A török étkezde nem McDonald”s. Aki azt hiszi, hogy ugyanazt a vöröslencselevest kapja a Vígszínházzal szemben, mint pár méterrel arrébb a körúton, nagyot téved: az egyikben van lélek, a másikban csak lencse van, és akkor a gíroszról még nem is beszéltünk, ami konkrétan a Wesselényi és a Blaha közt elhelyezkedő, folyamatosan Tarkan-számokat nyomató műintézményben a legjobb (egy kicsit csípősen, kár, hogy Erős Pistával dolgoznak, miért pont a végére kell az igénytelenség?), bár egyesek a Fő utcai palesztin fickóra esküsznek, aki csak azért bonyolult, mert miközben kiszolgál, folyamatosan a palesztin-izraeli konfliktust elemzi, amitől elmegy az ember étvágya. Persze a török étkezde nem egyenlő a gírosszal, és akik ezt nem tudják, nem érzékelhetik a nüanszokat sem.
A Szerájt ott a körúton, a Vígszínházzal szemben a nagyon gázos elnevezése (kábé mint a Sanghaj vagy a Nagyon Finom Kínai Étterem) ellenére pont a lencselevesért szerettük meg egyszer, amikor éjjel kettő körül hazafelé araszoltunk, és az orrunk előtt ment el a busz. Hideg volt, olyan pesti, ködszemetelős november, amikor az ember áll a körúton, és Dubrovnikra gondol, ahol nincs is fűtőtest a lakásokban, szóval akkor tértünk be először ebbe a furcsa gyorsétkezdébe felmelegedni meg levesezni a pesti éjszaka közepén, és akkor megtörtént a csoda. Később számtalanszor átéltük: olyan leves ez, amelyben gyakorlatilag semmi nincs, valami öt perc alatt előállítható izé, mint a nagyik gombóc- vagy paradicsomlevese, amikor az unoka beesik szerda délután, és arra a kérdésre, hogy ugyan éhes-e, nem válaszol, csak néz bután, aztán a nagyik, mert az a dolguk, gyorsan összedobnak valamit, ami jobban melegít minden másnál.
Két szakács lehet, az egyik jobban fűszerez, nála a lencse mellett felismerhető a fokhagyma meg valami keleti fűszerkeverék és egy csepp savanyúság, a másik takarékosabb, amolyan comme il faut levest készít, de a helyén van az is.
A leves után mindenképp joghurtos padlizsán jön, török kenyérrel, esetleg keserű, gyógyszerízű-sós olajbogyó ajrannal (joghurtital), de jó a sima padlizsánsaláta is, ami egy kicsit az erdélyi vinette-re emlékeztet (vagy fordítva), csak kevésbé karakteres.
És jól van ez így, nehogy már az előétel nyomja le a főételt! Nem, itt még véletlenül sem rendelünk gírosztálat, kell a fenének, kavarognak a zöldséggel rakott-együttsült húsok, valami olyasmiről van szó, hogy a paprika és a paradicsom meg az örök kedvenc, a padlizsán szervül a hús rostjaival, egyszerűen sülnek össze az ízek, nincs itt bonyolult, franciás lelemény, napokon át pácolt csirke- vagy bárányhús. A török konyha gyors és egyszerű, mint az olasz, csak kevésbé pofátlan, az olaszok ugyanis szinte nem főznek, csak összekeverik a hozzávalókat, aztán vigyorognak és isszák rá a bort.
A töröknél nem iszol. Ott tea van, méregerős, kis tea, üvegpohárban, sok cukorral. A magyar ízlésnek furcsa, nem is kell. Végül is át lehet szaladni egy tisztességes kiskocsmába a környéken, ahol egy savankás kisfröccs lecsúszik az ebéd, vagy a vacsora után. Ne félj, Allah nem lát, felhős az ég.
Szeráj Török Étterem Gyorsbüfé
Budapest V., Szent István körút 13.
Péntek Orsolya
