A magyar Táncsics Mihály és a német Friedrich Ebert Alapítvány 2007. október 6-án közös konferenciát rendezett XX. századi magyar progresszió címmel. A konferencián előadások hangzottak el a magyarországi szociáldemokrácia, a liberális és radikális demokrácia, a kereszténydemokrácia, valamint a népi mozgalom demokratikus áramlatainak múlt századi törekvéseiről. Az eszmecsere nyitóelőadását Romsics Ignác egyetemi tanár, az MTA levelező tagja tartotta a magyar demokratikus hagyományról. Alábbi írása előadásának szerkesztett változata.
Legtöbb társadalomtudományos fogalmunkhoz hasonlóan a demokrácia jelentése is bizonytalan, illetve többértelmű. Legáltalánosabb értelemben népuralmat jelent, ennek tartalma viszont a nép és az uralom definíciójától függ. Ez utóbbiak mást jelentettek az V. századi Athénben, ahol a nép, vagyis a démosz fogalmát olyan ötvenezer – részben rabszolgatartó – városlakó szabad férfival azonosították, akik döntéseiket közvetlenül maguk hozták. És mást jelentenek a felvilágosodás és a francia forradalom óta, melyek hatására a nép egyre inkább a modern területi állam lakóinak összességével kezdett azonossá válni, és ezenközben csaknem mindenütt az uralomgyakorlás képviseleti elve vált általánossá. A különböző meghatározások egymással gyakran vitázó állításai ellenére, amelyeket nem idézünk, azt mondhatjuk, hogy modern képviseleti demokráciának az olyan politikai rendszer nevezhető, amelyben
1. rendszeres időközönként többpárti parlamenti választásokat tartanak;
2. a választásokon minden felnőtt állampolgár részt vehet, és minden választópolgár szavazata egyenlő súllyal bír;
3. a választók az államgépezet fenyegetése nélkül szavazhatnak bármelyik pártra, illetve képviselőre; és végül
4. a végrehajtó hatalom teljes körű felelősséggel tartozik a fentiek szerint választott parlamentnek.
Hogy azután ez az ily módon létrejött politikai rendszer mennyire nevezhető valóságos népuralomnak és mennyire látszatnak, amely mögött a mindenkori elitek uralma húzódik meg, az Rousseau óta ugyancsak állandó vitakérdés a társadalomtudósok körében. Ehhez a nagy horderejű és elméleti jellegű dilemmához hozzászólni nem e rövid írás feladata. Elegendő annyit leszögezni, hogy minden korlátja és hiányossága ellenére a modern képviseleti demokrácia minden más politikai rendszernél jobban megfelel a népfelség és népszuverenitás egalitáriánus elvének. Churchill ironikus megjegyzése, mely szerint a demokrácia ugyan igen rossz intézmény, csak éppen jobbat nem ismerünk nála, ma is érvényes.
Demokráciának azonban nemcsak a nép egyenlő politikai jogok gyakorlásán keresztül érvényesülő jogi-kormányzati uralmát nevezhetjük, mint azt eddig magunk is tettük. A politikai demokrácia mellett beszélhetünk gazdasági vagy szociális, sőt kulturális és művelődési demokráciáról is. Ez utóbbiak – mint a 19. századi közepén készült lexikonok és enciklopédiák már világosan körülírták – a demokratikus princípium egyenlőségi eszményét valamilyen mértékben az anyagi és a kulturális javak elosztása, illetve az egyes szolgáltatásokhoz – iskola, egészségügy stb. – való hozzájutás terén is érvényesíteni kívánták. Ez utóbbi esetben azonban a demokrácia már nem egy közjogi-kormányzati elvet és gyakorlatot, hanem az élet egész területére kiterjedő világfelfogást, illetve ideológiát jelent.
A magukat demokratikusnak nevező 19. és 20. századi pártok programjaiban és az ilyen politikai rendszerek gyakorlatában ezek a demokratikus tartalmak általában együttesen jelentek meg, és mintegy kiegészítették egymást. Ugyanakkor – ahogy Eötvös József erre már az 1850-es években felhívta kortársai figyelmét, és utóbb, a 20. században ezt többféle formában mi magunk is megtapasztalhattuk – ezek a demokratikus tartalmak élesen szembe is kerülhetnek egymással. Mit ér a politikai demokrácia a szociális igazságosság minimuma nélkül, és mit ér a vagyoni vagy kulturális egyenlőség diktatúrával párosítva? Eötvös válasza szerint, és ennél okosabbat lényegében ma sem tudunk mondani, minden az arányokon, vagyis a „mértéken” múlik.
