított vagy érdekes volt. Lett légyen az miniszter, politikus, táblabíró vagy katona. Társadalmi kapcsolatai (de talán nem csak a társadalmiak) közmondásszámba mentek. Megengedhette magának, hogy egy teljesen mérgezett légkörben pimaszkodjék. Hirdetést adott le a saját lapjában 1944 tavaszán, hogy zsidónak, csakis zsidónak ajánl állást. Ennél is érdekesebb, hogy egyfajta titkári minőségben maga mellé vette a Kurír kiadóhiavatalába azt a Marjai Józsefet (később diplomata, nagykövet, miniszter, miniszterelnök-helyettes), kiről pontosan tudta, hogy az apja letartóztatásban levő illegális kommunista.
Drozdy Győző vagabund figura volt. Mindenki kitalálhatja – efölött most nem időznék el -, hogy a háborút követő koalíciós időkben nem várt és nem is kapott elismerést önnön „liberális” múltjáért, s mindazért a – mit mondjak – vagányságért, ami evvel együtt járt. Ahhoz, hogy ilyet megkapjon, nagyon demokrata volt, nagyon nem-együttműködő és persze kisgazda, lesújtóan rossz véleménnyel egyébként önnön pártja vezetőiről, különösen Tildyről és (a Kádárral utóbb kiegyező, de ekkor még) a Szovjetunióba hurcolt Kovács Béla főtitkárról.
A történet végén akkor szalad föl az ember szemöldöke, ha túljut a múlt század hatvanas éveiben még szellemi, sőt fizikai, férfiúi ereje teljében levő emlékiratíró történetének ama fejezetén, hogy neki még az ÁVH börtönét is sikerült megúsznia. Ahhoz, oda is volt „kapcsolata”, amiként az 1944. márciusi Gestapo-letartóztatás elkerüléséhez. (24 óra alatt besoroztatta magát frontkatonának, a Gestapo bottal üthette a nyomát. Rassay Mauthausenben kötött ki.) És amikor minden birtokától, vagyonától megfosztották, festegetésből élt, merthogy ahhoz is értett. Tanítói, gyógypedagógusi, írói, újságírói, vállalkozói, politikusi tehetségére még ez is rárakódott. Elpusztíthatatlan volt – kár, hogy az állami megrendelés csak életének azokat az éveit íratta meg vele (1918-21, 1944-46), amik regényesebbek voltak ugyan a többieknél, de csak egy töredékét tették ki felderítésre váró teljes életpályájának.
