Megfelelő háttértudás hiányában az értelmiség állásfoglalásai nagyképű okoskodásokká torzulhatnak, s minden jóindulat ellenére félrevezetik a közvéleményt. Jól példázza ezt két, közelmúltban megjelent könyv az izraeli-arab konfliktusról, amelyek szerzői – különböző mértékben ugyan – ráolvasással, leegyszerűsítéssel akarják ráerőltetni nézőpontjukat a valóságra.
Mario Vargas Llosa
Amikor például semmilyen vagy legalábbis minimális katonai, rendészeti, titkosszolgálati múlttal nem rendelkező írók, újságírók, történészek mondanak határozott véleményt katonai, nemzetbiztonsági problémákról, szakkérdésekről, akkor nem a feladatukat teljesítik. Amikor hamis mítoszokat fogadnak el tényként, nem vizsgálják meg a médiában látott, olvasott információ valóságtartalmát, utóéletét, és ezen történetek határozzák meg véleményüket, akkor a legalapvetőbb értelmiségi attitűdnek – a kutatásnak, keresésnek – mondanak búcsút.
Nehéz másnak látni a kiváló perui író, Mario Vargas Llosa nemrég magyarul is megjelent könyvét (Izrael, Palesztina), mint állatorvosi lónak. Azon értelmiségiek orvosi lovának, akik azt hiszik, hogy ha pár évente néhány hetet eltöltenek a Közel-Keleten, elolvasnak egy-egy könyvet, nézik a televíziót, elolvassák az újságokat és megszerveznek néhány találkozót, kísérőikkel elmennek néhány tüntetésre, akkor máris a térség avatott ismerőivé válnak. Mindez fontos, de nem elég. Az, aki nem ismeri a térség kultúráját, vallásait, történelmét és lehetőleg legalább egyik nyelvét, csak a legritkább esetben értheti meg a konfliktus valódi dimenzióit.
Vargas Llosa pedig ezen nem ritka személyek közé tartozik. Könyve tele van rengeteg olyan információval, amelyeket felülírt a történelem. Noha a kötet 2006-ban jelent meg, semmi nyoma annak, hogy a 2001-2003 közötti cikkeiben szereplő események utóéletének, az azóta napvilágra került tényeknek utánaolvasott volna. Már 2001 nyarán is, de 2006-ban különösen kínos arra hivatkozni, hogy a második intifáda kiváltó oka Saron templom-hegyi sétája volt, mivel elemzések tucatjai mutatták ki és palesztin vezetők ismerték el, hogy már akkor – 2000 tavaszán – készültek az intifádára, s hordták fel hónapokon át a fegyverként használt köveket a Templom-hegyre, amikor Saron látogatásáról még szó sem volt. Három évvel a hivatalos ENSZ-vizsgálat, az emberi jogi szervezetek és palesztin vezetők nyilatkozatai után nem lehet Dzseninről úgy beszélni, mint népirtás helyszínéről, mivel már tudjuk, hogy a harcokban ötvenkét palesztin esett el, akikből ötven biztosan fegyveres volt, s tudjuk, hogyan próbálta a palesztin propaganda népirtás látszatát kelteni. (folytatás)
