Francis Ford Coppola, a kortárs filmművészet forradalmasítója a hetvenes években élte fénykorát. 1970 és 74 között négy Oscar-díjat nyert a Keresztapa első és második részével rendezői és forgatókönyv-írói minőségében. Az ő nevéhez fűződik a Watergate-botrányt „megelőlegező” Magánbeszélgetések és a Vietnam-trauma leglátványosabb feldolgozása, az Apokalipszis most. Tízévi rendezői hallgatás után Coppola a római Parco della Musica Auditoriumában mutatta be a Youth Without Youth (Egy másik fiatalság) című filmjét, egy minden műfaji korlátot átlépő időutazást a személyes sors és a történelem útvesztőjében. A Tim Roth és Alexandra Maria Lara főszereplésével készült produkció ihletadója Mircea Eliade román vallástörténész, író. Főhőse, Dominic Matei idős filológusprofesszor egy villámcsapás következtében visszanyeri fiatalságát, s a náci tudósok érdeklődését is felkeltő jelenség miatt menekülésre kényszerül. Száműzetése idején találkozik fiatalkori szerelmével, akinek segítségével bevégzi élete nagy művét: a nyelvek eredetének kutatását.
Fotó: Reuters – Miért éppen Rómát választotta rendezői visszatérése színhelyéül?
– Egy fiatal fesztiválon szerepelni az örök fiatalság titkát kutató történettel frappáns kihívás. Kulturális gyökereim Európához, azon belül is Itáliához fűznek. Antonioni, Fellini, Germi mozijához. Apámtól mást se hallottam gyerekfejjel, mint hogy „légy büszke fiam, a világ legnagyobb nemzetéhez tartozol. Amerika a hazád”. Mire anyám halkan megjegyezte: „Ne hallgass apádra, fiam. Légy büszke arra, hogy a művészetek hazájából származol, Itáliából.”
– Édesapja zeneszerző volt, akit a Keresztapában Nino Rota mellett komponistaként szerepeltetett, mamája pedig színésznő. Szülei példája is ösztönözte a pályaválasztásában?
– A siker hajszolása szinte megszállottan jellemezte a családomat. Eredetileg minden vágyam a színházra irányult. Színpadi szerzőnek készültem. Lényegében az írás vezetett el a filmezésig. Ma is azt vallom, hogy két pilléren alapszik mind a színpadi alkotás, mind a film: a szövegen és a színészi játékon. Hollywoodba forgatókönyvíróként kerültem, és szinte csak a véletlenen múlott, hogy idővel a játékfilmrendezésnél kötöttem ki. A Keresztapa forgatókönyvének megírását követően a Paramount felkért a film megrendezésére is. A Keresztapa-trilógia első része nem várt sikert hozott, és onnantól kezdve a stúdiórendszer napszámosává váltam.
– Mire érti a napszámosságot?
– Amikor nem a vágyaid, a szabad döntéseid mentén haladsz, hanem a célod elérése érdekében hagyod, hogy mások vezessenek. Amíg a pénzszerzés, a hírnév, a siker a fő motivációd, addig nem a saját utadat járod.
– Hol tért el a saját útjától?
– Talán a Keresztapa volt a fordulópont, amikor döntenem kellett, kamaszkori álmaimat követem vagy a közönség és a szakma elismerése mentén haladok. Akkor az utóbbit választottam. Úgy tűnik, szükségem volt az elágazásokra, hogy aztán idős fejjel rátaláljak a régi idők lelkesedésére. Túl korán, túl felkészületlenül értek érett filmek, mint amilyen az Apokalipszis most. A fiatalság öntudatlanságával vetettem bele magam. Utólag köszönettel tartozom a sorsnak, hogy megkaptam a siker nevű mannát az égiektől, aminek segítségével most személyes filmeket tudok megvalósítani. Mindig autonóm filmes akartam lenni. Utazni, átszelni kontinenseket, országokat, összehozni európai, ázsiai, amerikai szakembereket. Fiatalon Fellini, Rossellini, Truffaut, Kurosawa intimista filmkészítéséről álmodoztam. De Hollywood egészen mást várt tőlem. Művészi mélységek helyett kasszasikerbiztos szórakoztatást, lövöldöző gengszterekről szóló történeteket.