A magyar társadalomfejlődés történelmileg meghatározott sajátosságai és az ország földrajzi helyzete következtében a 20. századi magyar történelem demokratikus eszmékkel ugyan szép számban büszkélkedhet, ám olyan politikai rendszerekkel, amelyek a demokrácia akár szűk, akár tág felfogásának minden tekintetben megfelelnének, csak alig.
Az 1867 utáni dualista időszak, melyhez még napjainkban is oly sok illúzió fűződik, egy törpe kisebbség politikai akaratának érvényesülését intézményesítette. Az ország összlakosságának nemcsak a korszak kezdetén, hanem a végén is mindössze hat százaléka szavazhatott, s ők is nyíltan. A skandináv országokban eközben bevezették a nőkre is kiterjedő általános és titkos választójogot, Nyugat-Európában és a Monarchia nyugati felében pedig a férfiak titkos választójogát. A 19. század közepén, amikor Kossuth, Deák és társaik a polgári Magyarország alapjait elgondolták és lerakták, ez a rendszer még a kor színvonalán állt. A század elejére azonban a Balkán nívójára süllyedt. És ez nem csak az akkori magyarországi társadalom soknemzetiségű jellegével és a nemzetiségi szeparatizmustól való félelemmel magyarázható. A társadalom felső és felső-közép csoportjai a földéhes magyar szegényparasztságtól éppúgy tartottak, mint a nemzetiségi tömegektől. Így történt, hogy a magyar képviselőház tagjainak tizennégy százalékát a háború előtti évtizedekben is az arisztokraták, negyvennyolc százalékát pedig a köznemesek alkották. A felsőházban pedig, amelynek tagjait nem is választották, mintegy hetvennégy százalékra rúgott a bárók, grófok és hercegek aránya.
A liberális vagy inkább konzervatív-liberális rendszer demokratizálásának szószólói elsősorban a 19. század második felére jellemző gazdasági modernizáció talaján kialakult új társadalmi osztályok, a városi polgárság és munkásság, valamint a polgárosodó birtokos parasztság köreiből kerültek ki. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1890-ben, a Polgári Demokrata Párt 1900-ban, az Országos 48-as és Függetlenségi Gazdapárt – a leendő Kisgazdapárt – 1909-ben, az Országos Polgári Radikális Párt pedig 1914-ben alakult meg. Követeléseik között hangsúlyos helyen szerepelt az általános és titkos választójog bevezetése, vagyis a politikai rendszer demokratizálása. Ezt olyan szociális és kulturális célokkal egészítettek ki, mint a birtokmegoszlás korrigálása a szegényparasztság javára, a kötelező társadalombiztosítás – beleértve a nyugdíjat is – bevezetése és kiterjesztése valamennyi társadalmi rétegre, továbbá az oktatás és az egészségügy államosítása és ingyenessé tétele.
A századvég és századelő demokratikus erői először 1918 őszén jutottak hatalomra. A Károlyi-kormány által kibocsátott néptörvényekben először öltött konkrét formát az ország átfogó demokratizálási programja. Az új választójogi rendelet a hatéves állampolgársággal rendelkező, huszonegy éven felüli férfiakat és a bármely hazai nyelven írni-olvasni tudó, huszonnégy éven felüli nőket ruházta fel szavazati joggal. A választójogosultak aránya ezzel az összlakosság hat százalékáról annak mintegy ötven százalékára nőtt. 1918. november 16-án kikiáltották a népköztársaságot, s ezzel először szakítottak egyértelműen a királyság intézményével. Az 1849-es Függetlenségi Nyilatkozat ismeretes módon csak a Habsburgok trónfosztását és az ország függetlenségét mondta ki, az államforma, illetve „kormányzati rendszer” kérdését függőben hagyta. A politikai és közjogi reformhoz számos szociális intézkedés társult. Bevezették a munkanélküli-segélyt, megtiltották a tizennégy éven aluli gyermekek foglalkoztatását és hozzáláttak a nyolcórás munkanap bevezetésének, valamint a társadalombiztosítás kiterjesztésének előkészítéséhez. Kulturális téren az egyház és állam szétválasztásának befejezése, a négy-, illetve hatosztályos elemi nyolcosztályossá alakítása, valamint a kötelező vallásoktatás eltörlése volt napirenden. Legnagyobb jelentőséggel mindazonáltal az 1919 februárjában elfogadott földreformtörvény bírt. Ez minden ötszáz holdon felüli világi és minden kétszáz holdon felüli egyházi birtok kisajátítását és azok nagy részének paraszti kézbe adását előírta.
