Azt hiszem, 56 „dicsőséges forradalmát” most tettük végérvényesen tönkre. Ha eddig voltak is még illúzióink, elbúcsúzhatunk tőlük. Nemcsak azzal, hogy az ünnep már rég nem 1956-ról szól: néhány forradalmasdit játszó elmeháborodott gyújtogat és kukákat borogat, a politikusok pedig egymást túllicitálva aktuálpolitizálnak, Sólyom Lászlótól kezdve Kóka Jánosig, de leginkább a népszavazós Orbán. A népet, az istenadtát (ezt a politikusok is jól tudják) sokkal inkább érdekli a saját zsebe, mint Nagy Imre, ezért lelkesen, tátott szájjal hallgatja az ígéreteket a népszavazás utáni majdani mennyei mannáról. Ha a Fidesz-nagygyűlésen csak 1956-ról lenne szó, esze ágában sem lenne kimenni az utcára.
S mintha mindez nem lenne elég, idén harsányan képviselteti magát a militáns igazságosztó kommandó is, mely szerint 1956 egy és oszthatatlan, csakis a fényesre polírozott arcát szabad megjeleníteni. Aki másként, ettől csak egy kicsit is eltérő módon emlékszik a történtekre, az minimum hazaáruló, maximum csaló, jobb, ha eltűnik a süllyesztőben, de legalább húzza le magát a WC-n.
Pedig minden gondolkodó (és a történelemben valamennyire tájékozott ) ember tudja, hogy százszázalékos igazság nincs vagy ritka, mint a fehér holló. Különféle kizárólagosságra törekvő, antidemokratikus ideológiák persze megpróbálkoztak az egyedüli üdvözítő tan rákényszerítésére a balga köznépre, de az ideákon kívül ehhez kellett némi inkvizíciós, nemzetiszocialista vagy bolseviki apparátus is.
A fő igazságosztóknak bele kéne nyugodniuk végre, hogy a második világháború vége a magyar lakosság egy részének felszabadulása volt, egy másik részének a privilégiumok elvesztése, a többségnek pedig egyszerűen egy szörnyű háború vége. (Más kérdés, hogy ami utána jött, egy újabb megszállás kezdetét jelentette.) Az 1956-os forradalom dicsőséges napjainak is voltak vesztesei, mint például a Köztársaság téri vérengzések alanyai vagy a most kiátkozott szocialista képviselőnő, akinek édesapja, Horn Gyula testvére, eufemisztikus szólva „az események áldozatává vált”. (Ezen az sem változtat, hogy a megtorlások áldozatai jóval többen voltak.) Mások gyászának tiszteletben tartása alapvető emberi dolog (lenne), de legalább ne kövezzük meg, ha őszintén bevallja, hogy nem tud ujjongani, ha az akkori eseményekről esik szó.
1956 igencsak összetett jelenség volt, ne tegyük végleg tönkre azzal, hogy sematizáljuk. Azok számára, akik akkor a történelem formálóiként léptek fel, valóban dicsőséges napok voltak. De e sorok írója sohasem felejti el, hogyan rettegett gyerekként, amikor a váci fegyházból kiengedett köztörvényes rabok elözönlötték a várost. A forradalomnak árnyoldalai is vannak, voltak is mindig. Nem véletlen, hogy a francia forradalmat is átértékelték már azóta néhányszor, mint ahogy átértékelték Kossuth apánk, Széchenyi, Görgey és Deák szerepét is, árnyalva a kialakult fekete-fehér sémákat.
Hagyjuk meg tehát az embereknek a saját emlékeiket, és ne játsszunk gondolatrendőrséget! Hagyjuk a dolgot a történészekre (például Eörsi László, Charles Gati), akik képesek a maguk összetettségében ábrázolni az eseményeket. És tanuljunk a spanyoloktól: a polgárháború (mindkét oldalról való) áldozatai a „Megbékélés völgyében” nyugszanak, egymástól szinte karnyújtásnyira. És senki sem akar tőkét kovácsolni a halálukból.
Bonifert Mária A szerző egyetemi oktató, publicista