– Művészet és kommersz kivételes szintézisét sikerült megalkotnia a Keresztapa-trilógiában. Sokan mind a mai napig ezzel a mozieposszal azonosítják, és a folytatását várják öntől. Nem szerepel a terveiben?
– Hadilábon állok a folytatásokkal és a remake-ekkel egyaránt. Új filmek kellenek, amelyek mind képileg, mind tartalmilag a másság erejével hatnak.
– Az elmúlt tíz évben kivonta magát a filmkészítésből. Mivel töltötte ezt az időt?
– Nem unatkoztam. Producerként segítségére lehettem Sofia lányomnak rendezői karrierjében vagy Roman fiamnak forgatókönyv-írói tevékenységében. – Nemrégiben heves támadást indított egy amerikai magazinban Hollywood három színészóriása, Jack Nicholson, Robert De Niro és Al Pacino ellen. Milyen megfontolásból tette?
– Mindössze arról van szó, hogy egy magazin a véleményemre volt kíváncsi velük kapcsolatban. És én őszintén elmondtam, hogy manapság nagyobb bennük az ambíció a művészi útkeresésnél. Mellesleg mindhárman a közeli barátaim, tisztelem a munkásságukat.
– Művészi ambícióból választotta rendezői visszatérése alapanyagául Mircea Eliade regényét?
– A sors és a véletlenek kifürkészhetetlen útjai vezettek el A másik fiatalsághoz. Az egész úgy kezdődött, hogy egy lapban olvastam Eliade cikkét az idő, a tudat és a valóság relativitásáról. Nem sokkal később találkoztam egy diákkori szerelmemmel, akiről tudtam, hogy szanszkritül tanult. És ő is ettől a szerzőtől idézett nekem valamit. A két dolog egybeesése nyomán kivettem a könyvtárból a regényt. Olyannyira a hatása alá kerültem, hogy a Megalopolis-filmtervem dugába dőlését követően elhatároztam, megfilmesítem. Szíven talált a történet, mert az örök fiatalság fausti kérdését feszegeti, és általa a tudat és az idő kapcsolatát. A szerző egy transzcendens szerelmi történeten keresztül feszegeti a témát, két lélek találkozását, elválását, újbóli egymásra találását más testben, más időminőségben. És hirtelen úgy éreztem, mintha valaki a lelkem legmélyébe világítana be, a legtitkosabb érzéseimbe. És ugyanazokat az álomlétben megvilágosodott érzeteket keltette bennem, mint amiket kamaszkorom óta magamban hordozok. Nevezetesen, hogy a valóság csupán illúzió, a tudati létezésünk tapasztalataiból, észleléseiből összerakott fantáziakép.
– Milyen tapasztalatokkal gazdagította a romániai forgatás?
– Találkoztam egy posztkommunista országgal, csodálatos színpadi színészekkel, akik a sötétség évtizedei után végre felszabadultak. Tisztában vagyok azzal, hogy nem könnyen fogyasztható filmet készítettünk, ami első látásra talán sok kérdőjelet hagy maga után. De végre sikerült visszanyernem a kezdeti évek lelkesedését, és ennek a kalandnak a megéléséhez hívom a nézőket is. Hogy merjenek kilépni korunk vizuális forradalmának fárasztó rutinjából, és merjenek kalandozni a lélek tudaton túli birodalmában. Egy olyan világban, ahol megélhető az átjárás a valóság és az álomlét között. Elvégre a mozinak is az a küldetése, hogy kérdéseket fogalmazzon meg az emberi létezésről anélkül, hogy konkrét válaszokat adna.
– Francis Ford Coppola miben méri az örök fiatalság titkát?
– A képességben, hogy újra beleszeressünk abba a lénybe, akihez életeken át tartó kötelékek fűznek. Számomra ez a lény életem hűséges társa, a feleségem.
Szentgyörgyi Rita