A Károlyi Mihály vezette átalakulási kísérlet – az ún. őszirózsás forradalom – öt hónapig tartott. Elgondolásai így legnagyobbrészt papíron maradtak. Helye a magyar demokratikus hagyományban ennek ellenére nem lehet kérdéses. A kormányt és személy szerint Károlyi Mihályt természetesen lehet hibáztatni késlekedéséért, amit a választások és a földreform végrehajtása terén tanúsítottak; és lehet a győztes nagyhatalmak jóindulatával kapcsolatos naiv feltételezéseikért is. Nem lehet azonban a magyar demokratikus hagyományból kitagadni.
A demokratikus átalakulás öt hónapos kísérletét 1919 tavaszán és nyarán a Tanácsköztársaság ennél is rövidebb uralma követte. A magyar társadalom ekkor szembesült először azzal a szocializmusmodellel, amely a társadalmi egalitarianizmust a közvetlen demokrácia modern formájaként elképzelt, ám a valóságban a politikai diktatúra eszközévé vált tanácsrendszerrel párosította. A korszakkal professzionális módon foglalkozók tudják, hogy a kísérletnek voltak támogatói. A munkások, köztük a szociáldemokraták és vezetőik közül sokan és az értelmiségből is elegen. A téeszesítés miatt elégedetlenkedő szegényparasztságból viszont csak kevesen, a kisajátítások által sújtott vagy fenyegetett vagyonos rétegekből pedig gyakorlatilag senki. A rendszer bukásához ezért nemcsak a román és az egyéb idegen haderők támadása, hanem társadalmi bázisának gyengesége is döntő módon járult hozzá. Az 1919 őszétől 1944 őszéig tartó negyed század hosszú időn át a magyar történelem mélypontjaként értékelődött. Az 1960-as évekig a történetírás, az iskolai oktatás és a tömegkommunikáció egyaránt ezt sulykolta. A társadalmi viszonyok epitethon ornansa a feudális vagy félfeudális, a politikai rendszeré pedig a fasiszta vagy félfasiszta, de mindenképpen a diktatórikus volt. A késő Kádár-kor ideológiai titkára még 1986-ban is arra figyelmeztetett, hogy a „Horthy-rendszer fasisztoid jellege”, illetve „hol nyíltabb, hol burkoltabb diktatúrája” olyan evidencia, amelyről vitatkozni sem érdemes.
Mit mutatnak ezzel szemben a tények? Politikai síkon mindenekelőtt azt, hogy 1920-ban az összlakosság negyven, 1922 után pedig közel harminc százaléka rendelkezett választójoggal. Ez annak ellenére jelentős lépésnek tekinthető a demokratizálódás útján, hogy minden választókerületben csak 1920-ban és 1939-ben szavaztak titkosan, közben csak Budapesten és a törvényhatósági jogú városokban. Vagyis a választópolgárok összesen alig húsz százaléka. Arról tehát, hogy ez a rendszer demokratikus lett volna, mint legújabban a jobboldal néhány gyökérkereső ideológusa ezt meg-megpendíti, szó sem volt. De természetesen arról sem, hogy fasizmus, félfasizmus vagy bármilyen jelzővel felruházandó diktatúra lett volna. Aki ezt állítja, az ugyanúgy nincs tisztában a politikai rendszerek jellegét leíró terminus technikusok jelentésével, mint az, aki demokráciaként azonosítja. A nemzetközi tudományosság fogalomhasználatára is tekintettel a Horthy-korszak kormányzati formája véleményem szerint leginkább korlátozott, azaz autoritatív elemeket is tartalmazó polgári típusú parlamentarizmusnak nevezhető. A demokratikus rendszerekkel a dualista időszakból átvett polgári liberális intézményrendszer – a többpártrendszer, a parlament, a parlamentnek felelős kormány, a pluralista szellemi élet stb. – rokonította. A diktatórikus jellegű autoriter állammal pedig ezen polgári liberális intézményi struktúra antidemokratikus működtetése. Vagyis az, hogy a demokratikus politikai rendszerek gyakorlatáról eltérően a politikai hatalomért folyó versenyből a társadalom jelentős csoportjait kizárták, a versenyben részt vevők számára pedig egyenlőtlen feltételeket biztosítottak.
Szociális és kulturális téren ugyanilyen átmenetiségeket figyelhetünk meg. A századelő demokratikus követelései közül jelentős előrelépések történetek a betegség- és balesetbiztosítás mellett az öregkori biztosítást is felölelő társadalombiztosítási rendszer kiépítése és kiterjesztése terén. A köztisztviselők és közalkalmazottak után 1937-től az ipari munkások is élvezni kezdték az ekkor még csak néhány napos fizetett szabadság intézményét. Ugyanebben az évben vezették be a nyolcórás munkanapot. 1940-ben törvényt hoztak a kötelező nyolcosztályos elemi iskoláról, és az 1930-as évek második felétől hathatósan törekedtek a közép- és felsőfokú iskolarendszeren keresztül megvalósuló társadalmi mobilitás felgyorsítására. Hozzányúltak a nagybirtokrendszerhez is – az 1920-as években, majd az 1930-as évek végétől ismét -, ám sohasem olyan mértékben, hogy az a parasztságot akár csak megközelítőleg is kielégítette volna.
Az 1918 előtti állapotokhoz képest egyetlen területen jellemezte a rendszert visszalépés: az ún. zsidókérdés terén. Az antiszemitizmus erősebb-gyengébb formája az egész időszakot jellemezte, és az izraelita vallású, majd később zsidó származású magyar állampolgárok olyan jogfosztása, amilyent a magyar törvényhozás 1938 után megvalósított, 1918 előtt csak minimális parlamenti támogatottságot élvezett, és kormányzati szintre sohasem emelkedett. Ez torkollott az 1944-es tragédiába.
A rendszer további demokratizálására törekvő politikai erők részben ugyanazok voltak, mint a háború előtt és 1918-ban. A szociáldemokraták, akik a szocializmus, vagyis a termelőeszközök köztulajdonba vételének távlati célját ugyan fenntartották, ám a gyakorlatban mégis inkább az adott kereteket elfogadó parlamentáris pártként viselkedtek, és 1943-ra eljutottak a szigorúan magántulajdonosi szemléletű Kisgazdapárttal való együttműködésig. A kisgazdák, akik továbbra is a földreformot tartották „a legnagyobb és sorsdöntő nemzeti kérdésnek”; és persze a liberális demokraták és a polgári radikálisok maradéka, akik demokráciafelfogását az állampolgári jogegyenlőség kivívásának középpontba állítása jellemezte. Az 1930-as évek elejétől emellett megjelentek a népi írói mozgalom különféle, köztük demokratikus irányzatai, illetve 1938-tól az ezek egy részét pártpolitikai síkon is megjelenítő Nemzeti Parasztpárt. A demokratizálás programja mögé sorakoztak fel a gyökereiket tekintve régi múltra visszatekintő, de mozgalommá, illetve párttá csak 1943-44-ben szerveződő kereszténydemokraták is. Ők a francia neokatolicizmus hatása alatt „Isten hódoló elismerésének”, az „egyház megbecsülésének”, „a családi élet szentségének” és más, általában konzervatívként azonosítani szokott értékek összeegyeztetésére törekedtek egy olyan demokratikus politikával, amelyben „a nép minden fia fokozottan bekapcsolódhatik saját sorsának és a közügyeknek az intézésébe”.
A II. világháború szovjet-angolszász győzelemmel történő befejeződése a Horthy-rendszer demokratikus ellenzékét és az átmenetileg velük szövetkezett kommunistákat juttatta hatalomra. A fegyverszüneti egyezmény állami szuverenitásunkat korlátozó kikötései, a szovjet hadsereg által elkövetett atrocitások és a szovjet hatóságok támogatását élvező kommunisták túlkapásai ellenére 1945-1946-ban sokan hittek a demokratikus kibontakozás lehetőségében. És az első hónapokban ez a hit nem is volt megalapozatlan. A Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt, a Polgári Demokrata Párt és a Kommunista Párt részvételével megalakult Magyar Nemzeti Függetlenségi Front 1944 decemberében olyan programot hirdetett, amely politikai, szociális és kulturális értelemben egyaránt az ország demokratikus átalakulását tűzte ki célul.
Eltérően 1918-19-től ezúttal a megvalósítással sem késlekedtek. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendelete alapján már 1945 tavaszán felszámolták a nagybirtokrendszert. Az ezer hold alatt úri birtokosok maximálisan száz, a paraszti birtokosok kétszáz hold földet tarthattak meg. A katolikus egyház 862 ezer holdnyi birtokából 765 ezer holdat vettek igénybe. A kisajátított földekért kárpótlás nem járt vagy csak jelképesen. Ugyancsak rendelet intézkedett a népiskolai hálózat 1940-ben megkezdett átszervezésének befejezéséről. Novemberben általános választásokat tartottak. Ezeken minden húsz év feletti férfi és nő részt vehetett. A választójogosultak összlakossághoz viszonyított aránya így az 1939-esnek éppen duplájára, harminc százalékról hatvan százalékra emelkedett. A szavazás módja mindenütt titkos volt. Szovjet hadsereg ide, magyar kommunisták oda, Magyarország történetében ezek voltak az első demokratikus választások. A demokratikus átalakulás folyamatába illeszkedett az is, hogy 1946 januárjában a királyságot ismét köztársaság váltotta fel. Az ezzel foglalkozó 1946. évi I. tc. a magyar állampolgárok természetes és elidegeníthetetlen jogai közé sorolta a személyes szabadságot, az elnyomástól, félelemtől és nélkülözéstől mentes emberi élethez való jogot, a gondolat és a vélemény szabad nyilvánítását, a vallás szabad gyakorlását, az egyesülési és a gyülekezési jogot, valamint a tulajdonhoz, a személyi biztonsághoz, a munkához és a szabad művelődéshez való jogot. Vagyis mindazt, amit a modern demokratikus alkotmányok és alaptörvények tartalmazni szoktak és amelyek érvényesülése esetén egy politikai rendszert demokratikusnak nevezhetünk. Az 1945 és 1947 közötti periódust tehát az 1918-19-es első forradalommal együtt a magyar demokratikus hagyomány részének kell tekintenünk. 1918-19 és 1945-47 örökségét vállalva a mai magyar demokrácia ezért indokoltan nevezi magát Harmadik Magyar Köztársaságnak.
Az 1947 után felgyorsuló újabb rendszerváltás eredményeként az 1950-es években egy ahhoz hasonló állam- és társadalmi modell alakult ki, mint amellyel az ország népe 1919-ben egyszer már szembesült. Ennek 1956 utáni korszakáról – az 1956 előtti periódus súlyosan negatív jellegét senki sem kérdőjelezi meg – az utóbbi hónapokban élénk viták folytak. Ebben a vitában én azokkal értettem és ma is azokkal értek egyet, akik méltányolják a Kádár-korszak szociális vívmányait: a társadalombiztosítás, beleértve a nyugdíj kiterjesztését mindenkire, a teljesen vagy nagymértékben ingyenes oktatást alapfoktól a felsőfokig, az előbb gyors, később lassuló, de mindvégig érvényesülő társadalmi mobilitást, a negyvenkét órás munkahét, vagyis a szabad szombat 1981-es bevezetését és több más, kisebb jelentőségű intézkedést. Ugyanakkor napnál világosabb az is, hogy ehhez a szociális és kulturális demokráciához politikai demokrácia egyetlen percre sem társult. Durván represszív diktatúra viszont elég hosszú időn át igen. A magyar demokratikus hagyományhoz, amelynek a politikai demokrácia is integráns része, ezért a dualizmus korához, a Horthy-korszakhoz és a Rákosi-korszakhoz hasonlóan nyilvánvalóan a Kádár-korszak sem sorolható. Még akkor sem, ha a szociális biztonság és a relatív anyagi jólét miatt az emberek jelentős része minden jel szerint jól érezte magát benne vagy legalábbis beletörődött abba, amelyről Szekfű Gyula 1947-ben azt jósolta, hogy az olyan lesz, mint a török hódoltság volt, csak nem százötven, hanem ötszáz évig fog tartani.
